Amikor Tim Howard nézett be egy távolit

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2012.01.26. 08:57
null
Tim Howard nem volt túl boldog, amikor rúgta – de akkor sem, amikor kapta... (Fotó: archív)
A Chelsea számára fontos idény volt a 2004–2005-ös, hiszen először akkor lett egyszerre két rangos hazai sorozatban is első, s ezen belül kereken ötven év után újra bajnokságot nyert, méghozzá mindössze a másodikat a klub életében. A Ligakupa elődöntőjének visszavágóján, amikor az egyik legnagyobb riválisán kellett túljutnia, az MU kapuját őrző Tim Howard meglehetősen távolról kapott – a védelem hathatós közreműködésével – egy furcsa gólt. Ez ugyan nem hökkentette meg annyira a nézőket, mint amelyet nemrég ő maga lőtt a boltoni Bogdán Ádámnak, de a jelentősége is nagyobb volt...

José Mourinho első londoni szezonjának félidején valamivel túl a Chelsea már igencsak tetemes előnnyel vezette a Premier League mezőnyét, és a 24. fordulóban ugyanúgy háromgólos főpróbát tartott a hétközi rangadóra, mint leendő kupabeli ellenfele, az MU.

A „kékek" 2004. december 12., vagyis az Arsenal elleni 2–2 óta kapott gól nélkül nyerték meg zsinórban a meccseiket, az új évben pedig történetünk idejéig még csak a negyedosztályú FA-kupa-vetélytársuk, a Scunthorpe tudott a hálójukba találni. Ezúttal, a Portsmouth ellen, Arjen Robben húsz perc alatt a puszta zsenialitásával eldöntötte a találkozó sorsát, majd még a szünet előtt kialakult a 3–0-s végeredmény.

A Chelsea mögött tartotta a 11 pontos távolságot a Manchester United, amely ekkoriban az első számú üldöző „titulusáért" harcolt a valamivel jobban álló Arsenallal. A „vörös ördögök" az Aston Villát verték meg otthon, de nekik sokkal inkább meg kellett izzadniuk a 3–1-ért.

Négy nappal később, 2005. január 26-án került sor a Ligakupa elődöntőjének visszavágójára, amelynek keretében az Old Traffordon küzdött meg a PL-tabella harmadik és első helyezettje. Kockán forgott a presztízs is, ami csak növelte a tétet – a készülődés elszántságát jól jellemezte, hogy a vendéglátóknál először szerepelt a kupasorozat aktuális kiírásában a csapatkapitány, Roy Keane.

„Nem tudjuk, hogyan reagál a Chelsea a vereségre, de a meccs után okosabbak leszünk... Az Arsenalt sikerült negyvenkilenc meccs után megtörnünk, talán a londoniak is megtorpannak, s így ennek a találkozónak hatása lehet a bajnokságra" – fogalmazott beharangozó gyanánt felettébb magabiztosan Phil Neville, az MU védője.

Hogy ezúttal mennyire komolyan vette a két fél trénere a (számukra) harmadik számú kupát (a BL-t is beleszámolva), abból is nyilvánvaló, hogy nehéz lett volna bármelyik tizenegy helyett erősebbet összeválogatni az adott keretekből. Mourinho még kapusposzton is az első számú jelölt, Petr Cech mellett tette le a garast, noha a Ligakupában addig mindig Carlo Cudicininek adott lehetőséget.

Sir Alex Ferguson ugyanakkor a kezdőcsapatbeli helyét szeptemberben Roy Carroll-lal szemben elveszítő Tim Howardot állította a gólvonal elé – később talán megbánta e lépését. (Ebben az idényben, tehát Fabien Barthez távozása és Edwin van der Sar érkezése között az ekkoriban elsőbbséget élvező északír, illetve az amerikai jelentette az érdemi választékot.)

A mérkőzés elején Gary Neville, a manchesteriek védője kétszer is hibázott. Először akkor, amikor egy szöglet után helyzetbe kerülve mellé csavart, majd – ez volt a nagyobb malőr – nem őrizte elég szorosan Frank Lampardot. A Chelsea hallatlanul gólerős középpályása elindított egy akciót, s mire a labda Robben és Didier Drogba érintésével visszakerült hozzá, már közel járt a kapuhoz, amelyet nem is tévesztett el.

LAMPARD GÓLJÁVAL KEZDŐDÖTT

Az MU szurkolói bosszankodhattak egy tizenegyesgyanús szituáció miatt (Quinton Fortune bokáját mintha összekoccantották volna), és azért is, mert kedvenceik mezőnyfölényben sem veszélyeztették a kaput. Hanem Ryan Giggs a 67. percben egy meseszép emeléssel egalizált – ekkor úgy tűnt, a lendületben lévő hazaiak győzhetnek.

Öt perccel a vége előtt azonban Damien Duffnak az oldalvonal mellől középre ívelt szabadrúgása becsapta az addig kifogástalanul védő Howardot és újabb érintés nélkül a hosszú sarokban landolt. Ezzel Ferguson mester életében először elbukott egy angliai kupaelődöntőt a Manchester United kispadján – együttese a Stamford Bridge-i 0–0 után most 2–1-re kikapott a még négy fronton is (jól) álló Chelsea-től, amelynek egyre nagyobb sansza volt rá, hogy tavasszal majd halmozza a trófeákat.

A Manchester edzője a történtek ellenére nem tengerentúli hálóőrét hibáztatta. „Majdnem ötven méterről kaptunk gólt, így nem lehet továbbjutni, pedig a védőinknek több lehetőségük is lett volna, mielőtt bepattant. Sajnálom, mert a második félidőben nagyon jól játszottunk, Ryan nagyszerű találata után úgy éreztem, rúgni fogunk még egyet. Sajnos nem volt meg az a kis szerencsénk, amire szükség van egy effajta kupameccsen. Kár, egyébként remek összecsapás volt" – értékelt Sir Alex a lefújás után.

DAMIEN DUFF (A LEGVÉGÉN A SZÓBAN FORGÓ GÓL)

Ami a Chelsea-t illeti, a Ligakupa cardiffi fináléjában egy hónappal később a Liverpoolt hosszabbításban verte el 3–2-re, pedig az anfieldiek már a legelső minutumban betaláltak, és 78 percen keresztül vezettek is. Roman Abramovics klubja ezzel részben kárpótolta magát azért, hogy egy héttel korábban a gárda Newcastle-ban kikapott az abban az idényben amúgy elég gyengécske helyi Unitedtől az FA-kupa nyolcaddöntőjében, így elúszott az angliai triplázás esélye.

Összesen három elsőségük így is lehetett volna, ám a BL-ben 2004 után ismét az elődöntő jelentette számukra a végállomást: míg az előző kiírásban a Monaco ellen még Claudio Ranierivel nem tudtak mit kezdeni, ezúttal a későbbi győztes Liverpool – részben „törlesztve" a Ligakupa-fináléért – kerekedett feléjük Luis García egy szem vitatott góljával a két mérkőzés alapján.

Maradt még a bajnokság – ott viszont 12 pontosra hizlalták a fórjukat, azaz meggyőző módon lettek másodszor is Anglia legjobbjai, pontosan fél évszázaddal az 1955-ös legelső alkalom után. Bónuszként pedig augusztusban az FA-kupát megnyerő Arsenal ellen begyűjtötték a Community Shield-dísztálat is.

A korábban a Blackburnnel egyszer már Ligakupa-győztes Damien Duff mindezen sikerek részese volt, mégpedig aktív módon, hiszen Robben „nyakára hozatala" ellenére a 2004–2005-ös szezonban játszott a legtöbbször a Chelsea színeiben – részben mert a sérülékeny holland felépülése után is helyet talált neki portugál edzője, aki pedig eleinte nemigen számított a nála egy évaddal hamarabb a klubhoz kerülő, és a felemelkedésben fontos szerepet játszó írre.

Az MU-t a taccsvonaltól megtréfáló remek szélső soha az akkori hat Premier League-találatánál többet nem ért el a bajnokságban – amúgy azóta is a szigetország elitjében játszik: előbb a Newcastle-ban, egy ideje pedig a Fulhamben, amellyel két éve (Gera Zoltánnal együtt) Európa-liga-döntőbe jutott –, és soha azóta egyetlen kiírásban sem szerzett olyan sok gólt (11-et) az összes sorozatot figyelembe véve.

A 2002-ben vb-n is látott Duff részese volt az idei Eb-szereplés kiharcolásának, így a jelenleg 94-szeres válogatott játékos könnyen 100 fölé juthat Írország színeiben. Az 1979-es születésű szőke támadó még egy esztendeig maradt a „kékeknél" (és megint bajnok lett velük!), tehát pontosan abban a három idényben futballozott a fővárosi alakulatban, mint a nála mindössze négy nappal fiatalabb Tim Howard a rivális Manchester Unitednél.

Az egyesült államokbeli légiósnak azonban kissé más volt a pályaíve élete legjelentősebb klubjánál: az első szezonban végig ő posztolt a háló előtt (Barthez kiszorult, és hamar odébb is állt), a következőben viszont Carroll kapott több lehetőséget, amint arról már szó volt. Ugyanakkor a Dufftól beszedett gólja után sem lett kegyvesztett az amerikai, és a tavasz végéig még tíz mérkőzésen jutott szóhoz – hét bajnokin, valamint három fontos kupameccsen (FA-kupa, BL).

A harmadik évadjában azonban szinte labdába sem rúgott Van der Sar mellett, ezért előbb kölcsönbe, majd végleg az Evertonhoz igazolt. Ott gyűjti a szereplései számát – és a 33. születésnapjához közeledve, idén január 4-én profi pályája legelső gólját, a Premier League történetének negyedik kapustalálatát is megünnepelhette.

Volna. Mert együtt érzett a – csapatát egyébként 2–1-re legyőző – Bolton kapusával, a szél által megtolt labdáért kétségbeesetten nyújtózó Bogdán Ádámmal, akinek kirúgásból talált be. Nemes gesztus volt, hogy nem ujjongott, sőt az anyai ágon félig magyar Howard meg is vigasztalta kollégáját, honfitársunkat. Talán az is bevillant neki hét évvel ezelőttről, milyen kiszolgáltatott tud is lenni az ember egy-egy furcsán kanyarodó vagy felpattanó távoli lövésnél.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik