Ferrari kedvenc pilótájának legelső diadala

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2011.10.08. 08:46
null
Gilles Villeneuve saját szurkolói előtt győzött először
Ma van tizenegy éve, hogy a Ferrari egy mély gödörből fokozatosan kikászálódva végül ismét a sokszor kiérdemelt helyére, a Formula–1 csúcsára ért: Michael Schumacher ezen a napon biztosította be az első világbajnoki címét az istállónál. A német klasszis sikereivel azonban annyit foglalkoztunk e rovatban is, továbbá aktív versenyzőként szerencsére még mindig oly gyakran kerül a fókuszba, hogy ezúttal egy hozzá csak lazán, de picit mégis kapcsolódó másik pilótáról, egy másik nagy pillanatról emlékezünk meg. Egy olyan futamról, amikor az F1 ritka ajándékaként egyszerre nyolc (korábbi vagy majdani) világbajnokot is megcsodálhattak a fagyoskodó nézők!

Az 1978-as év gyászba borította a Formula–1 világát: a szeptemberi monzai futam elején egy tömegkarambol során Ronnie Peterson olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy a szilánkos lábsérülése nyomán kialakuló zsírembóliába (a vérkeringés egyfajta súlyos zavara) néhány óra múlva belehalt a kórházban.

A generációja egyik leggyorsabb pilótájának számító svéd ráadásul nemcsak egy volt a nagyok közül, de éppen harcban is állt veterán csapattársával, Mario Andrettivel a vb-elsőségért. Elhunytával lett biztos, hogy nem ő, hanem az amerikai szállítja a Lotusnak a világbajnoki címet.

A végső hajrára már nem sok kérdés maradt, viszont legalább változatosan alakult a maradék két futam, amelyeken összevissza kutyulódott a mezőny erősorrendje. Watkins Glenben a történtekből ocsúdó éllovas istálló Jean-Pierre Jarier-t ültette a tragikus sorsú skandináv klasszis helyére, és bizony az összetett győztese helyett a finisben már ő vitte a show-t.

Legközelebb, a befejező kanadai versenyen ugyanis meglepő módon megszerezte a pole pozíciót, egyetlen bő századdal megelőzve Jody Schecktert a Wolf-csapatból. Eközben a végére leeresztő Andretti – akinek mondjuk nem lehetett könnyű feldolgoznia a kollégáját, egyben nagy riválisát érő szörnyűséget – a szezon hajrájára eléggé leeresztett, és csupán a kilencedik lett az időmérőn.

Sok más vetélytársának se nagyon sikerült a tréning: az annak idején a legelső idényében (1970) harmadikként záró, később pedig egyszer vb-második Clay Regazzoni a Shadow-jával fel sem tudta verekedni magát a rajtrácsra, hatodmagával elbukta a kvalifikációt.

Az élgárdának számító Tyrrell sem lehetett büszke a 13. és 18. pozíciójára, de ez még semmi a McLarenek égéséhez képest: Patrick Tambay a 17., a két évvel korábbi F1-es „uralkodó", James Hunt pedig csupán a 19. lett szombaton.

A Ferrarinál a „bronzéremért" hajtó Carlos Reutemann (11.) okozott csalódást, ellenben a Brabhamek (Niki Lauda, illetve John Watson) tűrhetően edzettek, egyaránt az első tízbe kerültek. Mellőlük mégis egy, a harmadik számú kocsiban erre a hétvégére lehetőséget kapó ifjú brazilt kell kiemelnünk: Nelson Piquet-nek ez már a harmadik munkaadója volt, pedig még csak ennek az évadnak a második felében debütált...

A 14. starthelye sem volt rossz, az meg végképp nem, hogy pár év múlva kétszer is vb-győztes lett a Bernie Ecclestone-féle patinás alakulattal (meg még egy harmadik alkalommal is, de már máshol).

Kettővel előle vágott neki egyébként a távnak Riccardo Patrese (Arrows), aki most tért vissza az „egymeccses" eltiltásából, amelyet a Peterson-balesetben játszott szerepéért kapott. Monzában ő ütközött neki Huntnak, akinek négykerekűje aztán a korlátnak lökte a svéd Lotusát.

Jean-Pierre Jarier a Lotusban
Jean-Pierre Jarier a Lotusban

Az angol, aki maga húzta ki a lángoló roncsokból ellenfelét, soha nem tudta megbocsátani az olasznak a történteket, és még évekkel rá is ott kritizálta őt, ahol tudta. Pedig a menet közben az F1 egyik nagy öregjévé érő Patresét később egy „rendes" bíróság is felmentette a vádak alól.

Mindezen felül mai szemmel furcsa, hogy a Renault épp hogy befért a vasárnapi indulók közé (az akkor még csak másodéves francia team színeiben Jean-Pierre Jabouille – a két héttel azelőtti GP-negyedik helyezése után – most utolsóként lett tagja a mezőnynek), és az egyszer majd az F1 trónjára felülő Keke Rosberg (ATS) is mindössze eggyel előzte meg.

Bobby Rahal pedig még eggyel: a Wolf tapasztalatlanabbik versenyzőjének ez volt a második, egyben utolsó szereplése a száguldó cirkuszban. A CART-ban viszont utóbb háromszoros bajnok lett, illetve az Indy 500-at is behúzta egy ízben...

A nagy kavarodásnak talán oka lehetett az is, hogy a téli hideghez nemigen szokhattak hozzá az autók és egyéb tartozékok: fagypont körül mozgott a hőmérséklet, a felvételeken itt-ott hó is látszik, másutt meg járműmarasztaló latyak. Lehet azonban, hogy a résztvevők még így is jól érezték magukat, hiszen végre nem a veszélyessége miatt utált Mosportban rendezték a Kanadai Nagydíjat, hanem beköltözhettek Montrealba.

Helyszínnek a Szent Lőrinc folyón található Notre Dame-szigetet választották, amely az 1967-es világkiállításra épült, majd az 1976-os olimpián az evezősversenyek központja lett. Most pedig rohamléptekkel létrehoztak rajta egy aszfaltcsíkot, már csak azért is, hogy a közönség helyben izgulhasson nagy reménységéért, az F1-ben előző évben feltűnő Gilles Villeneuve-ért, aki nem csupán az ország lakója volt, de francia anyanyelvű is, azaz duplán honfitárs. Visszatérve a pályára: a versenyzők ezt meg azért szidták, mert túl keskenynek találták, amelyen nehéz előzni.

A bravúrember Jarier mondjuk 1978. október 8-án olyan lendülettel lőtt ki a rajt után a fekete Lotusával, hogy őt amúgy sem fenyegette senki, függetlenül a ring adottságaitól. Nagy fölénye következtében a kamerák is többnyire azt mutatták, hogy a második helyért milyen harc folyik mögötte.

Egyébként az ATS-től évközben kitett franciától talán nem is volt teljesen váratlan a tempója, ha azt vesszük, hogy előzőleg az Egyesült Államokban a harmadik helyről esett hátra műszaki gondjai miatt, ám közben azért megfutotta a leggyorsabb kört.

Ami az üldözőit illeti, Scheckter és Villeneuve a rajtrácsnak megfelelően követték az éllovast, ám az első kanyarban máris közéjük furakodott az évekkel később Formula–1-es legendává izmosodó Williams egyetlen akkori versenyzője, Alan Jones, aki hamarosan már a dél-afrikait is lenyomta. Ezután így vonatoztak egy darabig: a világos színű járgányban 1980 (leendő) bajnoka, aztán a fekete Wolf, majd a piros Ferrari.

Mögöttük Andretti kilökte Watsont (amitől maga is visszacsúszott), de a másik Brabham sem járt jobban: 1975 és 1977 sztárja, Lauda kicsivel korábban fékhibával, „önerőből" esett ki (a csapatból tehát egyedül a friss jövevény Piquet maradt, aki szépen végig is autózott). Az egykor (1972, 1974) ifjú titánként diadalmaskodó Emerson Fittipaldinak jutott a legkevesebb, a családja érdekeltségi körébe tartozó Copersucarral pályája „levezető szakaszánál" tartó brazil már a legelején a sárban kötött ki, s feladta.

Jones egy ideig élvezhette a dicsfényt elöl – ha úgy tekintjük, hogy a 20, majd mintegy 30 másodperces fórt kidolgozó, és látótávolságon kívülre kerülő Jarier-hez képest ők külön vetélkedést folytattak –, ám a 18. körben Scheckter megelőzte. Aztán nemsokára Villeneuve is. A következő körökben pedig így hanyatlott egyre hátrébb, autója technikai gondjai szépen kibabráltak vele (végül 9. lett).

A kanadai kedvenc, akinek kedvéért a kellemetlen időben is százezernél többen látogattak ki a szigetre, elment aztán a Wolf mellett is, innentől tehát már csak egy sötét színű járgány maradt előtte. Az pedig pont a hetvenkörös táv kétharmadáig bírta. Először azt láthattuk, hogy Jacques Laffite Ligier-jének sikerül visszavennie a körhátrányát a honfitárstól, végül fékolajának elillanása miatt Jarier a boxban végezte.

A franciát egyszerűen nem arra ítélte a sors, hogy GP-t nyerjen. A hetvenes évek közepén a Shadow-val akadtak jó versenyei, Monacóban például harmadik is volt, de az 1975-ös Brazil Nagydíjon szintúgy az élről búcsúzott önhibáján kívül. És most a remek Lotus T79-be beugorva megint. Jó szereplése révén a Tyrrelltől kapott amúgy szerződést 1979-re, ám két újabb harmadik pozíciónál (valamint néhány egyéb pontszerzésnél) többre ott se jutott.

Kiesett még a hajrában a McLarentől nem túl boldogan, ezzel a nappal elköszönő Hunt is, aki ahhoz a Wolfhoz igazolt, amelynél Schecktert váltotta majd. Az osztrák származású milliomos kanadai tulaja által röpke időre (1977, 1978) a mezőny izgalmas „átszálló vendégévé" előlépő „Farkas-csapatnak" két év jutott a csillogásból, a harmadikra már semmi, vagyis az angol rosszul járt az új szerződésével.

Mindebből pedig kiderült, hogy amikor Villeneuve a közönséget extázisba hajszolva az első helyre verekedte magát, épp leendő dél-afrikai csapattársát előzte meg (a dobogóra még a másik Ferrarival szereplő Reutemann állhatott fel, leszorítva a pódiumról az ifjú Patresét).

KANADAI NAGYDÍJ, 1978


Nagyszerűen zárta tehát az első komplett szezonját a maranellóiaknál, fokozatosan javultak az eredményei, és ezúttal a legjobbkor került a legjobb helyre. Nem más, mint a kormányfő, Pierre Trudeau adta át neki a győztesnek járó trófeát!

Villeneuve a következő években még inkább a Ferrari-szurkolók hatalmas kedvencévé vált, de világbajnok nem ő lett (mindjárt legközelebb), hanem a rutinosabb Jody Scheckter. És senki sem sejthette még, hogy mennyire szűkre szabja majd az esélyeit az élet – pontosabban a halál, amely 1982-ben a zolderi pályán érte.

Legenda viszont így lett belőle, a kultusza máig óriási, a csapattulajdonos Enzo Ferrari pedig, aki úgy szerette, mintha a fia lett volna, szintén túl korán elvesztett saját gyermeke, Dino fényképe mellett Gilles-ét is ott tartotta a kandallója peremén.

Miközben a montreali viadal szépen kinőtte magát és mára a versenynaptár egyik bejáratott, kedvelt állomásának számít – immár a Villeneuve nevére átkeresztelt ringen! –, az 1988-ban kilencvenévesen elhunyt Commendatore azt már nem érhette meg, hogy a pilóta fia, Jacques véghezvigye azt, ami az apjának nem sikerült.

Ám mivel 1997-ben a Williamsszel lett a legjobb (azóta egyébként a kanadaiak hiába várnak újabb nagy versenyzőre és sikerekre), az ő diadala csak a családi mérleget szépítette meg, a Scuderiáét nem: Scheckter után soha nem látott hosszú időnek, 21 esztendős hullámvölgynek kellett eltelnie, mire a Ferrari 2000-ben újra egyéni világbajnokot ünnepelhetett.

Michael Schumachert az Öreg még nem ismerhette, így nem tudni, emberileg hogyan viszonyult volna a kanadaitól eltérő személyiségű némethez, de nem is szükséges itt sorrendeket felállítani: Villeneuve emlékét is szeretettel ápolják a szurkolók, ahogy a megváltásszerű újabb sikerkorszakot (mi több: a legnagyobbat a csapat történetében!) elhozó Schumi is mítosz lett (lesz) a „vörös" istállónál.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik