Gyász: életének 59. évében elhunyt Gianluca Vialli

Viallit először 2017-ben diagnosztizálták hasnyálmirigyrákkal, de egy évvel később gyógyultnak nyilvánították. Tavaly azonban bejelentette, hogy a kór ismét megtámadta szervezetét, s ugyan munkáját folytatta az olasz válogatott szakmai stábjában, december közepén a kezelések miatt távozni kényszerült. A játékosként korábban 59-szeres válogatott csatár ugyanabba a londoni kórházba feküdt be, ahol korábban is sikerrel kezelték – kiderült, ezúttal nagyobb a baj, mint azt gondolni lehetett… A terápia ezúttal már nem volt sikeres, s Vialli szervezete január 6-án, pénteken feladta a gyilkos kór elleni harcot.

A fiatal Vialli 16 évesen a harmadosztályú Cremonese csapatánál kezdte pályafutását, majd négy év múlva 1984-ben került a Sampdoriához, amelyben gyerekkori barátjával – a jelenlegi szövetségi kapitánnyal –, Roberto Mancinival alkotott igencsak hatékony csatárduót. Hamar kiérdemelték a „Gól-ikrek” becenevet, s együtt szerezték a Sampdoria első – s máig egyetlen – bajnoki címét az 1990–91-es kiírásban, Vialli 19 találatával a Serie A gólkirálya lett. Ekkor legnagyobb nemzetközi sikerein már túl volt Vialli, hiszen egy évvel korábban csapatával megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját (KEK), s nyáron a hazai rendezésű 1990-es világbajnokságon bronzérmet szerzett a válogatottal. Ráadásul a KEK döntőjében az Anderlecht elleni összecsapás mindkét gólját ő szerezte – a 105. és a 107. percben volt eredményes.

A Sampdoriát 1992-ben hagyta el, – akkori világrekordot jelentő – 12.5 millió fontnak megfelelő olasz lírát fizetett érte a Juventus, amelyben aztán négy év alatt UEFA-kupát, Bajnokok Ligáját, a második olasz bajnoki címét és a negyedik Olasz Kupa-győzelmét is begyűjtötte egy olasz Szuperkupa-siker mellett.

Pályafutása végén, 32 évesen csapott fel légiósnak, s a londoni Chelsea játékosa lett, amellyel FA-kupa-győzelmet ünnepelhetett első idényében, majd az 1998-ban menesztett Ruud Gullit utódja lett a klubnál játékos-menedzserként. Ilyen minőségében lett aztán másodszor is KEK-győztes, sőt Ligakupát és európai Szuperkupát is nyert a csapattal. 1999 nyarán fejezte be játékoskarrierjét, hogy inkább edzői pályafutására koncentrálhasson.

Ezt pedig – még játékos-edzőként – rögtön egy 13 évig fennálló rekorddal kezdte: amikor 1998 májusában KEK-et nyert, ő lett a legfiatalabb edző, aki az UEFA égisze alá tartozó versenysorozatban nemzetközi kupagyőzelmet ünnepelt. A Chelsea-vel bajnoki bronzérmes lett 1999-ben, majd az ötödik helyen zárt a csapattal, s a 2000–2001-es idény elején a Manchester United legyőzésével elhódította a Charity Shieldet, szeptember elején mégis menesztették.

A folytatás az idény végén egy osztállyal lejjebb várta: a Championshipben a feljutási álmokat dédelgető Watfordnál azonban nem sok sikerélmény érte, és miután a csapat 2002 nyarán csak a 14. helyen végzett, itt is megköszönték neki a munkát. Klubedzői állást többet nem vállalt, a későbbiekben a Sky Italia szakkommentátora lett, miközben saját sportbefektetésekkel foglalkozó cégének ügyeit intézte. Az olasz válogatottnál 2019 áprilisától volt a szakmai stáb tagja – a hivatalos megfogalmazás szerint mint delegációvezető –, egészen december közepéig.

Vialli az olasz válogatottban 59 alkalommal lépett pályára – háromszor viselhette a csapatkapitányi karszalagot, elsőként éppen a magyar válogatott ellen 1989 áprilisában 4–0-ra megnyert meccsen –, s 16 alkalommal volt eredményes a nemzeti csapatban, amellyel 1990-ben harmadik lett a világbajnokságon. A squadra azzurra tagjaként az 1986-os világbajnokságon és az 1988-as Európa-bajnokságon is szerepelt.