A lila ködön túl – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2022.10.15. 23:36

Véber-ügyben már-már magammal sem értek egyet. Mert szerintem nincs egyetlen, osztatlan, kikezdhetetlen igazság – a körülmények ismerete nélkül semmiképpen sincs. Körülményeken pedig nem ama bizonyos Újpest–MTK U19-es futballmeccsen történteket, hallottakat értem: azok nagyon is egyértelműek. Véber György, az újpestiek trénere trágár, és ami ennél is súlyosabb, gyalázkodó, becsületbe gázoló módon szidalmazta saját játékosait. Olyan stílusban, mintha átmenetileg eszét vesztette volna – valószínűleg így is volt. Csakhogy ilyesmi már Mourinhótól Zidane-on át magyar edző- és sportolóbálványok tucatjaival megesett, és egyikük sem száműzetett örök időkre. A kérdés ezért szerintem nem az, mit tett Véber, hanem az, mi a teendő vele.

Számos érintett, szakember, kommentelő, kolléga kész a megfellebbezhetetlen, statáriális ítélettel: ezt az embert soha többé nem szabad futballpálya, még kevésbé utánpótláscsapat közelébe engedni. A másik szélsőséget azok képviselik, akik szerint nem kell ezt az egészet túlfújni, hiszen Véber nem az üdvhadsereg valamely meghitt, emelkedett ünnepségén gázolt bele a lelkekbe, hanem egy labdarúgó-mérkőzésen, ahol hiba bármit is szó szerint érteni, értelmezni, egyébként is őrületes szenvedély fűti, ráadásul ereiben lila vér folyik. Az Újpest hivatalos határozata és az arról kiadott kommüniké is ezt hangsúlyozza: „...kritikán aluli hangot ütött meg a pálya szélén, szidalmazva a csapat játékosait, ezzel megsértve a klub etikai kódexét. Mindemellett Véber György érdemei mind játékosként, mind edzőként elvitathatatlanok, szakmai tudása és klubhűsége megkérdőjelezhetetlen, ezért klubunk úgy döntött, hogy a vezetőedzőt írásbeli figyelmeztetésben részesíti.”

Nem igazán elrettentő, visszatartó erejű retorzió, az biztos. Bár Lendvai Miklóst sem négyelték fel, amikor 2015 tavaszán a Zalaegerszeg edzőjeként a Siófoktól az NB II-ben elszenvedett 3–0-s vereség után a hivatalos sajtótájékoztatón majdnem hárompercnyi higgadt értékelést követően egyszer csak valami bekattanhatott neki, mert onnantól effélék buktak elő belőle: „Ha valaki felveszi ezt a k...rva Zete-mezt, nem lehet utána egy busszal vagy kamionnal meghúzkodni a főutcán, hogy tudja, hogy mi van... Itt mi a f...szt tudnak ezek a fiúk... Hát huszonnyolcat nem tudok leütni, de hármat biztosan.” Nyilván ő sem játszott el a gondolattal, hogy egy-két játékosát le kellene ütnie, másokat meg kamionnal végighúzni a főutcán, ugyanakkor kétségtelen, hogy ezeket mondta. Miként Verebes József angyalföldi trénerként ragadtatta magát a „rohadt Vasas-pálya” fordulatra, Mészöly Kálmán pedig az 1982-es vb-kvalifikációt jelentő, 1981. őszi, norvégok feletti 4–1-es diadal alkalmával hol egyik-másik – mai léptékkel mérve – extraklasszis játékosát, hol az azok cseréjét követelő publikumot küldte el testületileg a keserves (nem ezzel a jelzővel illetve) édesanyjába, és minderről még film is készült. A példák tetszőleges terjedelemben sorolhatók.

Mások nem álltak meg a verbalitás és a tettlegesség határán, hanem túlléptek rajta, egyúttal minden elfogadott normán. A fent említett José Mourinho még a Real Madrid mestereként a spanyol Szuperkupa apropóján, a pályán elszabadult indulatok és dulakodás közben lazán odasétált Tito Vilanovához, a Barcelona másodedzőjéhez, és hátulról alattomosan belenyúlt a szemébe. Zinédine Zidane a 2006-os vb-döntő hosszabbításában kiállíttatta magát, mert mellkason fejelte az őt provokáló Marco Materazzit – a világbajnok, több mint százszoros válogatott francia bálványnak nemzeti mezben ez volt az utolsó momentuma. De ne ragadjunk le a futballnál, hiszen az őrület, a lila köd nem sportágspecifikus. Vegyük a leginkább intellektuálisnak tartott csapatsportot, a vízilabdát! Ha nem látom a saját szememmel, el sem hiszem, de így volt: a szerb edzőlegenda, Nikola Sztamenics a Szőnyi úti uszodában rendezett BL-csoportmeccsen dührohamot kapott attól, hogy időkérésnél a BVSC kabalafigurája odasettenkedett mellé, ezért ballal letépte a Brendon-szamár fejét, jobbal pedig bevitt neki állcsúcsra két ütést. Ismétlem, a kabalafigurának! A nála sokkal visszafogottabb, mindenki által tisztelt és szeretett Szivós István a Fradi trénereként, hasonló szituációban a Vasas hallgatózó vezérszurkolóját zavarta el, de nem érte be ennyivel, a Hajós medencepartján, telt ház előtt kergetni kezdte, és amikor utolérte, lendületből, teli rüszttel fenéken billentette. A publikum dörgő tapsviharral jutalmazta.

E példákat nem azért soroltam fel, hogy Véber Györgyöt mentsem. Hiszen gyalázkodása menthetetlen. Ez nem is kérdés. Természetesen a klubhűsége sem, amint azt az Újpest közleménye is tartalmazza. De meggyőződésem szerint az ítélethozatalkor ez sem elsődleges érv. Az bezzeg igen, hogy e kirívó ügy mellett, illetve annak ellenére, alkalmas-e a feladata ellátására. Ennek eldöntésére pedig több ismérv is kínálkozik. Az egyik az eredményesség: nem feltétlenül az, hányadik helyen állnak és zárnak az U19-es bajnokságban, sokkal inkább az, fejlődnek-e a keze alatt a játékosok. Nemcsak labdarúgói, hanem emberi minőségükben is. Ezt azonban akár a klub, akár az országos szövetség – hiszen az ügyben az MLSZ is indított vizsgálatot, helyesen – irodáiban bajos meghatározni, szerintem meg kellene kérdezni az érintetteket. Azaz a gyerekeket, akik az U19-ben már nem is annyira gyerekek. Ők miként vélekednek Gyuriról vagy Gyuri bácsiról? Mennyit kaptak tőle? Mennyit vett el tőlük? Örömmel, várakozással vagy görcsbe rándult gyomorral indulnak edzésre, mérkőzésre? Mennyire sebezte meg őket e megalázó dühkitörés? Általában is ez jellemzi a viszonyukat, vagy ellenkezőleg, úgy gondolják, mesterük szenvedéllyel szereti a sportágat, az Újpestet és őket, és ennek szélsőséges, megengedhetetlen, de egyedi, éppen ezért megbocsátható formája volt az egyik szülő által rögzített szó- és szennyáradat? Kedvelik-e, tisztelik-e Véber Györgyöt, vagy legalább úgy érzik-e, tanulnak tőle, testben, tudásban, lélekben gyarapodnak-e általa?

Én mindezeket értem a bevezetőben említett „körülmények” alatt, és nálam ezek a meghatározó szempontok. Mert vallom, bizonyos hivatásokat, foglalkozásokat nem lehet jobb híján, elhivatottság nélkül űzni, és az edzősködés, kitüntetetten az utánpótlás-korosztályokban ilyen. A legsúlyosabb bűn, amelyet a ránk bízott gyermekkel szemben hosszú távon elkövethetünk, nem az, ha leteremtjük, akár oktalanul vagy otrombán, hanem az – legyen sportoló vagy készüljön lantművésznek, egyre megy –, ha becsapjuk, ha közönyösek vagyunk iránta és közös ügyünk iránt. Ha nem érzi, hogy fontos nekünk, sőt ő a legfontosabb, és az, amire tanítjuk, neveljük. Mert akkor kiirtjuk belőle a veleszületett ősbizalmat, és onnantól nemcsak nekünk, bennünk nem fog hinni, hanem az őt körülvevő tágabb környezetében, a világban sem. Ehhez a küldetéshez bizony szenvedély szükséges, anélkül nem megy. Illetve természetesen „sült halak” is edzősködnek, szakmányban, amióta a taotámogatásnak köszönhetően ez az ifik, serdülők között is komoly megélhetési forrássá vált, de harcosokat, bajnokokat ők nem nevelnek. A legtöbb, ami remélhető tőlük, hogy nem rontják el menthetetlenül a rájuk bízottakat.

Nem tudom, Véber György meddig „viszi” az Újpest U19-es csapatát, de egy évig biztosan. Talán kettőig, háromig is. Ennek töredéke az a néhány perces, szégyenteljes hangfelvétel. Ha a fennmaradó, mintegy 99.9 százalékot is ez jellemzi, valóban semmi keresnivalója a kispadok környékén. Ám ha nem, és ez a borzalom megmarad 0.01 százalék szintjén, az merőben más helyzet.

E vétség nagyságát ugyanis tipikusan az dönti el, mennyire érzi magát áldozatnak az áldozat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik