Hat halott és orkán után hatalmas rekord

A legnagyobb ausztrál város és az ország déli szigete, Tasmánia közötti hagyományos erőpróbán 1999-ben a dán-ausztrál Nokia szinte a rajt pillanatában az élre állt, majd fokozatosan hagyta el a mezőny többi tagját. A vegyes csapat VO60-as típusú vitorlása már a Sydney–Hobart verseny mintegy felénél 16 tengeri mérfölddel előzte meg a favoritnak kikiáltott Wild Thinget, illetve a kettővel korábbi győztes, majd 1998-ban második Brindabellát.

A legmodernebb technikával – többek között vízzel feltölthető ballaszttartályokkal – felszerelt Nokia rögtön az elején esélyesnek látszott arra, hogy megdöntse a viadal rekordját, amelyet a Morning Glory őrzött: a németek 1996-ban 2 nap 14 óra 7 perc és 10 másodperc alatt tették meg az utat.

Az éllovas legfőbb műszaki érdekességének azok a speciális „üregek" számítottak, amelyeket kevesebb mint egy perc alatt 2.5 tonna tengervízzel lehetett feltölteni, s ezáltal jelentősen javult a hajó egyensúlya és könnyebbé vált a kormányzása.

A résztvevők december 27-én, a start másnapján rádióüzenetet kaptak versenytársuktól, Lew Cartertől (The Young Endeavour), hogy egyperces néma tiszteletadással emlékezzenek az előző futam során elhunytakra: 12 évvel ezelőtt Bruce Guy, Phil Skeggs, Glyn Charles, Jim Lawler, John Dean és Mike Bannister is életét vesztette a kisebb hurrikánba hajló orkán és erős hullámzás miatt szerencsétlenül járt hajókon.

1998-ban ugyanis a 115 résztvevő közül mindössze 44 ért célba, húsz megrongálódott vagy elsüllyedt, s miközben 55 bajba jutott vitorlázót sikerült kimenteni a háborgó tengerből, a vetélkedésnek hat, az imént említett halálos áldozata is volt. Mind az ő számuk, mind az akkor elmerült hajóké (öt) nagyobb, mint ahányan az összes többi alkalommal hasonlóan jártak a verseny 1945 óta íródó történetében... (Nem véletlen, hogy ezután szigorítottak a nevezés feltételein, felemelve például a minimális életkort.)

Ezúttal, 1999. december 28-án a Hobartba szerencsésen – és igen hamar – eljutó Nokia 58 perccel hagyta le a Brindabellát, és további 27 percet vert a Wild Thingre. Az Ausztráliából, Új-Zélandról, Hongkongból, az Egyesült Államokból, Franciaországból, Nagy-Britanniából és Dániából verbuválódó összesen 80 hajó többsége teljesítette a távot, mindössze hat fejezte be idő előtt a versenyt. Személyi sérülésről most nem érkezett hír – mint ahogy az 1998-at követő reformok bevezetése óta újabb végzetes baleset sem történt, persze a barátságosabb időjárásnak is köszönhetően.

A 60 láb hosszú (18.5 méter) bajnok vitorlás 15 csomós (27 km/ó) átlagsebességgel haladt, de volt olyan szakasz is, amikor elérte a 35 csomót (kb. 65 km/ó)! Érdekes, hogy a 630 mérföldet (1165 kilométer) a versenyen kívül induló, 145 láb (44 m) méretű Mari-Cha III tudta le a leggyorsabban. A bemutató jelleggel száguldó „szupermaxihajó" másfél órával a Nokiát is megelőzte.

A szervezők úgy vélték, hogy az új csúcs évtizedekig felülmúlhatatlan lesz, amiben a sohasem tapasztalt, ideális erősségű szél döntő szerepet játszott. „Tavaly száz éve nem látott erejű viharban, idén az ugyancsak évszázadonként talán egyszer előforduló kedvező széljárásban volt részünk" – nyilatkozta Phil Thompson versenyigazgató.

A befutó után aztán bejelentették, hogy a Brindabella és a Marchioness legénysége megóvta a végeredményt. Szerintük ugyanis a Nokia különleges ballasztja az erős szélben túl nagy előnyt biztosított a többiekkel szemben. A vízzel telepumpálható tartályok segítségével a győztes jármű sokkal stabilabb volt vetélytársainál, így szélsőséges körülmények között könnyebben lehetett navigálni. A víz súlya harminc matrózt helyettesített, akiknek normális körülmények között a hajó oldalára kiülve kellett volna „talpon" tartaniuk a vitorlást.

„Ha mi is használtuk volna a vízballasztot, két órával megelőzzük a Nokiát" – mondta erről Grant Wharington, a Wild Thing „kapitánya".

Utóbb mindkét óvást érvénytelennek nyilvánították, de mint Michael Spies, a győztes jacht társkormányosa (a másik Stephan Myralf volt) elmondta, azért a versenybíróság – talán a kedélyek vagy önmaga megnyugtatására, tesszük hozzá mi – előírásszerűen elvégezte az ellenőrzést, mintha a tiltakozó beadványokat érvényesnek találta volna, és nem talált semmi szabályba ütközőt.

A Nokia tehát hat egész esztendőn át rekorder volt a Sydney–Hobart viadalon, amely a nyári időpont ellenére is kiszámíthatatlan és embert próbáló szélviszonyai miatt az eltelt évtizedek alatt szép lassan a világ három legnagyobb tengeri vitorlásversenyének egyikévé vált.

A Wild Oats XI rögtön az első diadalakor 1 nap 18 óra 40 perc és 10 másodpercre szorította le a csúcsot, a 2005 és 2008 között zsinórban elért négy sikerével pedig egyedülálló sorozatot ért el. Az igazi pszichés áttörés azonban a Nokia nevéhez fűződött: 1999 után immár nem tűnt, nem tűnik lehetetlennek, hogy egyszer tényleg elérje valaki az egykor álomhatárnak kikiáltott 40 órás „menetidőt".

Ha azt nézzük, hogy az első győztes még 6 nap 14 óra és 22 perc alatt teljesítette a távot, vagyis több mint háromszor lassabban az utóbbi időszak legjobbjainál, valóban könnyen megérhetjük a nagy eredményt. Persze ehhez szél-sőségesen kedvező viszonyokra is szükség lesz majd...