Clough: angol(!) edzőfejedelem Angliából

Korunk angol sztárgárdái közül az egyiket emberemlékezet óta skót tréner vezeti, a másikat jó ideje egy német nevű francia. A harmadikat az elmúlt bő évtizedben egy másik „gall", később egy spanyol dirigálta, míg a negyedik holland és olasz mesterekkel kísérletezett, mígnem egy portugál elhozta az áttörést. Pillanatnyilag egy újabb itáliai küszködik a milliomos klasszisokkal és a milliárdos tulaj igényeivel. Ja, és a fenti négyeshez (de főleg helyi riválisához) felzárkózni kívánó „ötödik erő" élén is egy olasz edző költi arab munkaadói fontkötegeit...

Miközben a nemzeti csapattal is egy külföldi (megint egy talján...) próbál az elvárásoknak megfelelve a régi dicsőséghez visszatalálni, a legfelső bajnoki osztály összesen öt hazai menedzsere közül is csak kettőnek (Harry Redknapp, Tottenham, illetve Roy Hodgson, Liverpool) a neve és együttese sorolható a szűkebb elithez.

Persze évtizedekkel ezelőtt sem minden albioni siker mögött állt helyi szaktekintély – elég, ha a Manchester United első nagy korszakát fémjelző Sir Matt Busbyt, vagy a Liverpoolt a csúcsok csúcsára vezető nagy hármas (Bill Shankly, Bob Paisley, Joe Fagan) „kezdő tagját" vesszük, akik a manapság legfőbb mércének számító Sir Alex Fergusonhoz (MU) hasonlóan skótok voltak.

Ám hogy ne legyünk igazságtalanok az angolokkal, csak felsorolás szintjén említsük meg legalább a két világháború között az Arsenallal futballforradalmat végrehajtó Herbert Chapmant, a 6:3-at a gyepen elszenvedő, utóbb azonban kapitányként világbajnoki címet szerző Sir Alf Ramseyt, vagy az Európa-szerte megsüvegelt Sir Bobby Robsont.

És akinek még mindenképpen ott a helye köztük: Brian Clough – minden idők egyik legszókimondóbb, legnagyobb önbizalmú, legmegosztóbb személyiségű, de egyúttal legsikeresebb futballedzője.

Mai visszatekintésünknek két apropója is van. A kisebbik, hogy éppen tegnap játszották – sajnos csak a második vonalban (Championship) – a két szomszédvár(os), Nottingham és Derby derbijét (5–2), melyek között nem máshogy hívják az összekötő országutat, mint Brian Clough Way. Nem véletlen, hogy a munkája elismeréséül a tréner halála után a tiszteletére szobrot állító három település közül kettőt ezzel már meg is neveztünk (a harmadik pedig Middlesbrough, ahol született és ahol játékosként boldogította a szurkolókat).

A másik okunk az írásra, hogy a mester 1989. december 30-án ünnepelte az ezredik bajnoki mérkőzését. E tekintetben magasan kimagaslott a '89–90-es idény szakvezetői közül, legelismertebb akkori kollégái közül Graham Taylor 750, Howard Kendall 344, a skót Kenny Dalglish 184 találkozónál tartott (érdekes, hogy a korabeli NS-cikkben, melynek részleteire magunk is támaszkodunk, a szerző nem érezte szükségét, hogy ötödikként megemlítse a négy éve posztján lévő Fergusont – igaz, manchesteri eredményei az idő tájt még elég visszafogottak voltak.)

A simlis spíler

Az 1935. március 21-én egy hétgyermekes családba született Brian Howard Cloughnak az életútja is volt annyira egyedi és érdes, mint a simulékonynak véletlenül sem nevezhető stílusa és személyisége. Például elképzelhetetlenül utálta az iskolát – igaz, nem is járt ki sokat. Később szinte már büszkélkedett is ezzel: „csak kudarcaim voltak a suliban, azt hiszem, egy kicsit lüke voltam".

Arra azért volt esze, hogy az első munkaadójánál dolgozva és lakva éjszakánként visszacsavarja a mester óráját. Hamar megunták azonban mindketten ezeket a tréfákat, és kölcsönösen örültek, hogy a srác egyre inkább megtalálta a számítását mint sportoló. Már 17 évesen a Middlesbrough profija volt, aztán a katonai szolgálata letöltése után 1955-ben debütált is a ligában (igaz, a gárda addigra kiesett az – akkor még nem Premier League-nek hívott – élvonalból).

Kiválóan ment neki a futball, az első végigjátszott szezonjában 41 meccsen 38 gólt lőtt. A dörzsölt Clough nem csak a pályán próbálta feljebb srófolni az értékét: még idény közben, mindössze kilenc meccsel a háta mögött közölte, és ez nyomtatásban meg is jelent, hogy ott akarja hagyni a Borót. Utóbb bevallotta, hogy a helyi lapnál ötven fontjába került ez a furcsa „fizetett hirdetés"...

Végül mégis maradt, sőt csakhamar őt választották meg a társak csapatkapitánynak – mégpedig azért, mert sikerrel vezette a soros tréner kirúgását célzó puccsot. Aztán 1961-ben átigazolt a közeli Sunderlandhez, és a Middlesbrough-nál 213 bajnokin összehozott 197 gólos produkciója után ott is betalált 54-szer, 61 találkozón. Bár legnagyobb részt csak a második ligában szerepelt, még harminc évvel később is úgy tartották számon, mint aki az eredményességi átlag terén rekorder az angol labdarúgásban!

Látva hatékonyságát, Walter Winterbottom kapitány már az 1958-as svédországi vb-re is be akarta válogatni (azzal sem törődve, hogy nem a Division One-ban focizik), de állítólag – Clough szerint – a szövetség megvétózta ezt. Így mindössze kétszer húzhatta magára a címeres mezt 1959-ben, aztán nemsokára derékba tört a karrierje: 1962 karácsonyán ütközött a Bury kapusával és súlyos keresztszalag-sérüléséből két évvel később visszatérve már csak három mérkőzés jutott neki, mielőtt visszavonult.

Negyvenöt esztendővel ezelőtt viszont az edzői pályára tette fel az életét, és ezzel megtalálta a neki való hivatást. Mint egyik méltatója megjegyezte róla: mindig tudta, mit, mikor és hogyan mondjon a játékosainak. 1965 és 1993 között tevékenykedett menedzserként, összesen öt klubnál, de a lényeget illetően kettőnél – ezeknél már régóta egyformán legendának tekintik.

Az égig érő Erdő

Először a Hartlepool nevű kiscsapatnál dolgozott, majd 1967-től 1973-ig a Derby Countynál. A „kosokkal" előbb a második vonalban lett bajnok, majd három évvel később (1972) általános elképedésre eggyel feljebb is – a klub fennállása óta először! Az új keletű hírnévtől és csodálattól övezve ezután tett egy mai szemmel kissé érthetetlennek tűnő rövid, egy évig sem tartó kirándulást Brightonban, de a harmadosztályban nem váltotta meg a világot.

Legközelebb ezért hát elszegődött a hetvenes évek elejének egyik nagyágyújához, a Leeds Unitedhoz, amelynek kispadjáról Don Revie a válogatotthoz távozott. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen igazi kudarc az életében: 44 nap után kirúgták, miután hat meccsből csak egyet megnyerve 15 év leggyengébb szezonrajtját produkálta a 19. pozícióban szégyenkező gárda...

Tulajdonképpen a játékosai buktatták meg, vagyis az élet visszaadta neki a Borónál annak idején felvett kölcsönt. Erről a periódusról készítették tavaly a nagy visszhangot kiváltó Damned United című játékfilmet.

Más kérdés, hogy Cloughy majdnem százezer fontos lelépési díjat kapott (óriási összeg volt ez akkoriban!), majd három hónappal később megint keresett magának egy kevésbé csillogó, de az alkotómunkához éppen megfelelő kiscsapatot, azaz elszerződött a másodosztályba – Nottinghambe.

A többi már történelem. 1975 januárjától 18 éven át volt a Forest mestere, és ezalatt a korábban nem igazán jegyzett alakulatból kis idő alatt kétszeres BEK-győztest faragott. Előbb persze fel kellett jutni az élvonalba, ami – újra összeállva elválaszthatatlan másodedzőjével, Peter Taylorral – 1977-ben sikerült is. A következő kiírásban pedig már Ligakupát, újoncként bajnokságot, végül ráadásként Charity Shield-mérkőzést nyertek.

Ezzel Chapman után Brian Clough lett a második, aki két különböző klubbal is aranyérmet szerzett a topligában (s azóta is csupán Dalglish tudott csatlakozni hozzájuk). Mi több, miközben legközelebb már ismét a Liverpool mögé szorultak otthon, azért a Ligakupában megvédték a címüket, és a Malmö legyőzésével Európában is trónra léptek – megtoldva aztán egy kontinentális Szuperkupa-diadallal.

Újabb egy évvel később, 1980-ban az utóbbit és az Interkontinentális Kupát, valamint a hazai Ligakupa döntőjét már elbukták, viszont a BEK-trófeát a Kevin Keegant is felvonultató Hamburg megverésével (ezúttal is 1–0) megőrizték!

És itt a kulcs, miért is mondhatjuk a Clough-féle Forestre, hogy teljesítménye utolérhetetlen. Nincs még egy olyan csapat, amely csak egyszer volt bajnok, viszont kétszer is a földrész legjobbja! Manapság elméletben még elképzelhető is volna hasonló, hiszen a BL-induláshoz a fontosabb országokban már nem muszáj élen végezni, de a gyakorlatban csak a legnagyobb klubok – egyben többszörös hazai aranyérmesek – jutnak el a Bajnokok Ligája megnyeréséig.

Na mármost régen kizárólag az egyes hazai ligák első helyezettjei vehettek részt a legfőbb nemzetközi kupában, továbbá a BEK mindenkori címvédője. A Nottinghamnek ez utóbbi esélyt sikerült megragadnia a duplázásakor – aligha felülmúlható rekordot felállítva...

Ahogy az sem volt semmi, hogy 1977 novembere és 1978 decembere között sorozatban 42 bajnokin maradt veretlen az alakulat – ezt a teljesítményt csak a főnök halála előtt egy hónappal, 2004-ben tudta 49-cel túlszárnyalni a Wenger-féle Arsenal.

(Néhány meghatározó játékos a Forest nagy meneteléséből: a később az MU-nál is szép éveket töltő Viv Anderson; a közelmúltig az Aston Villát vezénylő északír Martin O'Neill; a második BEK-finálén győztes gólt szerző skót John Robertson; és nem utolsósorban az angol válogatottsági csúcsot felállító legendás kapus, Peter Shilton.)

Az öntörvényű öreg róka

Mindezek jutalmaként Brian Clough lett az angol bajnokság első, egymillió font felett kereső menedzsere, valamint ő szerződtette az első milliós játékost is: 1979 elején a Birminghamből igazolta át Trevor Francist, aki aztán pár hónappal rá bevágta a svédeknek az európai trónt érő találatot. A mester utóbb nem győzte hangoztatni, hogy a vételár valójában „csak" 999 999 font volt, és csupán a rárakódó adó miatt lépte át az összeg a lélektani határt...

A szegény sorból jómódba emelkedő szakembert kollégái olykor „pezsgős szocialistának", meg „Rolls Royce-os kommunistának" csúfolták, amire keresete mellett erős világnézeti elkötelezettsége szolgál magyarázatul: mindig is élénken érdeklődött a politika iránt, és két ízben még az is felvetődött, hogy a Munkáspárt színeiben indul a brit választásokon. Ez végül nem történt meg, de mint felettébb szigorú edző gyakran rótt ki játékosaira különböző pénzbüntetéseket, és a „bevételt" nem a megszokott módon a klub számlájára utaltatta, hanem egy fejlődő országokat támogató szervezethez.

Négy és fél évtizeden át élt feleségével, akitől három gyermeke született, és a középsőben különösen sok öröme telhetett, hiszen Nigel Clough a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a Forest legfontosabb gólvágója volt, és sokan már Gary Lineker válogatottbeli utódját vélték látni benne. Apjával együtt – annak kései sikereiként – 1989-ben és 1990-ben Ligakupa-győzelmet ünnepelhetett, a következő két idény végén pedig előbb az FA-kupa, utóbb a Ligakupa elvesztett döntője miatt búslakodott.

Ezek voltak a két Clough utolsó sikerei. A fiatalabbik – aki manapság már szintén edző, mégpedig Derbyban – 1993-ban nagy reményekkel átment a Liverpoolhoz, ám ott a tizenéves Robbie Fowler hamarosan kiszorította és lett helyette Ian Rush csatárpárja.

Az „öreg" pedig az 1992-ben beindított Premier League első kiírásában (a nemsokára továbbálló) Roy Keane-t bevetve sem tudott megbirkózni két kulcsembere (a csatár Teddy Sheringham és a védő Des Walker) távozásával, illetve saját, egyre súlyosbodó alkoholproblémáival, és végül a visszavonulás mellett döntött – miközben a Nottingham 16 esztendő után ismét kiesett az élvonalból.

Ebből a sokkból a Forest amúgy máig sem állt igazán talpra: a sportág nagy tőkefelhalmozásának (lásd BL, PL) időszakában végzetesen lemaradt a nagycsapatoktól, és manapság örül(ne), ha újra feljuthat(na) az angol elitligába.

A hat éve (májátültetése után nem sokkal, gyomorrákban) elhunyt Brian Clough helyét a labdarúgás történetében kijelölik az eredményei, de sokkal izgalmasabb őt magát meghallgatni erről. „Jobb vagyok, mint Anglia ötszáz vagy annál is több menedzsere, akiket kirúgtak a háború óta. Velem még sohasem esett meg ez a szégyen. Világos, hogy én vagyok a Number One" – mondta pályája legelején, akkor, amikor még ideje és módja sem volt átélni egy menesztést...

Jóval később pedig így tekintett vissza: „Nem állítanám, hogy én voltam a legjobb a szakmában. De a top 1-be biztosan befértem."