Százéves ború – Kun Zoltán publicisztikája

Kun ZoltánKun Zoltán
Vágólapra másolva!
2022.02.24. 23:33
Címkék

Valahol azért csalódott vagyok az MLSZ néhány héttel ezelőtti döntése miatt, hiszen kiderült, hogy a következő években csak az NB II létszáma változik (éppenséggel csökken), míg az NB I jó így is, ahogy van.

Tényleg jó?

Rendben, nem lett volna túl szerencsés menet közben átalakítani a bajnokságot, a közröhej ma már kevésbé hiányzik. Az idősebb szurkolók még emlékezhetnek, nem mindig volt ez így, talán a legérdekesebb eset az 1996-os létszámemelés. A bajnokság utolsó meccséig minden rendben ment, a régi jó szokások szerint kiesett a két leggyengébb, a Pécs és a Győr, míg osztályozóra kényszerült a Fehérvár és a Békéscsaba, különösebb viharra senki sem számított. Csakhogy két nappal az utolsó forduló után az elnökségi ülésen valaki (nahát, állítólag egy győri) meg még valaki (a legenda szerint egy pécsi) kitalálta: kizárólag úgy lehet egy csapásra megoldani a magyar futball minden gondját, ha a következő szezonban a 16 helyett már 18 csapatos lesz az élvonal. Nem egy, nem két év múlva – hanem azonnal. Keveseket zavart, hogy így utólag kellett enyhén belerondítani a versenykiírásba, végül is elvileg mindenki jól járt, különösképpen ugye a Pécs és a Győr, hiszen a kiesés helyett osztályozhattak egyet, és persze így értelemszerűen a másodosztály ötödik és hatodik helyezettje is megmérethette magát – igaz, a játékosok már a nyári szünetre készültek, úgy kellett összetrombitálni őket, hogy lesz még két nap múlva valami pótvizsga, na de ha a dánok a strandról Eb-t tudtak nyerni, a magyar labdarúgásnak sem lehetett gond hirtelen lezavarni még néhány előre nem kalkulált meccset. Innen már minden az újdonsült tervek szerint alakult: a négy osztályozós párharc valamennyi felvonását a korábbi NB I-es klubok nyerték meg.

Igen, az efféle menet közbeni (menet utáni) változások ma már jobban meglepnék az embert, a kilencvenes évek futballkomédiájában valahogy ez természetesnek tetszett. Ráadásul akkor még kifejezetten visszafogta magát az elnökség, hiszen többen egyenesen húszcsapatos megoldást favorizáltak, szép lett volna még a nyolcadikat is osztályozóra citálni. Mára ebből kialakult az évek óta fixnek tekinthető tizenkettő, ami korrektnek tűnik, és talán kivételesen most még az idény végére is marad némi izgalom – ha már a legutóbbi három bajnoki címét a Ferencváros 13, 13, majd 20 pont előnnyel nyerte meg.

Csányi Sándor még friss elnökként 2011-ben hirdette meg programját, az akkori csaknem háromezres átlagnézőszámot 2018-ra nyolcezerre szerette volna emelni. Ez persze irreálisnak látszott akkor is, de egy ilyen elnöki beköszönés nyomán okkal bízhattunk abban, hogy azért csak összejön meccsenként az a négy-öt ezer szurkoló. Ehhez képest az ideiglenes fellendülést nyomasztó visszaesés követte, a látogatottságot tekintve eljutottunk a magyar labdarúgás hőskoráig, hiszen jó évszázada, 1917–1918-ban volt hasonló a nézőszám, igaz, akkor a tisztelt közönség más irányú érdeklődését a sporton kívüli történésekre is lehetett fogni.

Mert manapság a kirakatesemények, a hatvanezres válogatott mérkőzések, a telt házas Fradi–Újpest vagy a csoportkörös nemzetközi kupaszereplések láttán hajlamosak vagyunk rózsaszín szemüvegen keresztül látni a futball népszerűségét, pedig ezt leginkább az mutatja meg, hogy hány néző kíváncsi egy komplett NB I-es forduló hat mérkőzésére. Húszezer ritkán, de tizenötezer sem mindig – a kiemelkedő Ferencváros mellett csak a Debrecen büszkélkedhet viszonylag elfogadható nézőszámmal, a többi tíz csapat nem éri el a háromezres átlagot, ebből hét a kétezret, egy az ezret sem. Jó, itt a vírus, kell a védettségi igazolvány, Újpesten évekig a tábor sem járt meccsre, minden találkozót közvetít a televízió, néha még hideg is van – de azért álságos lenne ezekkel magyarázni a nagyüzemi érdektelenséget. Pedig ma már vannak modern stadionok, a két Eb-részvétel és a folyamatos BL- vagy El-jelenlét azért lendített a futball megítélésén, a jegyárak nem megfizethetetlenek, az elmúlt tíz-tizenöt évben nyilvánvalóan megkomolyodott, kipofásodott a sportág, voltaképpen mindenki részese lehet ennek a megújult élményfaktornak.

Mindenki – már kivéve a nagyvárosokat.

A viszonylag kicsi, tizenkét csapatos NB I akkor lehet igazán nyerő, ha lefedi az egész országot. Akad néhány fővárosi klub, képviselteti magát a százezres városok nagyobb része, és természetesen néhány kisebb település is joggal szeretne ott lenni a legjobbak között. Nézzük például Ausztriát, amelyet olykor úgyis „laboratóriumnak” tekintünk, és szintén tizenkét klub játszik az élvonalban. Altach és Hartberg lakossága még a hétezret sem éri el, igazán mini települések; kicsinek számít még Ried, Mödling és Wolfsberg; ugyanakkor a két bécsi csapat mellett jelen van Graz (a második legnagyobb osztrák város), Linz (a harmadik), Salzburg (a negyedik), Innsbruck (az ötödik) és Klagenfurt (a hatodik) is. A nézőátlag csaknem ötezer, a Rapidé meghaladja, a Salzburgé és a Sturm Grazé megközelíti a tízezret. Vagy menjünk kissé odébb, Csehországba, ahol a több mint tízmillió lakosra szintén egy metropolisz jut: a tizenhat csapatos élvonalban három prágai együttes szerepel, a bajnokság átlagnézőszáma 3500, és a tíz legnagyobb cseh város közül nyolcnak van képviselete az első osztályban.

A tíz legnagyobb magyar város közül háromnak.

Nyilván ezt a problémát pontosan érzékelik az MLSZ-ben is, és ott most szembesülhettek azzal a csodálatos választási lehetőséggel, hogy melyik ujjukba harapjanak jókorát. Ha növelik az NB I létszámát, azzal teljesen szembemennek az elmúlt évek törekvéseivel, hiszen ez a tizenkét csapat bőven elég, láthatjuk, így is milyen nehéz kigazdálkodni egyetlenegyet, amelyik Európában is labdába rúg. A növelés megbuktatásával viszont éppen a legfontosabb hátországot, a nagyvárosi futballt sikerült a majdhogynem nullán tartani, ami tetszik, nem tetszik, elég csúnya képet fest a magyar labdarúgásról.

Ebben a helyzetben talán ez a muszáj-emelés lett volna a jobb, azaz kevésbé rossz döntés, még ha tényleg millió ok is szólna ellene. Persze elismerem, elfogult vagyok, egyike azoknak az enyhén kattant emberkéknek, akik a meccsek eredményei után egyből a nézőszámot keresik a másnapi Nemzeti Sportban, és akiknek a tévében látott gól akkor igazán érdekes, ha utána mutatják a tomboló közönséget is. Így amikor a pandémia alatt a zárt kapus mérkőzéseket közvetítették szerte a világból, hát, az élvezeti értékét tekintve éppen olyan volt, mintha a másik csatornán a kandallót vagy az akváriumot néztük volna. Miközben régen még akkurátusan vezettem az eredmények, gólszerzők, családi tippek mellett a nézőszámokat is (a sárga kockás füzetet előkapva: 1992 augusztusának második hétvégéjén Csepel–Fradi 15, Nyíregyháza–Újpest 16, Békéscsaba–Kispest 10 ezer szurkoló), ma már néha rá sem pillantok, nagy meglepetés aligha érhet (csak találomra, 11. forduló, 2021. október vége: a hat meccsen 1905, 1500, 2231, 4013, 2043, 1500 néző). Abban azért valahol bízom, hogy egyszer csak visszakerül az élvonalba a Diósgyőr, a Haladás, a Szeged, a Győr, a Pécs, a Nyíregyháza, és ha ehhez negyvencsapatos NB I kell, részemről teljesen oké.

Addig pedig maradnak a válogatott meccsek, sok nézővel, kitűnő hangulattal, kitartó szurkolótáborral, és ha mindezeket meg is akarjuk tartani, akkor lehetőleg vénaszkenner nélkül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik