Navratilova: pop(corn), csajok, satöbbi

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2010.11.16. 10:13
null
A nagy riválisok – már a "békekötés" után: Navratilova és Evert
Szűk három évtizeddel ezelőtt Martina Navratilova volt a legnagyobb sztársportoló a hölgyek között. A nők profi versenysorozatai még gyerekcipőben jártak, leszámítva a már akkoriban is dollárkötegekkel finanszírozott, hatékonyan szervezett és a tévék előtt milliók által figyelemmel követett teniszt. Ennek volt első számú klasszisa az amerikanizálódott cseh versenyző, bár az kétségtelen, hogy népszerűség terén legfőbb riválisa, a nála valamivel kevésbé eredményes, ám külleme és bája alapján kedveltebb Chris Evert mögé szorult. A sikerei csúcsán járó világelső egy váratlan interjú erejéig a Népsportnak is beszélt az életéről.

A magyar női kosárlabda-válogatott, amely a nyolcvanas években rendszeresen bronzérmet tudott szerezni az Európa-bajnokságokon, azaz kontinensünk szűk elitjéhez tartozott, 1983-ban „fogta magát", és felkerekedett, hogy a sportág őshazájában, az Egyesült Államokban is szerencsét próbáljon. Legjobbjaink a túra során helyi egyetemek csapataival mérkőztek meg – ez komoly erőpróbának számított, hiszen arrafelé a felsőoktatási intézmények jelentik az női kosárlabdaélet hátországát.

Nem csoda, ha előfordultak vereségek – persze az út így is nagy élmény volt a résztvevőknek, hát még ha valaki összefuthatott Martina Navratilovával. A 28. évének legelején járó, prágai születésű (és mostohaapja „érkezéséig” Subertová névre hallgató) teniszezőklasszis maga is a „köreinkből" indult, hiszen egykor a szocialista blokk állampolgárainak mindennapjait élte, azzal a különbséggel, hogy élsportolóként egy idő után már nemcsak a szomszédos baráti országokba jutott el – mint például a hetvenes évek első felében, amikor a csehszlovák válogatott ifjú tagjaként Budapestre látogatott –, hanem egyre komolyabb, ráadásul profi, pénzdíjas versenyekre is a „szabad világban".

Navratilova és Lieberman (2000-ben)
Navratilova és Lieberman (2000-ben)

Meg is tetszett neki nyugaton, konkrétan Amerikában, ahol 1975-ben menedékjogot kért az általa mindmáig élhetetlennek tartott és ezért engesztelhetetlenül elutasított kommunista rendszer elől, így letelepedett, majd hat esztendővel később az állampolgárságot is megkapta.

Addigra már befutott menő volt, mivel már 1975-ös berobbanásakor is döntőt játszhatott két GS-tornán, majd 1978-ban elkezdte meg is nyerni őket. Történetünk idején 7 győzelemnél tartott (az összesen 18-ból), illetve a különböző párosokban 14-nél (41-ből) – valamint egy három évet felölelő folyamatos uralkodás közepén a WTA világranglistáján (természetesen 1978 és 1987 között más időszakokban is vezette a rangsort, mindent egybevéve 332 héten át).

A legsikeresebb időszakát élte, amit az előbbi tényen kívül az is bizonyít, hogy Wimbledonban és a US Openen címvédő volt ekkor, hamarosan ő diadalmaskodott Melbourne-ben is, majd a következő évben Párizsban, és ismét Londonban meg New Yorkban (ez a „hatos menet" holtversenyben rekordot ér).

Mivel azonban az 1984-es év végén az Australian Openen alulmaradt – ami miatt megszakadt a 74 meccses győzelmi sorozata (az Open era, azaz 1968 óta a leghosszabb!) –, klasszikus értelemben nem tekinthető úgy, hogy összehozta a Grand Slamet.

Azonban így is kétségkívül a legnagyobbak egyike: a nyílt korszakban senki sem lett nála többször tornaelső egyéniben (167) és párosban (177), illetve egyedülálló az is, hogy 12 évvel az első wimbledoni sikere után, 1990-ben még bajnok tudott lenni, miután egyhuzamban kilencedszer is fináléba jutott (ez utóbbi ugyanúgy csúcs, mint hogy kilenc alkalommal nemcsak részt vett a záró meccsen, de kimondottan ünnepelhetett is a végén). És amire még a fiatalabbak is emlékezhetnek: 2006-ban félszáz(!) évesen nyerte meg az utolsó GS-trófeáját (vegyes párosban, az Egyesült Államokban)! 

De egy kicsit előreszaladtunk, mert amúgy ott tartottunk, hogy november 10-én a norfolki Old Dominium University sportcsarnoka lelátójának huszadik sora körül farmernadrágban és csíkos, kopott, bő ujjú ingben ott ült ő, Martina Navratilova. Aktuális barátnője (egyben erőnléti edzője), a nála két évvel fiatalabb Nancy Lieberman – az 1976-os montreali olimpián ezüstérmet szerző amerikai kosárválogatott egyik vezéregyénisége, későbbi profi játékos, majd tréner – társaságában pattogatott kukoricázott.

Ahogy a 16-án megjelent egykorú cikk fogalmaz, „köszönhetően a magyar sportembereknek, Temesvári Andrea sikereinek, a Népsport hírének, vagy netán annak, hogy pusztán Lieberman kedvéért látogatott ki a meccsre", tény, hogy a hobbijaként a zenehallgatást és lemezgyűjtést megnevező sztár az első félidő alatt az NS tudósítója, Gyárfás Tamás rendelkezésére állt.

– Gyakran jár kosárlabda-mérkőzésekre?
– Nancyvel együtt élünk – mondta a világ legtermészetesebb hangján. – Mindig elkísér a teniszmeccsekre. Így hát én is elmegyek oda, ahova ő szeretne.

– Legközelebb merre tartanak?
– Tokióba, a meghívásos négyes tornára.

– Sajnos Temesvári Andrea nem lehet ott.
– Tudom, megsérült – majd kérdés nélkül teszi hozzá: – Tehetséges!

(Az előző idény legtöbbet fejlődő játékosának választott 17 éves magyar, aki a WTA-ranglista 9. helyén állt ekkor és közelített élete legjobbjához, a 7. pozícióhoz, egy New York-i specialista jóvoltából megúszta műtét nélkül, időben meggyógyult, és mégis elutazhatott Japánba. Ott a világ akkori három legjobbjával közösen szerepelve előbb szépen helytállt Martina ellen, majd a 3. helyért megverte druszáját, az egykor üstökösként induló, mindössze egy esztendővel idősebb Andrea Jaegert, vagyis igazolta a megelőlegezett bizalmat. Ezzel is nyilván jó benyomást tett a döntőt amúgy Evert ellen megnyerő Navratilovára, aki később maga mellé vette női párosban, és 1986-ban együtt győztek a Roland Garroson!)

– Mi szükséges ahhoz, hogy még magasabbra jusson?
– Hogy a tenyerese és a fonákja egyensúlyba kerüljön... Nem elég néhány tökéletes ütés. De nem az én dolgom, hogy okítsam.

– Pedig biztosan megtiszteltetésnek venné. Elképzelhetetlen, hogy a legnagyobbak együtt eddzenek? Hogy átadják egymásnak a tapasztalataikat?
– Lehetetlen. Én például nőkkel már szinte egyáltalán nem készülök.

(Nem is igen talált legyőzőre: 1981-ben 89 győzelmet aratott – 13 vereséggel szemben. A következő évben 90-szer nyert, de már csak háromszor vesztett. A folyó esztendőben aztán az interjú pillanatáig egyetlenegyszer kapott ki – a Roland Garroson a nem egészen 18 éves honfitárs, Kathy Horvath verte meg a nyolcaddöntőben, bizonyítva, hogy Martina Navratilova is ember, neki is lehet rossz napja –, és a mérlege végül 86–1-nél „tetőzött". Több mint egy évtizeden át meglévő legnagyobb riválisa, a szintén amerikai Chris Evert ellen saját bevallása szerint ekkor épp 21–7-re állt a győzelmek tekintetében, ami 75 százalékos mutató – képzelhetjük, mekkora volt a fölénye a többiek felett...)

– Egykor a férfiteniszezőket sokkal inkább megbecsülték. Most már teljes az egyenlőség?
– Ez azért túlzás. De nem panaszkodhatunk. A különböző cégeknek éppoly fontos, hogy a nőket is megnyerjék a tenisznek. Ezért ránk ugyanúgy áldoznak.

(Igazi diadalutat járt be. Ekkoriban Virginia államban élt, egy sokak szerint palotának minősülő házban. Köszönhetően a tenisznek, hiszen alighanem ő volt a világ legjobban kereső női sportolója. Az amerikai Tennis Magazine egyidejű száma közölte, hogy az idény addigi részében 1 185 697 dollárt ütögetett össze – majd' négyszer annyit, mint a lista második helyén álló Evert a maga 321 886 dollárjával. Ezek nagyon nagy pénznek számítottak. Több mint három évtizedes karrierjének összesített keresete, a 21 626 089 dollár pedig még ma, a milliomos – zömmel férfi – sportsztárok korában is lélegzetelállítóan hangzik...)

– Az üzlettel is aktívan foglalkozik?
– Egyelőre nem. A játék minden időmet kitölti.

– Naponta hány órát edz?
– Nem többet három-négynél. Ugye meglepte? Én azonban akkor is teniszezem, amikor nem játszom. Az utcán, séta közben, ha ülök a tévé előtt, ha úszom, ha szaunázom, még a kosármérkőzéseken is. Nem tudom, érti-e? Állandóan, minden idegszálammal a következő meccsekre összpontosítok, képzeletben újra és újra megvívom a harcot. 

– S ez nem zavaró? Nem hiányzik a kikapcsolódás?
– Nem! Nagyon élvezem, azért csinálom.

(Amint az várható volt, Martinát más is felfedezte. Rajzottak körülötte a képeslapokkal, füzetekkel felszerelt rajongók. Mind-mind az aláírását kérték, miközben villantak a vakuk, kattogtak a fényképezőgépek. Egyre kevesebb embert „zavart", hogy a pályán rangos kosárlabda-találkozó zajlik. Navratilova korántsem büszkén, inkább mérgesen fogadta a tömeges közeledést.)

– Nem látja, hogy beszélek?! – csattant fel, amikor egy fiatalember az orra alá dugta tollát, füzetét. – És ez még nem is teniszmérkőzés, hanem kosárlabda – tette hozzá mentegetőzve.

– Zavaró a népszerűség?
– Az. Nagyon – nyomatékosította a saját erejéből kiérdemelt sors „hátulütőjét", majd végre kissé fellélegezve Liebermanhoz fordult, és kért egy újabb adag rágcsálnivalót...  

 

 

1933-ban e napon az Attila Franciaországban túrázó labdarúgócsapata az Olympique Marseille-jel mérkőzött meg, és bár a házigazda ekkor még nem volt európai élgárda (mint például 1993-ban, amikor megnyerte a BL első kiírását), s pillanatnyilag csak a 7. helyen tanyázott hazája bajnokságában, 6:2-re legyőzte a miskolciakat. A kikötőváros együttesében két magyar is szerepelt: Eisenhoffer József (aki 1924-ben 24 esztendősen, 8-szoros válogatottként ment világgá a Fradiból, és 17 évnyi további aktív időszaka alatt sok helyen megfordult), valamint a Ferencváros korábbi legendás T-betűs csatársorának tagja, a balszélső Kohut Vilmos, aki légiósként is szép karriert futott be a harmincas években (hat év alatt 150 meccsen 64 gól, egy bajnoki cím és két kupaelsőség az OM-ben), majd 1938-ban Dietz Károly szövetségi kapitány újra „felfedezte", így 32 évesen tagja lehetett a franciaországi vb-n ezüstérmet szerző válogatottunknak (két meccsen lépett pályára). A magyar élvonalban 12 résztvevő közül végül tizedikként végző Attila két napra rá Párizsban a helyi Red Starral, majd újabb két nappal később Valenciennes-ben a szintén másodosztályú helyi együttessel csapott össze, és mindkettőtől 4:1-re kapott ki.

1993-ban e napon érkezett a hír, hogy a spanyol élvonalbeli Valencia vezetősége előző nap azonnali hatállyal menesztette a futballcsapat holland edzőjét, az 1991 óta a klubnál tevékenykedő Guus Hiddinket. A szebb napokat is látott együttest – amely azonban akkor még előtte állt legfényesebb időszakának (az ezredforduló táján öt év alatt kétszer volt BL-döntős, szintén két ízben nyert spanyol bajnokságot, egyszer-egyszer pedig Király-kupát, UEFA-kupát és európai Szuperkupát) – nem sokkal korábban két súlyos vereség is érte: az UEFA-kupában 7–0-ra maradt alul az Oliver Kahn-féle Karlsruhéval szemben, míg a hazai bajnokságban a vendégségbe érkező Real Madrid verte meg 3–0-ra. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy ki lesz az új tréner – ideiglenesen Francisco Real vette át az együttest, aki négy meccs erejéig maradt, majd jött az uruguayi Héctor Núnez, akinek három hónap után kellett távoznia. A beugró spanyol José Manuel Rielo két találkozó után, március végén adta át a helyét – a visszatérő Hiddinknek... A németalföldi mester, aki annak idején a PSV-vel 1988-ban elnyert BEK-trófeával alapozta meg a hírnevét, nem maradt tovább az idény végénél; az előző idényben még negyedik helyezett Valencia ezúttal hetedik lett – ami nem is hangzik olyan rosszul, persze tegyük hozzá, hogy pontszámban jóval közelebb volt a kiesőkhöz, mint az első két helyezetthez (Barca, Depor)... Hiddink egyébként később még a Real, a Chelsea, de legfőképp a PSV kispadján is nyert ilyen-olyan trófeákat, ám valójában négy válogatott (holland, dél-koreai, ausztrál, orosz) élén alapozta meg mára már legendás hírnevét – nem véletlen, hogy jelenleg is egy nemzeti csapat (a török) mellett dolgozik.

2003-ban e napon egy gála keretében vett végleges búcsút az aktív játéktól Ulf Kirsten, a német futball egyik legeredményesebb csatára. Már az előző idény végén bejelentette a visszavonulását, miután a rendszerváltás óta 13 szezont húzott le a Leverkusen színeiben, és ez idő alatt 350 bajnokin 182 gólt szerzett. A keletnémet születésű játékos tiszteletére első sikerei helyszínén, az általa 25 éves koráig szolgált Dynamo Dresden pályáján, azaz Drezdában szervezték meg az ünnepi programot. Már a felvezetés is látványos, sőt kicsit nosztalgikus volt: a 100-szoros válogatott labdarúgót – 49-szer az NDK, 51-szer az egységes Németország legjobbjai között szerepelt, s közben 14, illetve 21 találatot ért el – társaival együtt Trabantokkal vitték be az arénába. Ezután az Ulfs Dream Team és a Dynamo All Stars feszült egymásnak, többek között öt világbajnokkal és hét Európa-bajnokkal a soraikban. A hajdani klubtársak, illetve ellenfelek közül ott volt például Rudi Völler, a Nationalelf akkori csapatfőnöke (ő lőtte a meccs első gólját), Jürgen Kohler, Toni Polster, Bebeto, Jorginho, valamint az előző napi, franciák elleni válogatott „égés" (0–3 Gelsenkirchenben...) során is pályára lépő Fredi Bobic, Christian Wörns, Jens Nowotny hármas. Kirsten játék közben sem húzódott a háttérbe, sőt: a Rudolf Harbig Stadion 30 ezres közönségének legnagyobb gyönyörűségére meg sem állt összesen hét gólig. Az első félidőben a Christoph Daum és Matthias Sammer irányította nemzetközi álomcsapatban kettőt vágott, míg a fordulás után a Dynamóban ötöt – többek között húsz méterről emelt ragyogóan a hálóba! A történeti hűség kedvéért: a találkozót a Dream Team nyerte meg 9–8-ra. A főhős azonban a szokásoknak megfelelően az utolsó sípszót már nem a gyepen hallotta meg: a 78. percben lecserélték, hogy a helyére beállhasson – a fia, Benjamin... 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik