Dalglish sztárjaira lesújtott az Őrült Banda

A döntő

Azon a bizonyos szombat délutánon a Wembley Stadion 98203 nézője előtt a következőképp álltak fel a csapatok. Wimbledon: Beasant – Goodyear, Jones, Young, Phelan – Cork (Cunningham, 56.), Thorn, Wise – Gibson (Scales, 63.), John Fashanu, Sanchez. Liverpool: Grobbelaar – Nicol, Gillespie, Hansen, Ablett – Spackman (Mölby, 72.), Houghton, McMahon – Beardsley, Aldridge (C. Johnston, 73.), Barnes.

A „vörösök" 37 esztendős játékos-edzője, Kenny Dalglish ezúttal nem állította be magát (ekkoriban már csak igen ritkán tette), de természetesen Diana hercegnővel ő is kezet foghatott, amikor Lady Di a királyi ház képviseletében az ilyemkor szokásos módon minden résztvevővel „parolázott" a zöld gyepen a kezdés előtt

A jól szervezett, erőszakos, sőt durva csapat hírében álló Wimbledon egy pillanatra sem akart másnak látszani, mint ami volt. Rendkívül szívósan, a faragástól sem elriadva verte vissza a Pool kissé öreguras támadásait – csak képzeljük magunk elé Vinnie Jones arcát, és rögtön értjük, miért is írt ilyeneket a Népsport egykori állandó nagy-britanniai tudósítója...

A földkerekség akkori legjobb gárdájának tartott merseyside-iak– akiket az idő tájt ünnepi alkalom volt látni, mivel a tévék még nem ontották magukból a külföldi bajnokikat, a BEK-ből pedig az 1985-ös Heysel-tragédia miatt már évek óta ki voltak tiltva az angol klubok – „a jelek szerint túl komolyan vették favorit mivoltukat, mert még rövid időszakokra sem tudtak esélytelennek vélt riválisuk fölé kerekedni".

A 34. perctől számított kilencven másodperc alatt aztán eldőlt a találkozó. Beardsley több gáncsot vető lábat átugrálva, botladozva jutott el a tizenhatos vonaláig, ahol visszanyerte az egyensúlyát, majd szép gólt lőtt. Mármint első blikkre. A játékvezető ugyanis talán nem hallott az előnyszabályról, és a találatot érvénytelenítve szabadrúgást ítélt, amely persze kimaradt.

Hogy ismét Brian O'Sullivant idézzük, a „bíró jóvátehetetlen hibát követett el, bár később megpróbálta jóvátenni a bakiját – egy újabb súlyos bakival". De még azt megelőzően a 36. percben Steve Nicol buktatta Terry Phelant, Dennis Wise ívelte be a szabadrúgást balról, és Lawrie Sanchez hat méterről a Liverpool hálójába fejelt.

Aztán a 61. percben John Aldridge „átdobta magát a teljesen szabályosan keresztező Clive Goodyear lábán, és a játékvezető ezt az esetet tizenegyesnek minősítette!" A sértett ír csatár – aki abban az idényben addig egyetlen büntetőt sem hibázott el – balra lőtte a labdát, ám Dave Beasant is arra vetődött, s így hárított.

Nagy volt a hőság, a régi Wembleyben amúgy sem járt a levegő, a játékosok szinte fuldokoltak. Kiváltképpen a rohamozásra, loholásra kényszerített Anfield Road-iak. A Wimbledon azonban az „állófocijával" 37 ezer helyszínen tomboló drukkere legnagyobb boldogságára meg tudta tartani az 1–0-s eredményt, és ezzel a nevét is az utókor emlékezetében.

A két menedzser villámnyilatkozata: Bobby Gould: „Senki sem hitte, hogy nyerhetünk, csak mi...". Dalglish: „Beardsley gólját elvette a bíró, egy perc múlva pedig már vesztésre álltunk..."

Csapatsorsok

Miért is jelentett ez a meccs akkora meglepetést? A Liverpool épp túl volt a bajnoki cím elhódításán, de többről van szó: a megelőző 13 kiírásból kilencet megnyert, miközben négyszer is élen végzett a BEK-ben (hogy csak a jelentősebb sikereit említsük). Ez a maga korában nagyobb fölényt jelentett, mint amilyen az utóbbi időszakban a Manchester Unitedé, európai viszonylatban pedig még hatalmasabbat.

King Kenny alakulatát annak ellenére is hatalmas tisztelet övezte mindenfelé, hogy már három éve nem mutathatta meg magát a kontinensen, valamint az összeállítása egyre kevésbé emlékeztetett a földrészt néhány évvel azelőtt rendre letaroló legénységre (annyi hasonlóság feltétlenül maradt, hogy a Bosman-szabály előtti időkben, amikor a légiósok még nem tolonghattak a kluboknál, a Poolnak az átlagnál több külföldije volt – ez azonban csak a skótok, írek, stb. fokozott jelenlétét jelentette, hiszen ők a szigetországban korlátok nélkül igazolhattak bárhová).

Mindezzel szemben a Wimbledon az 1889-es alapítása dacára ideje nagy részét amatőr bajnokságokban töltötte, és csupán 1977-ben jutott fel a profi ligák szintjére – majd kilenc évvel később, 1986-ban már az élvonalban találta magát! Ott tuti kiesőnek tippelték, ehhez képest öt kör után még vezette a tabellát, és a végső hatodik helye is több mint remeknek számított. Legközelebb nyolcadik lett, miközben – mindössze a második szezonjában – bekerült fennállása első és utolsó FA-kupa-fináléjába.

Kétségtelen, hogy szerencséje volt a sorsolással, de erről nem ő tehetett, az alkalommal pedig képes volt élni. Sorrendben a West Bromwich, a Mansfield, a Newcastle, a Watford és a Luton testén kellett átverekednie magát; e vetélytársak közül a legkorábbi a másod-, míg a következő a harmadosztályban kapaszkodott meg épp hogy csak. A további három közül a Watford ekkor esett ki az élvonalból, és a maradék két társaság is a Wimbledon mögött végzett a záráskor (vessük ezt a névsort össze a John Barnesék útját nehezítő Stoke, Aston Villa, Everton, Manchester City, Nottingham ötössel...).

Akárhogy is: 1988 óta egyetlen kivétellel már csakis nagyágyúk tudták a serleget elhódítani, a kicsik esélyeinek egyre inkább befellegzett a klubok közti (pénzügyi, és így szakmai) szakadékok kitágulásával. Az Arsenal, Chelsea, Liverpool, MU nagy négyes, illetve a szintén roppant patinás (és jómódú) Everton, Tottenham duó mellett egyedül a Portsmouthnak sikerült „kicsiként" az élen végezni – ám a kikötővárosiak három évvel ezelőtt nem is voltak annyira kicsik (nyolcadikak lettek), másrészt ellenfélnek a fináléban a Poolhoz nem igazán mérhető Cardiffot kapták...

A Wimbledon drámája, hogy „rosszul" időzítette a nagy dobását: az országra érvényes bojkott miatt az ősszel nem tehette magát próbára a KEK következő kiírásában, így hivatalos nemzetközi próbájaként mindössze egy 1995-ös Intertotó-kupa-részvételt mutathat fel.

Egyébként az együttes a wembleybeli kaland után váratlan módon még sok éven át szinte mindig a középmezőnyben végzett, noha közben beköszöntött a pénz körül forgó Premier League-korszak. Az új, szigorú biztonsági előírások miatt (csakis ülőhelyek!) saját arénájából 1991-ben társbérletbe kényszerült a Crystal Palace-hoz, és míg az új saját létesítmény végül nem készült el, háromévi alsóházi kínlódás végén az együttes 2000-ben eltűnt a csúcsliga életéből.

A fiúk

Ezért aztán marad a nosztalgia a '88-as hősök iránt – ennek jegyében alább röviden kitekintünk hét „izgalmasabb" tagjuk pályafutására.

Beasant volt az első, aki mint kapus csapatkapitányként vezethetett FA-kupa-győzelemre egy alakulatnak, valamint úgy tartják őt számon, hogy előtte egyetlen másik kollégája sem hárított büntetőt a sorozat addigi 116 éves történetében (kimaradt tizenegyes is csupán egy akadt, még az 1913-as Aston Villa–Sunderland fináléban a birminghami Charlie Wallace révén).

A gólban közreműködő két labdarúgó közül Wise később tizenegy évet húzott le a Chelsea-ben, s két FA-kupa-, valamint egy-egy Ligakupa- és KEK-diadalával a londoni „kékek" legsikeresebb csapatkapitánya lett, amíg a Roman Abramovicsnak köszönhető szuperklubbá válás során John Terry túl nem szárnyalta. A válogatottban 21-szer szerepelt, és a 2000-es Eb-n is többször láthattuk.

Az apai ágon ecuadori származású Lawrie Sanchez játékosként is megfordult párszor az északír nemzeti csapatban, de ez mind semmi a kapitányi időszakához képest: 2004 és 2007 között bő három év alatt 97 (!) helyett lépett előre tanítványaival a FIFA ranglistáján! Mondjuk volt honnan felfejlődni, mert amikor munkába állt, már 1298 perce nem rúgtak gólt és három esztendeje nem győztek...

Ezzel szemben vele elkapták egyszer az angolokat, aztán a portugálokat (akik hamarosan vb-elődöntőt játszhattak), később a svédeket, illetve David Healy emlékezetes triplájával a spanyolokat is. Utóbbiak ennek ellenére kijutottak a 2008-as Eb-re, majd meg sem álltak az aranyéremig...

Talán nem szükséges ecsetelni, hogy mivel az északírek Európa-bajnoki selejtezőcsoportjuk élén álltak, Sancheznek nem a rossz eredmények miatt ért véget a megbízatása, hanem mert egy röpke beugrást követően főállásban is elvállalta a Fulham irányítását.

A Wimbledonnak volt két fekete csatára is. Egyikük, John Fashanu sok éven számított házi gólvágónak (kétszer a válogatottban is megfordult – mármint az angolban, noha nigériai-guyanai vegyes családba született), majd 1994-ben leginkább azt jegyezték fel róla, hogy egy keményebb megmozdulása nyomán eltört a Tottenham-csapatkapitány Gary Mabbutt koponyája, akinek a szeme is súlyosan megsérült.

Korábbi munkásságával ő is hozzájárult, hogy a nagy FA-kupa-menetelés időszakában az amúgy Donsnak becézett Wimbledont Crazy Gangnek is elkezdték hívni – ez amúgy a játékosai, a szurkolói, sőt olykor excentrikusan viselkedő klubelnöke miatt ragadt a csapaton.

Visszatérve Johnra, aki visszavonulását követően többek között televíziós műsorvezetőként dolgozik: az öccse volt Justin Fashanunak. A szintén csatárt játszó báty az első fekete futballista volt az angol élvonalban, akiért egymillió fontot is kifizettek az átigazolásakor (Norwichból ment 1981-ben a Nottinghamhez a távozó Trevor Francis helyére).

Továbbá ő volt az első a tekintetben is, hogy nyíltan felvállalta a másságát – mire John gyakorlatilag megtagadta. Emiatt aztán 1998-ban bűnbánatot gyakorolt – de csak miután Justin öngyilkosságot követett el, amikor egy fiatalkorú szexuális bántalmazásával vádolták meg az Egyesült Államokban...

Szomorú sors jutott Laurie Cunninghamnek is. Rá is sokszoros elsőként emlékezhetünk: az első fekete játékos bármilyen angol válogatottban (konkrétan az U21-eseknél); aztán az ő bőrszínével az első felnőttválogatott is a „háromoroszlánosok" között; 1979-ben pedig az első angol labdarúgó a Real Madridban!

A blancóknál volt egy remek idénye, ám utána gyorsan letűnt a csillaga, egyre kevesebbet játszott. Három teljes idénye alatt egy bajnoki és két kupasikernek örülhetett a „királyiak" tagjaként, valamint szerepelt az elvesztett 1981-es BEK-döntőben – ez utóbbiért most vett revánsot a Liverpoolon...

A nemzeti együttesből szintén hamar kiszorult, és bár később megfordult a Marseille-ben és az MU-ban is, évről évre új helyre vándorolt. A Wimbledonban is „átutazóban" játszott, de ott legalább jókor volt jó helyen... Ezután veteránként visszament Madridba, a Rayo Vallecanóhoz, ahol az első szezonja utáni nyáron autóbalesetben hunyt el.

A hátvéd Terry Phelan a Wimbledont követően olyan gárdákban is rangot szerzett magának, mint a Manchester City, a Chelsea vagy az Everton, de a tudásáról ugyancsak sokat elárul, hogy 42-szer szerepelt (többek között az 1994-es vb-n) a kilencvenes évek ütős ír válogatottjában.

A legkeményebb

És végül egy másik védekező játékos, az (oldalán szereplő Eric Younghoz hasonlóan) walesi Vinnie Jones. Az angol bajnokság egyik hírhedt keményfiúja, akinek ismertségét ez a „veszedelmes" imázs hozta meg, nem a tudása. 1986 és 1998 között játszott az Őrült Bandában, vagyis ő maradt legtovább a '88-as győztesek közül; volt azonban közte bő három év (1989–1992), amikor a Leeds, a Sheffield United és a Chelsea alkalmazásában állt.

A Leedsnél sokat tett az élvonalba jutásért, cserébe a helyi drukkerek máig nagy szeretettel emlékeznek rá. Ott egyébként egy egész szezon során mindössze három sárgát gyűjtött be, és sokak szerint bizonyította, hogy tisztán, a labdával is tud alkotni, nemcsak csontokat törni.

Jól is jött számára az ilyesfajta vélekedés, mert a mérleg másik serpenyőjében olyasmiket találunk, mint az összesen 12 piros lapja; egy Gary Stevens nevű futballistának okozott súlyos sérülés, amelyből az áldozat soha nem épült fel igazán; a szintén nem könnyű természetű Paul Gascoigne megfélemlítő jellegű megmogyorózása, amit egy ügyes fotós lekapott és közkinccsé tett; valamint a futballhistória (állítólag) leggyorsabb kiállítása, melyet három másodperc alatt érdemelt ki egy 1992-es meccsen...

És nyilván azt sem teszi ki az ablakba, hogy amikor teljesült végre a vágya és meghívót kapott a walesi válogatottba (összesen kilencszer lépett pályára, de ezalatt cséká is lehetett!), Jimmy Greaves, a kora hatvanas évek klasszisa ezt viccnek minősítette: „Azt hittem, engem már nem érhet meglepetés a futballban, na de Vinnie Jones beválogatása..."

Hősünk amúgy a focin kívül is a keményfiúságból él: többnyire ezt a figurát hozza tévés szerepléseiben, így lehetett vendégfellépő pankrációs műsorban, „dobogón végző" résztvevő tavaly egy celebekkel forgatott Big Brotherben, valamint tekintélyes filmográfiájának legtöbb epizódjában, márpedig miután Guy Ritchie műveiben befutott, hollywoodi mozikban is elő szokott fordulni. Egyszóval rengetegen ismerik a vászonról – de közben FA-kupa-győztesnek is vallhatja magát...

Az utódok

Érdekes gárda volt tehát ez a Liverpool-verő Wimbledon, amelynek jelenéről csak áttételesen beszélhetünk, mert a kiesése után nem sokkal, 2003-ban egy Londontól 90 kilométerre fekvő városba költözött a stadiongondokkal küszködő klub, és néhány hónap múlva a régi nevét is elhagyva Milton Keynes Donsra váltott. Ez a lépés nemcsak saját szurkolóinak, de a futballtársadalom nagy részének sem tetszett.

Előbbiek nem is maradtak tétlenek: a régi hagyományok megőrzése céljából már 2002-ben, a baj közeledtével megalapították az AFC Wimbledon nevű egyletet, amelynek legalulról kellett kezdenie a működését. Hét idény alatt négy osztályt emelkedett felfelé (közben volt egy 78 meccses veretlen szériája, ami abszolút rekord az angol felnőttfutballban!), így 2009-ben kikötött az ötödik vonalnak számító Conference osztályban – a legmagasabb szinten, ahol még előfordulhatnak amatőr csapatok (egyúttal a legalacsonyabb ligában, amely nem területi, hanem országos szerveződésű).

A most véget ért kiírásban pedig a második helyen zártak – irány tehát az osztályozó, a kapu a profik világába. A Fleetwood kiütésével már be is jutottak a 21-i döntőbe, ahol a Luton lesz az ellenfelük – márpedig a nagy elődök annak idején (igaz, a négy között) elbántak a Townnal. Bármi is lesz most a vége, ismerős ez az üstökösszerű, sikersztori ízű felemelkedés: a történelem bizony időnként ismétli önmagát...