VINCZE ANDRÁS
VINCZE ANDRÁS
online 2002.12.07 21:05 Frissítve: 2011.07.15 00:04

Grundfoci és mellé szupernyolcas film

Elég kimondani, leírni a nevét, hogy mindenki tudja, kiről, illetve miről van szó: ha Nyilasi Tibor, akkor Ferencváros& Nos, ezúttal nem Nyilasiról és a Fradiról lesz szó (na jó, éppen hogy, érintőlegesen azért szó esik a zöld-fehér színekekről is), hanem a magyar utánpótlásról. Merthogy a korábbi 70-szeres válogatott, ezüstcipős labdarúgó csaknem 48 évesen új feladatba vágott bele: ő lett a Magyar Labdarúgó-szövetségben (MLSZ) az utánpótlás-válogatottak szakmai felügyelője. Kuriózum ez a javából, hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek futballistabálványa négy évvel ezelőtt tulajdonképpen szakított a magyar futballal. 1998 őszén távozott a Ferencvárosból, és bár sokan, sokszor óhajtották azt, hogy térjen vissza az Üllői útra vagy szavazták meg azt, hogy ő legyen szövetségi kapitány, Nyilasi Tibor nem kért a fociból. Félreértés ne essék, nem vonult ő száműzetésbe, nem lett sértődött ember, olyannyira nem, hogy nagyon is megvan a véleménye a futballról: szakértője a Sport1 televíziós csatornának. Elemzi a futballt, annak ellenére is, hogy egykori légiós sikereinekszínterén, Ausztriában idén is lehetséges edzőjelöltként emlegették.De Nyilasi Tibor itthon maradt  és ezzel a magyar gyerekfutballisták jártak jól. S hogy miért? Nos, tán az alábbi beszélgetésből kiderül, hiszen ezúttal Nyilasi Tiborral, az utánpótlás-válogatottak szakmai felügyelőjével beszélgettünk az új munkakörében eltöltött negyedévnyi tapasztalata apropóján.

A Ferencváros egykori sztárja és rajongott edzôje azért is felemeli a szavát, hogy a gyerekfutball sorsát ne befolyásolja a politika (Fotók: Németh Ferenc és M. Németh Péter)
A Ferencváros egykori sztárja és rajongott edzôje azért is felemeli a szavát, hogy a gyerekfutball sorsát ne befolyásolja a politika (Fotók: Németh Ferenc és M. Németh Péter)
– Lehetett volna Fradi-edző, kapitány, magyar szakvezető az osztrákoknál, az Austria Wien kispadján, ám egy váratlannak tűnő húzással mégis a Magyar Labdarúgó-szövetséget választotta új munkahelyéül. Lehet, most nem is irigylik annyian, mintha az Üllői úti kispadot koptatná, így érdekelne, ki beszélte rá, hogy ezen a területen munkálkodjon?
– Tulajdonképpen nem történt semmi extra – felelte Nyilasi Tibor, miközben akkurátusan kiterített az asztalra cikkeket, felméréseket, terveket tartalmazó papírokat, így, ha eztán egy mukkot nem szólnánk egymáshoz, hát pontosan tudhatnám: a korábbi ezüstcipős sztár nem afféle operettszerepet vállalt az MLSZ-ben, hanem nagyon pontosan tudja, mit akar elérni a magyar gyerekfutballban. – Az UEFA-rendszerű edzőképző-tanfolyamot végeztem, és az előadások közötti szünetekben, az iskolaidő után Mezey Györggyel és Both Józseffel beszélgettünk a magyar utánpótlás helyzetéről. Akkor ők kérdezték meg tőlem, hogy lenne-e kedvem az utánpótlással foglalkozni, és erre persze rögvest igent mondtam. De mit is mondhattam volna mást, amikor mindenem a futball. Persze hozzátettem, igazán nagy kedvem akkor lenne az utánpótlással foglalkozni, ha valóban olyan szerepet, feladatot kaphatnék, amely valóban alkotó jellegű. Így hatszemközt addig-addig beszélgettünk, addig-addig formálódott az MLSZ-béli munka lehetősége, amíg egyszer azt nem mondtam: igen, megpróbálom.
– És, hogyan fogadták a szövetségben?
– Most őszintén válaszoljak?
– Persze!
– Gyanakodva.
– Nocsak… Pedig az ember azt hinné, hogy a Nyilasi Tibort mindenütt örömmel, már-már ujjongva…
– …, ne is folytassa, mert tudom, mit akar még mondani. Nem, nem, Nyilasi Tibort sem fogadják mindig, mindenütt hurrázva, és ez így is van rendjén. A futball, velem és másokkal együtt egy különleges közeg, olyan kör, ahol nem mindenki örül egyformán mindenkinek – sőt! Ha valaki e körbe belép, akkor arra, illetve arra is gondolnak, hogy rögvest személycserék következnek. Hiába mondom, illetve mondtam tehát kapásból azt, hogy én nem vagyok megalomániás, a pozícióját hatalmaskodva bitorló ember, a gyanakvás akkor is megvan: jön ez a pali, és mindent felforgat.
– Ami azt illeti, pontosan ezt várná öntől a vegetáló magyar futballt csak kívülről figyelő ember: jöjjön Nyilasi Tibor, és mindent csináljon másként, mint az elődei.
– Azért arra kérem, hogy most ne a szélsőségeket nézzük. Persze, a feladatot én sem vállaltam volna el, ha nem érvényesíthetném azt, amit én gondolok az utánpótlással kapcsolatos munkáról, ha nem láttam volna biztosítottnak, hogy valóban alkothatok, de a hiedelmekkel ellentétben azért a futballban sem lehet kettéroppantani egzisztenciákat. És azért ehhez azt hozzáteszem: e gyanakváshoz jogosan hozzátartozik az, hogy miután csapatoknál dolgozó szakemberekről van szó, már csak a futball természeténél fogva is okkal, ha nem is joggal tarthattak attól, hogy az érkezésem után új emberek ülnek majd a kispadokra.

Fontos, hogy egységes arculata legyen a szövetség csapatainak

Az MLSZ elnökségének döntése értelmében a válogatottak szakmai munkája a szövetség szakmai és edzôképzô-központja szakmai felügyelete alá kerül. Az új szisztémát Mezey Györgynek, a központ igazgatójának a közreműködésével és jóváhagyásával dolgozta ki Both József, a program szakmai vezetôje és Nyilasi Tibor, aki az új modellben az összes korosztályos válogatott szakmai felügyelôje lett, s akit augusztus végén mutatott be a szövetség hivatalosan a sajtónak, mint a magyar utánpótlás-válogatottak szakmai felügyelôjét.
Mint minden utánpótlás-nevelési programnak, a Bozsik-programnak is akkor lehet kézzelfogható eredménye, s azáltal válik teljessé a rendszer, ha a programba bevont gyerekek útja – amennyiben tehetségük és munkájuk arra érdemessé teszi ôket – biztosított a legkisebb falvaktól egészen a nemzeti válogatottig. Ezt szolgálja a Bozsik-program hatalmas, több mint ezer edzôt alkalmazó szakember-hálózata, az alközponti vezetôk, a megyei instruktorok rendszere. És immár ezt szolgálja a válogatottak mellett dolgozó edzôi csapat munkája, a Bozsik-programra épülô országos kiválasztási rendszerhez kapcsolódó válogatottak új struktúrája is. A teljes rendszer szakmai munkáját Both József felügyeli, s annak zavartalan működtetése, összefogása Kereki Zoltán programigazgató feladata (mindkét szakember részt vesz emellett a válogatottak melletti gyakorlati munkában is). A 13 éven aluliak válogatottja már közvetlenül a Bozsik-programra épül, hiszen ebben a korosztályban a kiskörzetek, az alközpontok és a megyék tornái után a tavasszal a régiók válogatottjainak tornáját is megrendezik, s a szakembereknek pontos képe lesz a teljes korosztályról, a leendô tehetséges válogatott játékosokról. Ahogy azután a Bozsik-program meghódítja az egyre magasabb korosztályokat, úgy kapcsolódik össze vele egyre erôsebben a válogatottak kiválasztási rendszere. Az UEFA új korosztályi besorolásának megfelelôen immár minden évfolyamnak lesz válogatottja a 12 évesek korosztályától kezdve, ám nem élesen elhatárolható szakmai stábok dolgoznak majd az egyes csapatokkal, hanem olyan stábok, amelyekben a szövetségi edzôk mindegyike ismeri a teljes struktúrát, s amelyek között nagy az átjárhatóság. Alapelv az, hogy fokozatosan egymásra épülô játékrendszereket sajátítsanak el a válogatottak, egységes, jellegzetes arculata legyen a szövetség csapatainak, s minden nemzeti együttes mellé jusson olyan szakember, aki válogatott játékos volt. Az új rendszerben olyan nagynevű edzôk, korábbi játékosok dolgoznak együtt, mint Both József, Kereki Zoltán, Varga István, Szokolai László, Szalai László és persze Nyilasi Tibor.
Az MLSZ ezzel átadta a múltnak azt a hibás gyakorlatot is, hogy a legfelkészültebb edzôk megfelelô megbecsülés híján nem vállaltak szerepet a gyerekek felkészítésében, hanem kizárólag a profi kluboknál kerestek érvényesülést.
Új szakemberek az utánpótlásban

– Szó se róla: Nyilasi Tibor megérkezett, és ha különösebb csinnadratta nélkül is, de azért új szakemberek is bekerültek az utánpótlás-válogatottakat irányító szakvezetői csapatába…
– No, igen, de a változásokat nem a magam hatalomvágya, hanem bizonyos kötelezettségek generálták. Érdekes azonban, hogy többen nem is annyira a személyemet, hanem azt fogadták el nehezebben, amit az Európai Labdarúgó-szövetség új előírásai diktáltak, mint például: egy-egy új korosztály csatasorba állításával valóban új alapokra kell helyezni az európai utánpótlás-válogatottak futballrendszerét. Egyszerű példa: az UEFA ajánlása alapján a tizenkét esztendősöktől kezdve minden korosztály számára válogatottat kell felállítani, és értelemszerűen ez új csapatok létrehozását, új szakemberek bevonását jelentette. Így került a stábunkba – amelyet ugyebár a futballképzés nagy elkötelezettje, Both József koordinál – Szokolai László, Varga István és az ugyancsak rendkívül felkészült szakember, Szalai László.
– Hallgatva amit mond, azt hihetném, hogy a korábbi rajongott Fradi-edzőből, akit ebben az országban oly sokan a zöld-fehér csapat kispadján látnának szívesen, vagy alkalomadtán szövetségi kapitányként, mostanra afféle adminisztrátor lett: szervez, átszervez, ajánlásokat böngész, aktát tologat, edzőket ellenőriz.
– No, akkor nagy tévedésben van, mert a feladatom itt, a szövetségben éppenhogy nem erről, pontosabban nem csak az íróasztal mellett végzett munkáról szól. Hogy mást ne mondjak: nekem nincs is irodám, bár nem mondom, könnyebb lenne egy ilyen beszélgetésre is helyet találni, ha nem három szoba között kellene ingáznom, hogy éppen hol ülhetek le. Az én feladatom az, hogy a Bozsik-programban felbukkanó tehetségeket gondozzam, illetve a kiválasztással kapcsolatos szakmai feladatokat koordináljam. Néhány napja az első csoport felmérése már lezajlott Tatán, azaz a Bozsik-program első csemetéinek tudását, a tizenegyéves korosztályhoz tartozó srácok képességeit felmérhettük, és ez, ugye mondanom sem kell, maximálisan szakmai, edzői feladat. Éppen olyan munka, ami nekem nagyon is tetsző. Azaz nem lettem irodakukac, de az azért óhatatlan, hogy papírmunkát is végezzek, ha komolyan veszem – márpedig komolyan veszem – azt, hogy az utánpótlásképzésben új utakat kezdünk bejárni.
– Nem a kötekedés szól belőlem, de mintha manapság túlmisztifikálnák az utánpótlásképzést, és sokan úgy beszélnének a gyerekek futballjáról, mintha az vonalzóval, ceruzával a tervezőasztalon kivitelezhető lenne, nem pedig a pályán dőlne el az, hogy a srác képes-e egy egyeneset rúgni a labdába vagy sem. A tehetségek lelkes keresése a gyengülő, erejét vesztő magyar futballban afféle verbális tevékenységgé silányult, ám a valóság egyszerűbbnek, egyszersmind elkeserítőbbnek tűnik: a mai gyerekek nem rajongják a futballt. Milyen sokszor elmondtuk már az elmúlt évtizedekben, hogy a grundon milyen könnyű volt mondjuk Nyilasi Tibornak a hatvanas években…
– Ez ügyben van, amiben egyetértek, van amiben nem. Elfogadom, hogy ma már kevesebb gyerek választja a futballt, és értelemszerűen kevesebb tehetség közül lehet manapság válogatni. Viszont nem fogadom el azt, hogy az utánpótlás-képzési feladat kimerülne abban, hogy a nevelésről csak beszélünk, de semmit nem teszünk azért, hiszen itt van a Bozsik-program. Az a program, amelynek nagyszerűsége is éppen abban rejtezik, hogy újabb ötvenezer gyereket adott a magyar futball számára. Mondanom sem kell, hogy micsoda tömeg ez, mintha újra a grundokról özönlenének be a srácok. Higgye el mindenki, ez az ötvenezres létszám valóban hatalmas szám, főleg annak tükrében, hogy alig esztendő alatt duplázódott meg így azon gyerekek száma, akik ma Magyarországon labdába rúghatnak. Ez a jelen, és szerintem ennek igenis örülni kellene… És hogy nekem könnyű lett volna a helyzetem annak idején? Hm… Bizonyos szempontból igen, mert hajdanán a pályákat, a grundokat, a gyerekmeccseket olyan, a futballt imádó öregek és olyan, a szakmához értő megfigyelők járták, akik a tehetségeket keresték, kutatták. Ilyen nagy szakember volt Logodi László vagy Farkas József. Csakhogy a tehetség mellett akkor szerencse is kellett ahhoz, hogy egy gyerek igazán nagy csapathoz kerülhessen. Persze a srácok számára vonzó is volt minden nagy klub, és annak idején hihetetlenül sokan csak a fociban találták meg a szórakozásukat. Ma más a helyzet, de – és a hangsúly a de szócskán van – a Bozsik-program az, amely afféle grundja a gyerekjátékosoknak. Úgy gondolom, az nem probléma, hogy az ösztönös útkeresés helyett némileg direkt módon, szervezetten, mondjuk így, tervezetten irányítjuk a srácokat a futballhoz. Na, de ez egy ilyen világ, televíziós, számítógépes, dvd-s, mobiltelefonos, valóságshow-s. Esztendőkkel ezelőtt éppen ezek miatt kilátástalannak is tűnt minden, de most – és ezt még egyszer mondom – szinte pillanatok alatt megduplázódott a futballal kapcsolatba kerülő gyerekek száma, és ez engem speciel lelkesít.

Ma már nagyon távolinak tűnik a grundvilág

– És mindez azt is jelenti, hogy új Nyilasi Tiborok bukkannak fel, hogy visszatérnek azok az idők, amikor az öregek egy dühöngő mellett állva figyeltek, és egy-egy kiszemelt srácnak azt mondták: fiam, holnap reggel menj le a Fradi, az Újpest vagy a Debrecen edzésére? Nem csupán álom ez?
Manapság is nagyon sok a tehetséges gyerek, ám kevesen jutnak a futball közelébe
Manapság is nagyon sok a tehetséges gyerek, ám kevesen jutnak a futball közelébe
– Nos, az az idő biztos nem jön viszsza, amiben én is felnőttem, és nem hiszem azt sem, hogy manapság túl sok gyerekkel megtörténhet, ami annak idején velem, velünk, hiszen a mai világban más is csábítja a srácokat, nemcsak a foci. Én például Kelenföldön egy házban laktam a legendás szövetségi kapitánynyal, Sebes Gusztávval, és akkoriban ugyebár tombolt a grundvilág. Guszti bácsi a Szundi nevű kutyáját sétáltatta, és mindig megállt minket, a játékunkat nézni, és néha egy-egy ilyen grundmeccs után felhívott bennünket a lakására igazi focit is nézni. Volt egy vetítője, amelyen szupernyolcas filmen lepörgette nekünk az angolok elleni legendás hat:hármat és a hét:egyet. És ennek az egésznek olyan hangulata volt, amit a mai korba már valóban nem lehet becsempészni a gyerekekek mindennapjaiba, de itt van az új, a másik módszer, a korszerűbb lehetőség, és nekünk ezt kell kihasználni. És ez – ha már így kérdezte – nem álom, hanem valóság.
– És milyen a mai magyar futballvalóság?
– Bizakodásra okot adó. Most persze sorolhatnám, hogy javulhatna a színvonal, hogy a csapatok több tehetséget foglalkoztathatnának, hogy ne híguljon tovább a mezőny, hogy még markánsabban jelenhetne meg a valódi tulajdonosi szemlélet, hogy – korábbi kollégámat, barátomat, Kiss Lászlót idézve – ne a vezetői válság miatt toporogjon egy helyben a klubfutball, vagy, hogy a politika végre hagyja meg semleges területnek a labdarúgást… A lényeg, ami a magam és a munkatársaim szerepét illeti: a Bozsik-program kapcsán nekünk az a feladatunk itt, az MLSZ-ben, hogy a tehetségek ötvenes csoportjaiból kiválaszszuk a legjobbakat. Persze, ez nem lenne különösebben nagy tett, ami ezt a feladatot mégis rendkívül tartalmassá teszi, az az, hogy a szakmai stáb tagjai az úgynevezett elitképzés során már nem téveszthetik szem elől a tehetségeket. Igaz, ilyesfajta tervekről, tettekről is sokat beszéltek az elmúlt években, éppen ezért elsősorban a rendszernek kell hitelesnek maradnia. Az alapok már megvannak, a tartalmi garanciát pedig a Both József és Mezey György fémjelezte szakmai hozzáértés jelenti, és remélem, magam is hozzá tudok tenni valamit mindabból, amit az ausztriai profiskodásom alatt felcsipegettem Bécsben. A program pedig úgy válik hitelessé, hogy immár mind az anyagi, mind a szakmai eszközök a fejlődést szolgálják. Szerintem roppant fontos az is, hogy ebben a programban a tehetséges gyerekek személyiségfejlődését mindvégig figyelemmel követhetik a szakemberek, mert egy futballista képzése csak így lehet igazán tartalmas.

Pénz nélkül nem megy

– Tudom, hogy nem álmodozós, hanem realista ember, így ahhoz, amit most felvázolt, most csak egyetlen szót teszek hozzá: pénz.
– Hát, ez az… A magyar futballnak az utánpótlással kapcsolatos minden ügye, szándéka, kezdeményezése azon áll vagy bukik, hogy mennyi pénz jut a gyerekekre. Szőhetek én rózsaszín álmokat, tudhatom, mit hogyan kell csinálni, de az utánpótlás számára gurított forintok nélkül megfulladhat minden. Nagy baj, hogy a foci mifelénk még manapság is politika, hogy kétezerkettőig nem jutottunk el odáig, hogy a vegytiszta futballállapotok között micsoda generációja lenne ennek az országnak, ha a futballra, a sportoló gyerekekre érdekek nélkül áldoznák rá azt a pénzt, amiből máshol, tőlünk nyugatra, keletre a labdarúgással valóban minőséget teremtettek, és kineveltek sok-sok ezer egészséges embert. Pénz nélkül a futball meghal, és vele együtt mindaz, ami a sportról szól: az egészség, a szellem, a tudás.
– Nagyon lelkes, így szinte rosszul esik figyelmeztetni arra: ez itt Magyarország, a magyar valóságban létező magyar futballal, rengeteg tamáskodóval, ellenséggel. Nem fél?
– Nem. Az az út, amire mi léptünk, meglehetősen gyorsan végigjárható. Ami döntő, hogy az általunk kiválasztott gyerekek olyan versenyhelyzetbe kerüljenek, amely során megismerik a futball kultúráját. Ön azt mondja, hogy mifelénk sok az ellenség, hogy tamáskodnak az utánpótlás-neveléssel kapcsolatban. Hát akkor a tamáskodóktól azt kérem: ha már létezik és ugyebár működik egy olyan program, amit a szakma elfogad, akkor legalább azt a támogatást adják meg, hogy ez a kezdeményezés kifuthassa magát. Néhány év múlva pedig mindenféle véleményt el lehet mondani: azt, hogy jó volt avagy rossz, ami a mögöttünk hagyott esztendőkben történt. Az alap, amin állunk, még roppant vékony, hiszen hatvan-nyolcvanmillió forint fedezi a Bozsik-programra is épülő utánpótlás-válogatottak működését, pedig az optimális az lenne, ha legalább száznyolcvanmillió forint jutna erre a célra.
– Itt be is fejezhetnénk, hiszen kimondta azt, ami a lényeg: a gyerekfoci tényleg nem kér sokat. Főleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy ennyi pénzből egy profi csapat az őszi idényt nem tudná végigfutballozni. Csakhogy az összeg kicsinysége jelzi: még mindig nem veszik elég komolyan azt, amit a futballistaképzés jelent.
– Valóban nem kér sokat a magyar utánpótlás. Jómagam ismerem az Austria Wien futballistanevelői rendszerét, és az osztrákoknál klubszinten évi ötszázmillió forintnyi eurót áldoznak a tehetségnevelésre. Jó nekik… Ám elhiheti, nálunk még manapság sem kizárólag a pénz adja meg az aranyfedezetet arra, hogy újra minőséget jelentsen a labdarúgásunk, hanem az, hogy ebben a kis országban rengeteg tehetséges gyerek él, ám közülük egyre kevesebben juthatnak el a futball közelébe. Szóval én azt szeretném, ha az elkövetkező időszakban minket nem az íróasztalok mellett gáncsolnának el, ez a szabálytalankodás maradjon a futballpályára való mozdulat – bár a faultot legalább ott lefújja a bíró…