Zemplén futballprofesszora, aki első spanyolországi fizetéséből két Mercedest vett

„Szívélyes üdvözletem szülővárosom sportszerető közönségének. Sajnálom, hogy nem lehetek jelen a megnyitón.

Hajrá Újhely!

Csabai Jóska (Kis Csali)

Saujhely, 2008. július 21.”

A kézzel írott üzenet mellett ötvenes évek végi fekete-fehér fénykép, rajta két összekapaszkodó futballista, egy Real Madrid- és egy Real Zaragoza-játékos: Puskás Ferenc és Csabai József. A különleges képi emlék is szerepel azon a tablón, amelyet egy helybeli házaspár bocsátott nemrég a Hátsó füves-kiállításnak otthont adó Kazinczy Ferenc Múzeum rendelkezésére, jó néhány más értékes fotódokumentum mellett (ezek között igazi kincs az 1957-es magyar menekültválogatottról fennmaradt, keretes írásunkban külön taglalt csapatkép). A tizenhárom évvel ezelőtti üzenetben említett megnyitón – amelyről Csabai udvariasan kimentette magát – a zempléni település sportmúltját tárták kiállításon a nagyközönség elé, és a Sátoraljaújhelyi Diákok Baráti Körét vezető Lenár Györgyné vezetésével kialakított gyűjteményt örömmel fogadta a város, a nyitóeseményen az utcán énekelték a népszerű Illés-slágert: „Újra itt van, újra itt van a nagy csapat”. (A tárgyhoz csak részben kapcsolódó, ám annál lényegesebb megjegyzés: a 16 ezres város felnőtt és ifjúsági csapatának feloszlása után két héttel különösen fájdalmas aktualitással bír az idézet.)

Bizonyára a sátoraljaújhelyiek közül is akadtak olyanok, akiknek Csabai József neve újat mondott a 2008-as kiállításon, országos szinten pedig talán még kevésbé él az emlékezetben a magyar futballtörténelem félresodródott alakja. Illetve nem is annyira félre, mint inkább messzire: az 1932-ben született labdarúgó az 1956-os forradalom idején elhagyta az országot, és Bécsből elindult több évtizedes világ körüli útjára, amerikai, kanadai, spanyolországi és olaszországi időszakokkal, majd a politikai helyzet enyhülése nyomán egyre több magyarországi hazaruccanással. Ma is Kanadában él a 89 éves sportember, egy vancouveri idősek otthonában tölti napjait, sátoraljaújhelyi ismerősei szerint a fényes idők pillanatai mára elkoptak emlékezetében, amit tudott, elmondott már korábbi interjúi alkalmával.

Ami rendhagyóan kanyargó pályafutását illeti, a sátoraljaújhelyi balösszekötő az NB II-es STK fiataljaként mutatta meg tehetségét, 1948-ban egy Kispesti AC elleni mérkőzésen felhívta magára a kispestiek figyelmét is, később a Testnevelési Főiskola hallgatójaként Budapestre került, ahol az akkor éppen Kinizsi néven szereplő Ferencváros oszlopos tagjának számított 1956 októberéig.

December 6-án már New Yorkban volt, ahol csatlakozott a formálódó New York Hungária csapatához. Csabait azonban a következő évben kirívó tehetsége – konkrétan pedig Ferdinand Daucík, Kubala László apósa, az Atlético Madrid akkori edzője – visszahúzta az óceán innenső partjára, a szigorú légiósszabályok viszont csak a következő, 1958–1959-es idényben léphetett pályára, végül az Atlético helyett a Real Zaragoza színeiben. Anyagiakban is mérhető megbecsültségére jellemző, hogy első fizetéséből két Mercedest vásárolt, egyet magának, egyet pedig – vörös rózsa helyett – szíve választottjának. Igazi tündöklése a következő, 1959–1960-as szezonhoz köthető, karácsonykor emlékezetes gólt lőtt a Barcelona elleni győzelem (3:1) során, januárban pedig a meccs embereként szépített a Puskás-féle Real Madrid ellen (1:2), nem csoda, hogy Santiago Bernabéu klubelnök szerződtetni szerette volna világhírű csapatába. Ekkor azonban olyan balszerencse történt, amely a 27 éves futballista karrierjét derékba törte: a zaragozai ifjúsági csapat elleni hétközi edzőmeccsen súlyos bokasérülést szenvedett, kénytelen volt felhagyni a játékkal.

Talán a szomorú epizód is közrejátszott abban, hogy utóbb Amerikába költözve kitanulta a kiropraktor – kissé pejoratív magyar kifejezéssel: csontkovács – szakmát, a hetvenes években öt évig a római sportklinikán dolgozott, később az AC Milan orvosaként gyógyította mások mellett Ruud Gullitot, Franco Baresit, Marco van Bastent és Daniele Massarót. Közben futballszakmai tapasztalatait edzőként is kamatoztatta, 1968-ban Puskás Ferenc vezetőedző mellett segédedzőként-csapatorvosként dolgozott a kanadai Vancouver Royals csapatánál, később – immár Puskás nélkül – a Vancouver Whitecaps alkalmazta edzőként, tanácsadóként, játékosmegfigyelőként. Miután a közelmúltig rendszeresen hazajárt Magyarországra, a felcsúti Puskás Akadémián is gyakorta kikérték véleményét szakmai kérdésekben.

Térjünk vissza azonban a sátoraljaújhelyi gyökerekhez, amelyekkel kapcsolatban az említett kultúrkörvezető férje, Lenár György szolgált érdekes adalékokkal. Bár a nyugdíjas erdőmérnök – aki korábban a Pálháza sportkörelnökeként még Színészek–Újságírók rangadót is szervezett a zempléni hegyekbe – kilenc évvel fiatalabb Csabai Józsefnél, már kölyökfocistaként felfigyelt a későbbi csillag buzgalmára: „Emlékszem, az edzés már véget ért, mindenki bement az öltözőbe, csak egyvalaki maradt kint, rugdosta a labdát a betonkerítésnek. Néztük, ki lehet az, aztán felismertük Csabai Józsefet, a kis Csalit. A »kis« jelzővel különböztettük meg bátyjától, Csabai Gyulától, a többszörös vasutasválogatott játékostól, aki talán még öccsénél is nagyobb tehetségnek számított. Édesapjuk nem futballozott, kőművesmesterként szerzett nevet a városban. Vele kapcsolatban is őrzök egy kedves emléket, már abból az időből, amikor József Spanyolországban szerepelt. Egyik vasárnap délután sétáltam hazafelé, befordultam a mi utcánkba, jött szembe Csabai bácsi. »Gyere csak, Pipáskám – így hívott engem, átragadt rám a bátyám beceneve –, gyere ide, ezt nézd meg!« Előhúzott egy spanyol újságot a zsebéből, Jóska képével, és büszkén mutatta alatta a feliratot: »Profesor de futbol«.”

Sátoraljaújhelyi informátorunk biztosra veszi, hogy amikor a MÁV SAC, a kilenc korabeli sátoraljaújhelyi csapat egyike meghívást kapott 1957 tavaszán a Ferencvárostól (az ifjúsági együttes tagjaként ő is döbbenten figyelte a romokat és a forradalom sebhelyeit a fővárosi házfalakon), abban közvetve benne volt Csabai József keze is – neki volt köszönhető a sportbaráti kapocs a budapesti zöld-fehérek és a zempléni egyesület között. Kanadába szakadt földije utóbb egy magyarországi útja alkalmából elbeszélte, hogy 1956-os döntésében egy furcsa baleset is közrejátszott: TF-es kollégistaként kenyérvágás közben beleszaladt a kés a kezébe, az orvosok gyolcskötést tettek rá, a hurkot a szokott orvosi megoldás szerint a nyakába akasztották, ő pedig aggódott, hogy ha ilyen sebezhető állapotban meglátják az oroszok az utcán, azonnal fegyverrel a falhoz állítják. Jobbnak látta hát megelőzni a bajt. A Zemplén szívében eltöltött gyermekkoráról Puskás edzőtársa Bodnár Zalán kollégánknak beszélt részletesen, a visszaemlékezések a FourFourTwo cikkében olvashatók.

„A legtöbbször lementünk a Pataki út túloldalára, és a dohánygyár, vasútállomás, MÁV-pálya háromszögében futballoztunk. Ez néhány száz méterre van csak akkori lakóhelyünktől, a Honvéd utcától, a legtöbb fiú ott gyűlt össze. Édesanyám a dohánygyárban dolgozott, örült, ha ott vagyunk a közelben, a Dohány utca végén pedig ott van a vasútállomás, akkoriban rengeteg szabad terület volt a környékén. Reggeltől estig rúgtuk a labdát, a háborús évek alatt is, nem is nagyon volt más szórakozásunk. Az sem igazán zavart minket, ha egész nap alig ettünk valamit.”