Kovács Ági majdnem vízbe fúlt mellen

Az Egerszegi Krisztina, illetve Hosszú Katinka és társnői közti nem is rövid időszakban Kovács Ágnes volt az első számú úszócsillagunk, jó darabig a férfiak mezőnyét is beleértve. Legeredményesebb periódusában, az előző évezred vége felé négyszer is megválasztották az év sportolójának!

Mindez nem véletlen: ugyanabban az esztendőben (1995), amikor a három közül az első ifi Eb-címét nyerte, már a felnőttek kontinensviadalán is dobogóra állhatott. Az atlantai olimpián roppant fiatalon bronzérmet szerzett 200 mellen, majd a következő ötkarikás ciklusban beindult az „aranygyár": ekkor érte el mind a 7 Eb-diadalát, amelyhez pályafutása során két ezüstöt, négy bronzot, illetve négy rövid pályás medáliát, továbbá két világbajnoki elsőséget és nem mellesleg 51 magyar országos bajnoki győzelmet tett hozzá (valamint 50 és 200 méteren is tartotta az Európa-csúcsot).

A felsorolt sikerek egy (kisebb) része még hátravolt – például az élmezőnytől való szép búcsújaként a 2006-os margitszigeti Eb-n mindhárom mellúszó távon felállhatott a dobogóra! –, amikor egyik nagy reménységünkként a sydneyi játékokra készült. A Nemzeti Sport munkatársa ekkor és emiatt beszélgetett el a 19 éves klasszissal.

– Képzelje, azt hallottam a minap valakitől, hogy Kovács Ági néhány évvel ezelőtt majdnem vízbe fulladt egy háziversenyen. Ez is csak egy kósza pletyka?
– Nem, ez a valóság – válaszolta a szokatlan felvezető kérdésre a megszólított bajnoknő a lap 2000. augusztus 4-i számában.

– Meséljen, persze csak ha nem kellemetlen...
– Már nem az. Nyolcesztendős lehettem, akkor úsztam első alkalommal kétszáz vegyest. Az edző a futam előtt gyorsan elmondta, hogyan kell csinálni a fordulókat, ám amikor hátról mellre fordultam, lenyeltem vagy másfél liter vizet. Megálltam a falnál és csak öklendeztem. Már rohantak, hogy kimentsenek, de végül teljesítettem a távot. Egyébként később sem én voltam az ügyeletes tehetség, tizenhárom éves koromig szinte versenyt sem nyertem.

– Viccel?
– Dehogy. A csúcseredmény az volt, amikor a serdülő országos bajnokságon harmadik lettem. Higgye el, tényleg nem voltam jó. Sőt nem sok hiányzott ahhoz, hogy elküldjenek a Bp. Spartacustól.

– Na, ezt már nem hiszem...
– Pedig így történt. Tizenhárom éves voltam, élveztem az uszodát, imádtam a vizet, ám az edzések különösebben nem érdekeltek. Szóval az egyik nap azt mondta az egyik edző: Ági, ha a hétvégi versenyen jól úszol, maradhatsz, ha nem, akkor örültünk, hogy itt voltál.

– Megtudhatom, ki volt az az éles szemű szakember?
– Nincs jelentősége, alapvetően igaza volt. Akkor döbbentem rá, az kevés, hogy jól érzem magam az uszodában, komolyabban kell venni.

– Ezek szerint egy sehol sem jegyzett kis viadalon múlt, hogy Kovács Ági jelenleg nem egy cég titkárnője, hanem Európa első számú mellúszója?
– Valahogy így.

– Abbahagyta volna, ha eltanácsolják?
– Lehet, hogy átmentem volna egy másik egyesülethez, de utólag visszagondolva szó volt róla, hogy teniszezni fogok. Apu is teniszezik, szerette volna, ha én is azt választom. Egyébként nagyon sajnálom azokat a lányokat, akiket eltanácsoltak. Lehet, hogy elküldtek egy Egerszegit és egy Szabó Tündét is?

– Nem értenek hozzá?
– Dehogy, csak ilyen a szisztéma. Engem – már kiderülhetett... – sokáig nem tartottak tehetségesnek, ám lehet, hogy ez volt a szerencsém. Békén hagytak. Ha viszont valakit kiskorában tehetségesnek vélnek, irtózatos edzésmunkára fogják. A legtöbbjük kiég, ifistaként befejezi az úszást.

– Ez szomorú...
– Az úszáshoz iszonyú akaraterő kell. Sokszor tényleg nagyon nehéz elviselni a tréningeket.

– Arra nem gondolt még, hogy néhány év múlva elmegy ed...
– ... ne is folytassa, annál sokkal jobban sajnálom a kicsiket, hogy kilométereket úsztassam őket.

– Akkor legalább egy tanácsot adjon a mostani tizenhárom éveseknek...
– Én egészen kicsi koromtól kezdve imádtam a vizet. Ha nem uszodába mentünk, akkor a fürdőbe, de mindig a víz közelében akartam lenni. Mindennek ez az alapja, szóval gyerekek, a legfontosabb: szeressétek a vizet!

– Ahogy hallgatom, el is felejtettem, hogy alapvetően az ötkarikás játékokról kellene beszélnünk. Esélyekről, időeredményekről, a felkészülésről...
– Akár arról is beszélhetünk. Az olimpia közelségét már csak abból is le tudom mérni, hogy egyre többen állítanak meg az utcán.

– Mit mondanak?
– Drukkolunk, Ági, veled leszünk, ilyeneket. Így kimondva nem sokat jelentenek ezek a szavak, de érzem, mennyire szeretnek. Nem frázis: fontos, hogy érezzem az emberek szeretetét. Sydneyvel kapcsolatban csak az átállástól tartok. Két éve, a perthi világbajnokság elején nagyon szenvedtem. Hajnali négynél előbb nem tudtam elaludni, másnap tizenegykor meg úgy kellett kiverni az ágyból. Ezért is jó, hogy korán kiutazunk.

– Olyanokat nem kérdeznek az utcán, hogy Ági, nyersz Sydneyben?
– Dehogynem.

– És mit szokott válaszolni?
– Hogy megpróbálom. Mit is mondhatnék ilyen kérdésre? Most úgy látom, hogy aki kétszázon bekerül a döntőbe, jó lehet az ezüst- vagy a bronzéremre. Az arany egyelőre Heynsnek áll. Százon ugyanez a helyzet, a dél-afrikai egy perc hét másodpercen belül tud. Senki sem úszott még hasonlót. Mindamellett ha Heyns, tegyük fel, nem úszik kiemelkedően, sokak számára megnyílik az út az aranyérem felé. Várjon csak, most jutott eszembe, nem teljesen igaz, hogy tehetségtelennek tartottak kiskoromban.

– Nocsak...
– Kevesen tudják, hogy az OSC-ben kezdtem az úszást. Ott volt egy edző, Szűcs Bea néni. Ő mondta nekem egyszer, hogy Ági, amit itt adunk, kevés, menj át a Spartacusba. Szerintem még ő sem sejtette, hogy ez lesz a történet vége...

Azt viszont az interjú két „résztvevője" nem tudhatta (legfeljebb sejthette), hogy hat és fél héttel később a világ túlsó végén Kovács Ági – a duplán is címvédő, de a 100-as bronza után 200-on már az előfutamban kieső Penny Heyns helyett két amerikait (Kristy Kowalt és Amanda Beardet) nagy csatában megelőzve – beteljesítette a karrierjét, és megszerezte a magyar csapat nyolc sydneyi aranya közül a másodikat!