Gyúrós István, Kecskés István, Voleszák Gáboronline 2009.08.05 23:46 Frissítve: 2010.10.28 02:39

Nem gyűlölni, drukkolni!

Rendhagyó közvéleménykutatást végzett a Nemzeti Sport: élvonalbeli labdarúgókat kérdeztünk meg arról, mi a véleményük a hazai lelátókon terjedő agresszióról, a rasszista bekiabálásokról. Többségük elítéli az ilyen s ehhez hasonló jelenségeket, de nem stadionbezárással, hanem az elkövetők szigorú büntetésével szabna gátat az erőszaknak.

Úgy fest, élen járunk a sportág megújításában: az egykapuzás helyett íme a legfrissebb magyar módi, a „zártkapuzás”.

Míg azonban a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) fegyelmi bizottsága a honi futballpályák egész sorát nyilvánította, vagy nyilvánítja néző- és szurkolómentes övezetté, a kint- és bentrekedők ugyanúgy aggodalommal fürkészik egymást a lakatokkal zárt kapuk mögül.

Inkább a lakat, mint a kamera?

A Nemzeti Sport korábban is határozottan kiállt a lelátói agresszió, a gyűlöletkeltés, illetve a gyűlölködés valamennyi formája ellen, ám azt is határozottan leszögeztük, hogy nem a stadionbezárás a megoldás – még akkor sem, ha a hazai futballkultúra jellege, az anyagi feltételek és a törvényi szabályozás miatt előbb kerülnek lakatok a stadionkapukra, mint térfigyelő kamerák a nézőtér szegleteibe.

Na, de mit gondolnak a labdarúgók, a nézőtéri „dzsemborik” szem- és fültanúi, akiknek egyre többször kell üresen tátongó lelátók előtt futballozniuk?

„Üres lelátók előtt olyan a játék, mint a rántott hús köret nélkül” – szólt a gasztronómiai hasonlat némi pályaszéli sóhajjal körítve.

32 élvonalbeli futballistát (csapatonként kettőt-kettőt) kértünk meg: a névtelenség biztonságot nyújtó árnyékába húzódva adjanak választ kérdéseinkre. Kíváncsiak voltunk, vajon elítélik, megtűrik, vagy netán még szeretik is, ha habzó szájjal és ütésre lendülő kézzel érkeznek a nézők a honi lelátók ülő- és (elsősorban…) álló helyeire.

Felmérésünk méretét tekintve nem nevezhető reprezentatívnak, eredménye mégis figyelemre méltó: a megkérdezettek nagy többsége (90 százalékuk) alapvetően ellenzi az agressziót, elítéli a rasszista, antiszemita bekiabálókat – legyenek azok a stadionban, a létesítmény környékén, vagy egyszerűen csak az utcán, a hétköznapokon.

Akadnak azonban olyanok is, akik nem különösebben foglalkoznak az említett jelenségekkel („Nem zavar” – hangzott egy vidéki csapat labdarúgójának velős summázata), sőt egy fővárosi együttes alapembere egészen odáig ment, hogy kijelentse: vannak esetek, amelyek szerinte tűréshatáron belül vannak: „Az erőszaknak nincsen helye a stadionokban de a szurkolótáborok közötti szópárbajok bizonyos mértékig beleférnek. Egy-egy bekiabálásért nem kellene máris stadionokat bezárni!”

Felkutatni, elfogni, megbüntetni

Második kérdésünk arra vonatkozott, hogy ha már egyszer a megkérdezettek jelentős hányada elítéli az emberi jó érzést páros lábbal földbe tipró nézőtéri magatartást, milyen büntetés lehet, lenne helyénvaló – s ami fontosabb: elrettentő erejű.

Sokat elárul: harminckettőből pusztán egyetlen futballista mondta, hogy lakatot a stadionok bejáratára!

„A szigorú büntetés befizetésére nincs pénzük az egyesületeknek, márpedig valahogy mégiscsak kötelezni kell őket arra, hogy megoldják az erőszak kerítésen kívül tartását” – szólt a labdarúgó érve.

S lám, míg pontlevonással senki sem „fenyegetőzött”, néhányan felvetették a pénzbüntetés lehetőségét, még úgy is, hogy nem tisztázott, kinek is kell a pénztárcájába nyúlnia – a házigazda klubnak, vagy a magáról megfeledkező szurkolónak.

„A klubok nyilván a bűnöst köteleznék a számla kiegyenlítésére – jött a válasz, csakhogy: – Sokszor nem sikerül beazonosítani az elkövetőket, vagy ha mégis, akkor valamiért – magam sem értem, miért – elmarad a felelősségre vonás.”

Noha egy labdarúgó azt válaszolta, nincsen szükség szankciókra, a többség (75 százalék) mégis a renitenseket tiltaná ki a létesítményekből. Ők mindannyian a „felkutatni, elfogni, megbüntetni” intézkedéssorozatot javasolták, elismerve, hogy idehaza ez – mondjuk úgy, a hivatalos út – kisebb-nagyobb bökkenőkkel jár(hat). Nem csoda, hogy a játékosok érveiben a térfigyelőrendszer, na meg az angliai példa felemlegetése szerepelt a legtöbbször.

„Kis túlzással az irigyelt nyugaton szinte minden emberre jut egy kamera, vagy éppen beépített biztonsági embereket állítanak a szurkolók közé – mondta az egyik vidéki kiscsapat középpályása. – El kell gondolkodni, hogy megéri-e a befektetés. A futballunk jövője a tét!”

Érdemes utánaszámolni.

Tegyük fel: a zárt kapus mérkőzésen öt-hatmilliós jegybevételtől esik el egy neves fővárosi klub. Ha ezt a pénzt kamerák felszerelésére és üzembe helyezésére fordítaná, a befektetés busásan megtérülhet.

Nem látunk gyermekeket addig, amíg nincsen rend

Mert idővel a balhé híveit kirekesztik, az addig reszketve szotyolázó családapák közül egyre többen gondolhatják úgy, hogy az asszonynak, na meg a gyereknek is a stadionban a helye. S ekkor már a négyezer helyett talán nyolc- vagy tízezren járnának újból mérkőzésekre…

„A mostani környezetbe nem lehet kisgyereket kivinni” – kapjuk az álmodozásból kizökkentő panaszt.

„A verekedők, a gyalázkodók mások szórakozását rontják el; ezt egyszerűen nem hagyhatjuk!” – szól a játékos csatakiáltása.

Mégis úgy fest most, hogy a (főképp egymással szövetkező) renitenseket nehéz végérvényesen eltávolítani a lelátókról.

S ha már csak ők maradnak, jön a pánik – a „kapuzárási”…