Téli olimpia: gulyást is készít a robot Pekingben

Hozzászokhattak volna az évek során, de még ma is előfordul, hogy gyilkos tekintettel néznek rám a családtagjaim, amikor a kérdésre, mennyi só, cukor, liszt (és a sor folytatható annak függvényében, mi is készül a konyhában) szükséges az adott ételbe, azt felelem: „Csak érzésre”.

Merthogy engem így tanított édesanyám – illetve valójában nem is tanított, már a szó klasszikus értelmében, hiszen világ életében a problémákat gyorsan megoldó, a helyzeteket hamar kisimító asszony volt, aki a konyhában is a maga tempójában (vagyis rohamtempóban) alkotott fantasztikusakat: nem emlékszem olyan vendégre, aki elégedetlenül állt volna fel nálunk az asztaltól.

De mert mindig ezernyi teendője akadt egyszerre, egyetlen kislányát, jelesül engem sem szívesen engedett oda maga mellé a konyhába („Gyorsabb, ha egyedül csinálom!”), úgyhogy ebben a felvetésben tényleg nem tanított, ám mert a gyerek azt szívja magába, amit otthon lát, mégiscsak okított.

Sohasem mérte patikamérlegen a hozzávalókat, ha valami az első nekifutásra netán nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna, hamar korrigált.

Mondom, fogják a fejüket otthon az „enyémek” emiatt, a nagylányom sokszor csak legyint, ha az apjával elakadnak a közös sütés-főzés során: „Anyát ne kérdezd, nem jutsz előrébb, mert hogy lehet azt értelmezni, hogy csak »szemre«, meg »érzésre«?

A válaszommal itt sem jutnának messzire: bár azt nem tudom, hogy a kínai háztartásokban hogyan készül az étel, tapasztalataim ugyanis csak a pekingi olimpia központi médiacenterének konyhájáról vannak – a fogások elkészítését végigkövethetjük egy üvegfalon keresztül, így látjuk, hogyan adagolják a fűszereket, hogyan kerül az adag tetejére a szósz, vagyis tényleg nincs titok.

Illetve mégis, hiszen a „főzést” robotok végzik, tehát előre betáplált adatok alapján állnak össze a fogások, itt aztán tényleg nem jut szerephez a kreativitás – az anyukámtól megtanult „érzésre” kitétel meg aztán végképp nem…

Pedig tudjuk (mi, magyarok ne tudnánk?) jól, akkor igazán finom egy étel, ha abban benne van a készítőjének a lelke is (meg azok az érzések…), talán ezért sem éreztem késztetést arra, hogy megkóstoljam az étlapon hirdetett magyar gulyást.

Bizony, itt a pekingi médiacenterben ilyet is ehet a bátor vállalkozó, s mondanám, hogy igazán kíváncsi lennék a gulyás programjára, vagyis arra, vajon milyen összetevőkből állítják elő ezt a magyar ételt az itteniek, valójában nem akarom tudni – az egyik magyar kolléga vállalta a próbatételt, ám az, hogy ebédje után arról értekezett, a leveshez vett kenyeret, s az többe került, mint maga a gulyás, mindenképpen a kétségeimet erősíti.

Távol az otthonunktól csak még inkább felerősödik a vágy az emberben a hazai ízekre, ám én inkább kivárok, s majd otthon főzök gulyást.

Olyan igazit – tele érzésekkel.

Szintén a helyszínen dolgozó kollégánk, Kohán Gergely felvétele arról, hogyan dolgozik a főző robot:

A koktél pedig így készül:

A Nemzeti Sportot tudósítja a helyszínről: Kohán Gergely, Kovács Erika (szöveg), Árvai Károly (fotó)