Blog: Kit érdekel ma a 6:3? - Thury Gábor írása

A 6:3 kapcsán jutott mindez eszembe. Hatvan éve arattunk diadalt a Wembleyben, azóta labdarúgásunk gyakorlatilag lejtőn van – ha ebben egyáltalán van szerencse, az az, hogy a csúcsról indultunk.

Mit jelent a 6:3 manapság?

Az ötven felettieknek szinte mindent, a harminc alattiaknak szinte semmit. Az időseknek nélkülözhetetlen sarokpont, a fiataloknak értelmezhetetlen számpár – némi túlzással persze. Az „öregek” úgy ragaszkodnak hozzá, mint a fiatalságukhoz, a „taknyosoknak” történelmi messzeségben dereng. Egy szubjektív viszonyítás: a 6:3 most éppen olyan távoli, mint 1977 novemberétől számítva – futballválogatottunk éppen kiharcolta a vb-részvételt – az 1917-es szocialista forradalom Leninestől, Aurórástul. Mintha ’17 egy más idősíkban lett volna, pedig következményeitől – ha „lightos” formában is – 1977-ben sem tudtuk magunkat függetleníteni. Lévén hivatalosan a szocializmust „építettük”, amelyet Lenin a kommunizmus megvalósítása felé vezető úton közbenső állomásnak tekintett. Szóval – vagy mégis – röhögtünk az egészen.

Így lehetnek a maiak a 6:3-mal. Létezik, de szinte értelmezhetetlenül.

Érettségi előtt álló fiamat kérdeztem, hogy mit tud az Aranycsapatról. Persze Puskás megvan, Grosics halványan, Hidegkuti meglepően élesen. Miért éppen ő? – teszem fel magamnak a kérdést. Meg fejcsóválva azt, hogy milyen apja lehet, ha még az Aranycsapatra, a 6:3-ra sem tanította meg. Aztán rájövök, a szóban forgó apa én vagyok, csak magamnak olvashatok be, a gyereknek nem.

De mit és miért olvasnék be magamnak? Az én életemben már Alberték generációját is fitymálták, mondván, mit tudnak „ezek” a Puskásékhoz képest. Nem is nagyon értettem, miről beszélnek, szenzációs futballisták játszottak a hatvanas években, a válogatott a világ bármely csapata ellen győzelmi eséllyel lépett pályára a Népstadionban, s idegenben sem kellett szégyenkeznünk. De nem folytatom, viszonylagos züllés mellett ez így folyt a nyolcvanas évek végéig, aztán ez a züllés egyre kevésbé volt viszonylagosnak nevezhető, míg mára szinte etalonná vált.

Innen kellene most értelmezni, értelmeznünk a 6:3-at.

Egyfelől méltóságteljesen ünnepelni, másrészt táplálkozni ebből az emlékből, legalább annyira, hogy a világ valamikori egyik legjobbjaként ne vegyük tudomásul a pofozógép szerepet. Szuggeráljuk magunkba: ilyen múlttal erkölcsi kötelességünk változtatni a dicstelen jelenen. Mert ha nem tesszük, lassan az ünnep is veszít értékéből, mi több, frusztráló tényezővé válik. De olyan távolivá, hogy csak írásos emlékek és a szájhagyomány útján fennmaradó történetek maradnak utána.

Ha ennek az ünnepnek van üzenete, az az, hogy az angol futball éppen a Wembleyben kapott pofon folyományaként lépett új útra, amelynek eredményeként 1966-ban világbajnok lett. De ha a fiataloknak már szintén értelmezhetetlen messzeségben van ez a dátum, akkor vegyük a német vagy az izlandi példát. A németek a 2000-es Eb-kudarc után húztak egy vonalat, s nem telt el tíz év, visszakapaszkodtak a világ élvonalába. Az izlandiak pedig tizenhárom éve határozták el, hogy elég az általuk helyben járásnak minősített eredményekből, tiszta lapot nyitottak, s az idén vb-pótselejtezőt játszottak.

A magyar labdarúgás a 6:3 ötvenéves, sőt már a negyvenéves évfordulóján is válságban volt. Így folytatva lassan odáig jutunk, hogy az Aranycsapat csupán lecsupaszított fogalom lesz, kikopik mögüle a tartalom, hogy „grosics, buzánszky, lóránt, lantos, bozsik, zakariás, budaikettő, kocsis, hidegkuti, puskás, czibor”. A múlt pedig kötelez. Jelen esetben a szakmailag hiteles cselekvésre. Mert ha halogatjuk, nemhogy a mai fiatalok, az unokáik sem fognak színvonalas magyar futballt látni.

Azzal meg csak felbosszantják magukat, ha a 6:3-ra emlékeznek, vagy a 6:3-ra emlékeztetik őket.