Aki ismerte Simont, pontosan tudta róla, hogy itt-ott felbukkan a fővárosi éjszakában, bár egyre ritkábban mutatkozott ilyen helyeken. Azzal is tisztában voltak az emberek, hogy ő maga is kemény gyerek, ha kell, megvédi magát bárkivel szemben. Az sehogyan sem illett a képbe, hogy őt egyszerűen elintézzék. Akkor még túlzó, szenzációhajhásznak tűnt a hír, úgy volt vele a közvélemény, elcsattant egy-két pofon, ahogy az manapság a vadnyugatiasodó Budapesten lenni szokott, aztán megy tovább minden a maga útján. Simon Tibor hétfőn, de legkésőbb kedden kissé dühösen, de bizakodva beszél majd a hét végi fordulóról. Voltak, akik megijedtek, és nem csak megijedtek, odasiettek a Szent János Kórházhoz, ahol a sérült edzőt ápolták. Akkor döbbentek meg először a barátok, hozzátartozók. Csöndes volt a kórház, és az odalátogatók is halkan beszélgettek az udvaron, találgatva, mennyire súlyosak a sérülések, ám egyszer csak csend lett. Simon Tibort hordágyon tolták ki a kórteremből, hogy mentővel egy újabb vizsgálatra szállítsák. Aki akkor ott állt az udvaron, soha nem felejti el a pillanatot: Simon arca, feje a felismerhetetlenségig összevert állapotban volt, s ezt még a kötések sem takarták teljesen.
"Jesszusom. Ezt nem fogja túlélni…” – ez volt az első reakciója mindenkinek. Pedig akkor még az orvosok nem nyilatkoztak, nem lehetett tudni, hány ütést, rúgást, sérülést szenvedett az amúgy keménykötésű fiatalember. A kórházban megkezdődött a reménytelen küzdelem az egykori válogatott labdarúgó életéért. Idősebb Simon Tibor szinte minden percét fia összevert, mozdulatlan teste mellett töltötte. Egyszer rosszul is lett, hirtelen megszédült, s néhány percen át érthetetlenül beszélt. Nemcsak ő került sokkos állapotba, hanem a fiáért aggódók is. Az orvosok szűkszavúan nyilatkoztak, nem mondták ki, de már sejteni lehetett a tragédiát. Eközben a budai szórakozóhely bezárt, az ott dolgozók és a szemtanúk szinte elpárologtak. Pedig telt ház volt azon a szombat éjszakán, így rengetegen nézhették végig, ahogy a pultnál megütötték Simont. Miután feltápászkodott a földről, elindult ki, a Moszkva tér felé, ám ott már üldözték, majd utol is érték.
Azóta sem tudjuk, pontosan, hányan támadták meg.
Egy év telt el.
A szurkolók gondoskodtak róla, hogy az úgynevezett Simon-ügy ne legyen az asztal alá söpörve. Nincs olyan Fradi-meccs, ahol ne hangozna fel a "Simon Tibi!, Simon Tibi!” rigmus, és a drukkerek bizony nem bocsátják meg a rendőrségnek sem, hogy a támadók között egyenruhás is volt. S nemcsak a szurkolók harcolnak az igazságért, hanem Kutasi Róbert is, Simon Tibor egyik legjobb barátja, akivel a halála előtti éveket, hónapokat szinte együtt töltötte. Kutasi volt az, aki felkavaró interjút adott az egyik kereskedelmi televíziónak barátja halálos ágyánál, és kért mindenkit, ne legyen bosszú, vendetta, bízzanak az igazságszolgáltatásban.
Ma Kutasi Róbert kicsit másként lát mindent: "Naiv voltam, az az igazság. Ott álltam Simi ágyánál, próbáltam higgadtan beszélni, pedig legszívesebben magam indultam volna a gyilkosok felkutatására. De nem lehetett. Azt mondtam akkor magamnak és mindenkinek, ne álljunk bosszút, majd a bíróság megbünteti az elkövetőket. Nem hittem volna, hogy mindez ilyen lassan, körülményesen, ellentmondásosan és olykor felháborítóan zajlik. Mert vegyük csak sorba, mi is történt azóta. Szegény Simit eltemettük, megsirattuk, és vártuk a fejleményeket. Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre inkább a tehetetlenség lett úrrá rajtam. Júliusban elkészült a nyomozati anyag, amelyben az állt, hogy négy ember verte agyon a barátomat. Ebben az iratban pontosan leírták, milyen sérüléseket szenvedett, hányszor rúgták és ütötték meg. Ráadásul az utcán elhelyezett térfigyelő rendszer kamerái is rögzítettek sok mindent. Ezek után októberre készült el a vádirat, és megdöbbentő módon csak G. Jánost tartották előzetesben, a másik három támadó szabadlábon védekezhet. Itt már csupán hat sort szenteltek a sérüléseknek, a vád halált okozó testi sértés lett. Itt szeretnék köszönetet mondani néhány újságírónak, na meg a szurkolóknak, mert nélkülük talán már lezárták volna az ügyet, gyakorlatilag komoly büntetések nélkül. Ám a közvélemény felháborodására és nyomására mégsem került sor a december hatodikai tárgyalásra, sőt újabb vádirat készült el. Hála az égnek, mondhatom, hiszen így van lehetőség arra, hogy valóban kiderüljön az igazság, amely szerintünk csoportosan, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés. Nem értem, kiknek volt az érdeke a korábbi semmitmondó vádirat elkészítése, de bízom benne, hogy ezt végképp elfelejtik. Lehet, hogy még mindig naiv vagyok…?”
Azt még most sem lehet tudni, mikor lesz a tárgyalás.
Borbély Zoltán, a Fővárosi Ügyészség szóvivője csak annyit mondott, ők már átadták az ügyet a bíróságnak, a többi a bírón múlik. Csaknem biztosra vehető, hogy összevetik majd a két vádiratot, és ha kell, újabb szakértői véleményt kérnek. Idősebb Simon Tibornak ettől persze még nem enyhül a fájdalma. Ott van neki a második felesége, a 11 éves Péter fia, Simi féltestvére. Bemegy nap mint nap a vendéglőbe, gondoskodik a két unokájáról, teszi a dolgát, de nem találja a helyét a világban. Még leginkább a Farkasréti temetőben lévő sírnál nyugszik meg, ül a padon a fia sírjánál, aztán csak gondolkodik. Amikor Simiről kérdezik, újra és újra elcsuklik a hangja: "Van otthon egy videokazettám, amelyen Simi edzést vezet Sopronban, de a polcon porosodik. Nem merem megnézni. Egyszerűen képtelen vagyok bekapcsolni a videót, s azt figyelni, ahogy a fiam jön, megy, beszél, gesztikulál, mintha még élne. Pokoli úgy élni, ha az ember elveszíti a gyerekét. De nem akarok panaszkodni, tulajdonképpen elvagyok, csak aludni nem tudok. Az éjszakák borzalmasak. De folytatnom kell, nem állhatok egyszerűen félre, mert a fiamnak és az unokáimnak szükségük van rám. A vendéglő úgy, ahogy megy, nincs az a nagy élet, mint amikor még Simi élt, de olykor még vidékről is jönnek, és csak lesik a fiamról készült fotókat a falon. Olyankor nagyon büszke vagyok rá. Jó gyerek volt Simi, nem ártott ő senkinek. Képtelen vagyok felfogni, miért verték agyon. S azt sem értem, hogyan lehetnek szabadlábon a gyilkosai. Félek, eltussolják majd az ügyet, megússzák a gazemberek. Ezért is jó, hogy kimegyek mindig a Fradi-meccsekre, mert ott hallom a szurkolókat, ahogy kiabálják a fiam nevét. Azt hiszem, ők sosem felejtik el. Talán ebben bízhatok, talán miattuk nem merik majd megcsinálni, hogy ne büntessék meg a gazembereket.”
A tárgyalásra, az igazságszolgáltatásra várni kell.
Az emlékezésre viszont nem. Április 23-án délután egy órakor a Farkasréti temetőben Simon Tibor sírjánál koszorúzást tartanak, várják a barátokat, ismerősöket. Ugyanaznap este kilenc órakor a Mammut bevásárlóközpontnál lévő szórakozóhely előtt, ahol a gyilkos támadás érte Simon Tibort, békés gyertyafényes demonstrációt tartanak.
Ne legyen balhé! Ezt szeretnék a családtagok is.
Csak a türelem, a békés türelem is fogytán…

A barátok és a régi ferencvárosi csapattársak is pályára lépnek az Üllői úti emléktornán

Nehéz bármit is mondani. Az a szörnyű, hogy Simi halála miatt emléktornát kell szervezni. Az élet rendje azt diktálná, hogy együtt játsszunk a pályán, akár öregfiúként is. Még egy év elteltével is felfoghatatlan ez az egész.
Ifjabb Albert Flórián, korábbi csapattárs

Szép gesztus ez az emléktorna, bár Simit már senki nem adhatja vissza nekünk, semmilyen rendezvény vagy öszszejövetel nem pótolhatja a hiányát. Mert hiányzik a pályáról, a hétköznapokból…
Vincze Ottó, korábbi csapattárs

Hat évet futballoztunk együtt a Ferencvárosban. Simi csak öt évvel volt idősebb nálam, mégis sokat köszönhetek neki. Amikor fiatalon a Fradi felnőttcsapatához kerültem, ő volt az, aki biztatott, aki tartotta bennem a lelket, amikor hibáztam.
Wukovics László, korábbi csapattárs

Simi jelentette a fradizmust. Ha valakire azt mondhatták, Fradi-szíve van, az ő volt. Rengeteg futballista fordul meg a Ferencvárosnál, de legtöbbjük számára soha nem jelenthet annyit ez a klub, mint Siminek.
Bodnár József, a Fradi korábbi masszőre