„...meg tudjam félemlíteni az ellenfeleimet”

– Egyetlen apró különbség van – olvashattuk a fehér sport történetének egyik legnagyobb fenegyerekétől az NS 2007. június 27-i számában –: most már én kapok pénzt azért, hogy ilyeneket csináljak, annak idején pedig én fizethettem zsákszámra a büntetéseket. Egészen jó teniszezők a teljes pályafutásuk alatt kerestek annyit, amennyibe nekem került, hogy nem mindig tudtam uralkodni magamon. De még most is rettenetesen dühös tudok lenni, ha rosszul játszom.

– Az idő múlásával sorra döntik meg a csúcsait, nemrégiben Rafael Nadal szárnyalta túl az ön egyazon borításon elért hetvenötös győzelmi sorozatát.
– Nemigen foglalkoztatnak a rekordok, ráadásul Nadal igazán megérdemelte a sikert. Björn Borg mellett ő minden idők legjobb salakpályás játékosa. Ugyanúgy félemlíti meg az ellenfeleit, mint annak idején Borg, aki fantasztikus atléta volt, az ember azt érezte ellene, esélye sincs pontot szerezni – ugyanez a helyzet Rafával is. Mintha egy betonfallal teniszeznél.

– Nadalnak azonban rengeteget kell edzenie ahhoz, hogy a csúcson maradhasson, míg önnél nem ez volt a helyzet.
– Én tudniillik sokat játszottam párosban is. Borgnak vagy Ivan Lendlnek nagyobb edzésmunkára volt szüksége, de azért én is jóval többet tréningeztem, mint ahogyan azt sokan gondolják. Csakhogy nem azzal töltöttem el az edzésidő óráit, hogy mondjuk a fonákütéseket gyakoroltam, hanem azon dolgoztam, hogy mentálisan az ellenfeleim fölé tudjak kerekedni, meg tudjam félemlíteni őket. És ebben, azt hiszem, elég jó is voltam.

– Roger Federer más módszert alkalmaz: ő tréner nélkül dolgozik. Mennyire fontos, hogy legyen a játékos mellett valaki?
– Ha a saját példámból indulok ki, nekem sem volt szükségem többre annál, mint hogy néha elmentem New Yorkba, és néhány apró részleten finomítottam a játékomon egy edző segítségével. Sosem szerettem, ha túl sokan voltak körülöttem, és szerintem Rogernél is hasonló a helyzet. Biztosan talál majd valakit, akivel együtt utazik el a versenyekre, de nincs különösebb szüksége főállású edzőre.

– Federer az elmúlt évben csak négy mérkőzést veszített el, eggyel többet, mint ön a legendás 1984-es esztendőben (a 82/3-as, 96.47 százalékos éves mérlege mindmáig rekord az Open erában – a szerk.). Idén azonban túl van már néhány váratlan kudarcon. Ez milyen hatással lehet az önbizalmára?
– Nem is a saját önbizalma a legfontosabb, hanem az, hogy az ellenfelei is megérzik: van keresnivalójuk. Korábban mindenki úgy ment fel ellene a pályára, hogy tudta, nincs esélye, míg most már azt gondolják: ejnye, ha Guillermo Canas és Filippo Volandri meg tudta verni, akkor én is megpróbálom.

– A wimbledoni bajnoki címet azonban még így is előre oda lehetne adni a svájcinak.
– Ahogyan a Roland Garrost is oda lehetett adni Nadalnak, és a US Opent is kettejük közül nyeri meg majd valaki. Előbb vagy utóbb azonban eljön a többiek ideje is, mert az nem emberi, amit ők ketten jelenleg művelnek.

– Federer Nadal ellen: ez lehet a tenisz történetének legnagyobb párharca?
– Á, ahhoz túlságosan kedvelik egymást. Én és Connors például igazi riválisoknak számítottunk, mert Jimmyvel nagyon nehéz volt kijönni. Különös, őrült ember. Pont olyan, mint amilyen gyakran én is vagyok.

– Azaz az igazi vetélytársaknak haragban kell lenniük?
– Nem feltétlenül, hiszen én is jól megvoltam például Borggal, de ha van egy kis ellenérzés, rögtön érdekesebb az egész. És a közönség is az ilyesmit szereti igazán.

– Nemrégiben Pete Sampras ellen játszott az egyik szeniorviadalon. Milyen formában van a tizennégyszeres Grand Slam-győztes?
– A szokásosban. Azt leszámítva, hogy egy négyórás csatát valószínűleg már nem bírna végig, minden másban olyan, mint volt. Az adogatásai gyilkosak, a tenyereseire rámozdulni is alig tudtam, egészen öregnek éreztem magam ellene a pályán. Lehet, hogy már nem tudom felvenni a versenyt a fiatalabbakkal, az a tíz év korkülönbség nagyon sokat számít.

– Azaz Sampras még mindig megállná a helyét a jelenlegi élmezőnyben is?
– Füvön most is ott lenne a legjobb öt játékos között, három szettben szinte mindenkit legyőzne, csak az ötjátszmás meccsek miatt kellene aggódnia.

– A teniszezés mellett a családjára is sok időt kell fordítania: hat gyerek igazán sok elfoglaltságot követel.
– Az biztos, hogy nem unatkozom, de nagyon szeretek a gyermekeimmel foglalkozni, látni, ahogy felnőnek, néha adni nekik egy-két tanácsot. Ketten már egyetemre járnak, ami nagyon szép, ám kényes korszak az ember életében.

– Ők sohasem próbálkoztak meg a tenisszel?
– Nem volna szerencsés, jobb, hogy távol maradnak a sportágtól, hiszen már csak a nevük miatt is mindenki azt várná tőlük, hogy vitatkozzanak a bíróval...