Két temetés egy meccsen – Garics György a 2016-os osztrák–magyart sosem feledi

CSILLAG PÉTERCSILLAG PÉTER
Vágólapra másolva!
2021.08.18. 08:34
null
(Fotó: Garics György archívumából)
Az olasz válogatottal Eb-győztes Roberto Mancini személyes ismerőse a világklasszisok eltűnéséről, édesapja feldolgozhatatlan hiányáról, a 2016-os „csodálatos-borzasztó” Magyarország–Ausztria mérkőzésről. Interjú Garics Györggyel, a szombathelyi születésű, 41-szeres osztrák válogatott hátvéddel, a Rapid Wien, a Napoli, az Atalanta, a Bologna és a Darmstadt korábbi labdarúgójával.

 

– Öt éve befejezte professzionális pályafutását, pedig harminchét évesen akár még ma is futballozhatna.
– Talán meg is állnám a helyem. A mezőnyt elnézve legalábbis azt látom, hogy kevesebb a nagy egyéniség, és aki még pályán van, az is kifelé megy már inkább. Cristiano Ronaldo, Lionel Messi, Zlatan Ibrahimovic, Robert Lewandowski, Toni Kroos egyaránt harminc felett jár, és hasonló kaliberű futballistából valahogy nem jön az utánpótlás. Ha mondjuk az AC Milant vesszük, a kilencvenes években Ruud Gullit vagy Marco van Basten helyébe lépett Dejan Szavicsevics, majd érkezett Rui Costa, később Kaká – utána mintha megszakadt volna a sor. Az olasz válogatottban sincsenek már Alessandro Del Pierók, Andrea Pirlók, Francesco Tottik. Lorenzo Insignét jó játékosnak tartom, de az említetteknek nem ér a nyomába.

GARICS GYÖRGY
Született: 1984. március 8., Szombathely
Sportága: labdarúgás
Posztja: hátvéd
Klubjai játékosként: Rapid Wien (osztrák, 2002–2006), Napoli (olasz, 2006–2008), Atalanta (olasz, 2008–2010), Bologna (olasz, 2010–2015), Darmstadt (német, 2015–2016)
Válogatottság/gól: 41/2 (2006–2016) – Ausztria
Kiemelkedő eredményei:  osztrák bajnok (2005), Eb-résztvevő (2008, 2016)

– Mégis Európa-bajnokságot nyert az olasz válogatott.
– Világklasszisok nélkül, az egységre építve! Nem szeretem, ha az edzők szerepét túldimenzionálják, ez esetben mégis azt kell mondanom, a csapat egyetlen világklasszisa a szövetségi kapitány, Roberto Mancini volt. Eszembe juttatja José Mourinho szerepét a 2009–2010-es Internél, amelynél – ellenfélként közelről tapasztaltam – hatékonyan fogta össze a társaságot, miközben élvezte játékosai maradéktalan tiszteletét és bizalmát. Mancininél ugyanezt érzem, ráadásul személyes ismerőseként pontosan tudom, mennyire alapos, minden részletre kiterjedő figyelemmel gondoskodott a válogatott felkészítéséről. Hogy csak egy példát mondjak, az Eb előtti időszakban elvitte a játékosokat és családtagjaikat egy hosszabb szardíniai utazásra, hogy még jobban összekovácsolja a közösséget.

– Honnan a személyes ismeretség?
– Időről időre összejárunk padelteniszezni Bolognában egy közös baráti társaság tagjaként. Játékosidőszakomban ismertem meg az Inter edzőjeként, a családommal Bolognában élek, ő pedig gyakran jár a városban, így megmaradt a kapcsolat. Beszéltünk is róla a napokban a bolognai társakkal, hogy ha időt tud szakítani a sűrű nyár után, jó lesz majd újra együtt padelezni.

– Miként látta a magyar válogatott Eb-szereplését?

(Fotó: Garics György archívumából)
(Fotó: Garics György archívumából)

– Meglepődtem, hogy az eredetileg teljesen reménytelennek tűnő csoportban mind a három nagy ellenfelet megszorongatta a csapat. Le a kalappal a játékosok előtt! Részben ebben is a nemzetközi futballmezőny átalakulása érhető tetten, a franciák közül például Kylian Mbappén kívül nem sok kimagasló egyéniséget láttam. Megint visszatérünk oda, hogy hiányoznak a világklasszisok, az olyanok, mint Diego Maradona, Zinédine Zidane, Luís Figo, Ronaldo vagy Ronaldinho. Az olyanok, akik miatt érdemes kimenni a stadionba, akik miatt szép a futball. Jó futballistának tartom magamat, különben nem jutottam volna el arra a szintre, amelyen futballozhattam, de azt is tudom, hogy nem miattam vettek jegyet a nézők. Én csak segítettem azokat, akik vonzották a közönséget, az olyan csapattársaimat, mint Alberto Gilardino, Christian Vieri, Marco Di Vaio, Marek Hamsík, David Alaba, Marco Arnautovic. A jelenlegi futball kritikája, hogy sokkal több manapság a Garics, mint a Figo, Zidane vagy Kaká.

A LAKÓTELEPI GRUND TÖRVÉNYEI
„Én még annak a nemzedéknek vagyok a tagja, amelyik a parkban tanulta a futballt” – vallja Garics György, rávilágítva arra, hogy a mai gyerekeket segítő fejlett sportkörnyezet hajlamos kiölni a küzdeni tudást, a harcedzettséget. A Szombathelyen, a Krúdy Gyula utcában felnőtt sportember elmondása szerint a környékbeli lakótelepi grundok nevelték belé a sportág törvényeit.
„Ha négyen voltunk, lábtengóztunk, ha hatan, már ment a foci – idézte fel a kezdeteket. – Letettünk két hátizsákot vagy földbe szúrtunk két botot, és folyt a játék. Ha tizenegyen voltunk, és csapatot választottunk, a leggyengébb kiszorult a játékból. És onnantól kezdve azért harcolt, hogy legközelebb őt is beválasszák. Ott nem volt mese, ha nem tudtál cselezni, nem jutottál labdához.”
A Rapid Wien, a Napoli, az Atalanta, a Bologna és a Darmstadt korábbi játékosa nem titkolja, professzionális játékosként belülről látta a futball árnyoldalát is, így azt, ahogyan a pénzközpontú szemlélet elhatalmasodott a sportágon az elmúlt években.
„Nekem a futball mindig is hobbi volt, a szenvedélyem. Furcsán hangzik, de a jó fizetésre mint a sport kellemes velejárójára gondoltam. Szerettem, amit csinálok. Most azt látom, hogy sok futballszereplő nem a játékot szereti, csak a lóvét hajtja. Ilyen szempontból a klubelnökök között is nagy a változás, az általam ismertek közül az utolsó két olasz tulajdonos, aki passzióból, pénzt és időt nem sajnálva irányította egyesületét, Silvio Berlusconi és Massimo Moratti volt.”
Az Atalanta–AC Milan bajnokin például David Beckhamet kellett fognia (Fotó: Getty Images)
Az Atalanta–AC Milan bajnokin például David Beckhamet kellett fognia (Fotó: Getty Images)

 

– Korábban panaszolta, hogy még sohasem jelent meg pontosan, miként került Magyarország helyett Ausztria csapatához. Most itt a lehetőség a félreértések tisztázására.
– Tizennégy évesen, 1998-ban igazolt át a Rapid Wien a Haladástól, az MLSZ adta ki a játékengedélyemet. Vártam a magyar válogatott hívását, bíztam benne, hogy helyet kapok az utánpótlás-válogatottban, de valamiért évekig nem számoltak velem. Aztán csak megjött a meghívó az U20-as magyar csapatba, rögtön azután, hogy lejátszottam első felnőttmeccsemet az osztrák Bundesligában. Pedig nem lettem én sem jobb, sem rosszabb, sem magyarabb, sem osztrákabb. Az osztrák állam és a Rapid Wien kérésére addigra folyamatban volt az osztrák állampolgárságom megszerzése. Emlékszem, 2003-ban egy hétfői napon kaptam meg az útlevelet, kedden már pályára léptem osztrák színekben. Köszönettel tartozom Ausztriának, sokat kaptam az osztrákoktól – elég, ha az oktatásra vagy a futballra gondolok –, bizonyos értelemben a hálám jele volt az a tizenhárom év, amelyet a válogatottban lejátszottam.

– Ha ma lenne döntéshelyzetben, és hívná a magyar válogatott is, melyik csapatot választaná?
– Akkor sem lett volna kérdés, ma sem lenne az, hogy a magyart. Magyarországon születtem, magyarnak vallom magam, és igazán jólesett, amikor a 2008-as Európa-bajnokság alatt Gera Zoltán azt nyilatkozta, sajnálja, hogy nem a magyar válogatottban játszom.

Az osztrák válogatottban 41 alkalommal lépett pályára (Fotó: IMAGO IMAGES)
Az osztrák válogatottban 41 alkalommal lépett pályára (Fotó: IMAGO IMAGES)

 

– Hivatásosként viszonylag korán, 32 évesen, 2016-ban abbahagyta a labdarúgást. Miért döntött a visszavonulás mellett?
– Elveszítettem édesapámat azon a nyáron, nélküle ez a sport nekem már csak szomorú nosztalgia. Június 9-én halt meg, közvetlenül az Európa-bajnokság előtt. Készültem az osztrák válogatottal a tornára, ő akkor már jó ideje küzdött a betegséggel. Bizonytalanság gyötört, hogy menjek-e vagy maradjak édesapám mellett. Bolognában kezelték sokáig, ott volt a család közelében, én pedig a Darmstadtnál töltött 2015–2016-os idényem során hetente kétszer ingáztam Németország és Olaszország között. Hozzá kell tenni, hogy amikor 2015 nyarán lejárt a szerződésem a Bolognával, ő már tudta a diagnózist, de szándékosan elhallgatta előttem, nem akart keresztbe tenni a darmstadti lehetőségnek, amelyre nyilván nemet mondtam volna a helyzet ismeretében. Kérésére Bolognából az utolsó napokra hazavittük Szombathelyre, gyakorlatilag hazajött meghalni. Megkérdeztem, mit szeretne, és biztosítottam arról, hogy ha akarja, lemondom az Eb-t. Azt mondta, menjek. Ez volt az utolsó kérése. Senkinek sem kívánom, valahol mégis mindenkinek kívánom, hogy el tudjon búcsúzni édesapjától úgy, ahogyan én elköszönhettem. Az emberi akaratról is tanúskodik nekem a példája: június nyolcadikán este érkeztem meg a válogatottal Franciaországba, másnap reggel halt meg.

– Öt nappal később rendezték meg Bordeaux-ban a 2–0-s magyar győzelemmel záruló Magyarország–Ausztria Eb-csoportmérkőzést. Miként élte át azt a kilencven percet az osztrák kispadon?
– Ha filmet rendeztek volna, annak sem lehetett volna drámaibb a forgatókönyve. Mindkét Himnuszt énekeltem, először fordult elő, hogy az osztrák válogatott tagjaként magyarok elleni mérkőzésnek voltam résztvevője. Én úgy éltem az életemet a labdarúgásban, úgy voltam ott a pályán, mintha édesapámmal ketten játszottunk volna. Attól kezdve, hogy a Darmstadt Schalke elleni bajnoki mérkőzése után, a csapatbuszon megszólalt a telefonom, és elmondta a betegségét, a foci nekem csak köret maradt, gyakran a játék közben is rá gondoltam. Azt az osztrák–magyart nem lehet elfelejteni, csodálatos volt és borzasztó. Saját kívánságára édesapámnak nem rendeztünk hagyományos temetést, de nekem az a meccs olyan volt, mint egy dupla temetés: édesapámé és a futballé.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 14-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik