Magyarnak maradni – Allen Rosco „Japánországban” építené fel magát

Ki az igazi magyar? – fogalmazódik meg bennünk a kérdés váltakozó gyakorisággal.

Akinek egyik szülője sem magyar, de van magyar állampolgársága? Biztos nem. Egy pillanat… Huszonegy pontot dobott a litvánoknak? Győztünk is? Duzzogva elfogadjuk.

Egyik szülője magyar, de a trianoni határainkon kívül született. Nagyon gyanús, különösen, ha nem magyaros a neve. Várjunk csak… Jó, hogy megkapta az állampolgárságot, de produkálnia is kellene valamit. Nézzenek oda, két külföldi ország bajnokságában is gólkirály lett, kint volt az Európa-bajnokságon a mieink színeiben… Hogy lehet ez? Lemondta a válogatottságot? Sejthettük volna.

Írásunk hőse Budapesten született, édesanyja magyar, vezetékneve Borsics, édesapja amerikai, vezetékneve Allen, a szülei Görögországban ismerkedtek meg. Allen Rosco 12 évesen hagyta el Magyarországot, és költözött családjával az Egyesült Államokba, négy testvére van. Identitását megőrizte, magyarságára büszke – amikor (egyébként jogosan) aggódunk az ilyen-olyan okból határainkon kívül rekedt, maradt, költözött honfitársaink miatt, hogy elvesztik nemzettudatukat, jusson eszünkbe, mindig van remény.

Amikor magyarul küldtünk üzenetet Allennek, angolul válaszolt – de élő szóban magyarul adott interjút.

„Írásban könnyebb nekem az angol. A magyart nagyon ritkán használom ebben a formában, ezen a nyelven szinte csak beszélek az emberekkel.”

És lehet, hogy evidencia, de talán fontos: milyen nyelven jut eszébe, hogy vennie kellene egy kiló kenyeret?

„Most már angolul. Amerika után Spanyolországban is mindenkivel angolul kommunikáltam, most már Japánban is, s már angolul is gondolkozom. Amikor suliba jártam, angolul kellett tanulnom a tárgyakat. Egyszerűen átfordította az agyam, de amikor visszajövök Magyarországra a válogatottban játszani, néhány hét alatt vissza tud állni, és ismét magyarul gondolkozom. Nagyon fura, de egy idő után mindig ahhoz a nyelvhez alkalmazkodom, amelyiket többször hallom.”

És ez az utóbbi másfél évtizedben az angol volt. Egy amerikai portálnak adott interjújában öt éve kifejtette, hogy megtanulta, Palo Altóban nehéz rakott krumplihoz jutni, ez volt itthon a kedvence. Allen Rosco akkor jött rá, hogy a kosárlabdát profi szinten is űzheti, amikor a középiskola befejeztével több egyetem is ajánlott neki ösztöndíjat. Édesanyja miatt esze ágában sem volt elhanyagolni a tanulást.

„Hogy milyen szakra jártam? Science, Technology and Society. A legnehezebb feladat, amikor ezt próbálom elmagyarázni magyarul. Többnyire humán jellege volt, a történelem és a különböző globális tudományok álltak a fókuszában. Nagyon vegyes tanulmányaim voltak egyébként, nem ragadtunk le egy tárgynál. Fontos volt a diplomaszerzés, miután befejezem a kosárlabdázást, a tanulmányaimra alapozva próbálok találni valami rendes munkát.”

A kaliforniai Stanford Egyetemre járt, a Cardinallal 2014-ben bejutott a „Sweet Sixteenbe”, vagyis az amerikai egyetemi bajnokság (NCAA) legjobb 16 csapata közé. Ennél is nagyobb élményben volt része egy évvel később, a rangban eggyel kisebb National Invitation Tournamentet (NIT) megnyerték, a döntőt a New York-i Madison Square Gardenben játszották és hosszabbításban múlták felül a Miamit. Utolsó évében aztán a Pac-12 elnevezésű konferencia legerősebb ötösébe is beválasztották.

S bár az észak-amerikai profi liga (NBA) 2016-os játékosbörzéjén nem kelt el, előbb a Golden State Warriors, majd a Boston Celtics nyári ligás csapatában próbálhatta ki magát. A draft előtt egyébként nem voltak rosszak a kilátásai, a franchise-ok csaknem felétől, 14 klubtól kapott megkeresést, miután jól teljesített az ügynökök által megszervezett mini, négy-hat fős edzőtáborokban, végül mégsem járt sikerrel – ez persze nem meglepő, ismerve, milyen embertelen tülekedés megy a kétszer harminc helyért.

„A nyári ligákban furcsa játék zajlik. A csapatok általában azt a néhány játékost favorizálják, akiket megszereztek a drafton, leginkább ők kapnak labdát, másoknak a dobóhelyzetért is keményen meg kell küzdeniük, agresszíven kell játszaniuk.”

A Bostonnál egy csapatban szerepelt Jaylen Brownnal és Jayson Tatummal, akik azóta igazi klasszisokká nőtték ki magukat. Mivel az Egyesült Államokban nem volt megfelelő lehetőség, 2016 nyarán a spanyol első osztály és az Obradoiro csapata következett. Sikerült az áttörés, a bajnoki 13. hely ugyan különösebben nem hangzik jól, Allen Rosco viszont mérkőzésenként 24 játékpercet kapott, csaknem 11 pontot és négy lepattanót átlagolt. 2017 februárjában sípcsonttörést szenvedett, emiatt heteket hagyott ki és veszélybe került az Európa-bajnoki szereplése (merthogy a magyar válogatottban is felfigyeltek rá) – a történet azonban happy enddel zárult.

„Úgy éreztem, hogy az Eb-n az egész ország velünk volt. Továbbjutottunk, a legjobb tizenhat csapat közé kerültünk Európában, ez hatalmas élményt jelentett.”

Ráadásul klubszinten is feljebb lépett: a friss Bajnokok Ligája-győztes Iberostar Tenerife szerződtette, így megmutathatta magát a nemzetközi porondon is. A játéklehetőség azonban kevesebb volt és bizony Allen teljesítménye sem volt az igazi.

„Idény közben edzőváltás történt, s ez nem sült el túl jól a számomra. Nem úgy sikerült az a szezon, ahogy akartam, noha a körülményekkel semmi baj sem volt, a csapattársaim remek játékosok voltak, csak a statisztikai mutatóimmal egyáltalán nem lehettem elégedett.”

Idén áprilisban újabb sérülés (ezekkel korábban a Stanfordon is meggyűlt a baja), csuklótörés nehezítette az életét, ismét a nyári válogatott szereplés forgott veszélyben, de végül ott lehetett a Koszovó elleni győztes és a Litvánia elleni vesztes világbajnoki selejtezőn is. Ellentétben a szeptemberi hollandiai és hazai Olaszország elleni találkozóval – kéztörés miatt kellett őt nélkülöznie Ivkovics Sztojan szövetségi kapitánynak. A problémák ráébresztették a 25 éves kosarast, hogy még jobban oda kell figyelnie az egészségére. Az őszi sérülés már Japánban érte, ugyanis nemzeti együttesünk egyik fontos tagja a nyáron a távol-keleti ország másodosztályú bajnokságába szerződött, amelyben reményei szerint ismét felépítheti magát.

„Tudom, hogy nem úgy ment a játék Tenerifén, ahogy kellett volna… Jött egy új lehetőség, kipróbálhattam magam a világ másik végén, egy másik országban és belevágtam. Macue a japánok mércéjével mérve kisebb, háromszázezer lakosú város, csendes, nagyon szép temploma van, folyók kanyarognak a településen belül. Sajnos japánul egyáltalán nem beszélek, de mindenki nagyon kedves és barátságos, segítenek, hogy hozzászokjak a környezethez.”

A Simane Susanoo Magic jelenleg a B2-nek nevezett másodosztály Nyugati csoportjának harmadik helyén áll, 12-szer győzött és hétszer kapott ki. Mérkőzéseire átlagosan ezer néző jár, de a tokiói Toyotát négy-ötezren is megnézik a helyszínen, tehát a japán embereket nem hagyja teljesen hidegen a sportág.

A Simane szeretne visszajutni az élvonalba, az előző idényhez képest négy-öt japán játékos, a vezetőedző és a másodedző maradt, köréjük épült az új csapat.

„A légiósok erőssége nem rosszabb, mint máshol, csak kevesebb van belőlük, itt összesen kettő vethető be, míg Spanyolországban mondjuk két amerikai és az európaiak. Nagyon más a játék Japánban, vannak, akik kifejezetten specializálódnak, például csak dobásra. Az átlagnál alacsonyabbak a japán játékosok, emiatt váltani nem nagyon szabad védekezésben, mert hatalmas méretbeli különbségek alakulhatnak ki.”

Allen életében nagy változást hozott, hogy megnősült. Kedvesével, Angelicával azért is kellett sietniük, mert a házasság megkönnyítette, hogy együtt telepedhessenek le „Japánországban”, ahogy Allen Rosco nevezi mostani lakhelyét. A papírjaik megvannak, de lagzi csak jövő júniusban, a szezon végeztével lesz. Hogy aztán marad-e továbbra is Japánban? Az biztos, hogy képességei alapján vissza tudna térni az európai kosárlabda vérkeringésébe. És persze itt, az öreg kontinensen könnyebben hozzájuthatna a rakott krumplihoz is…

A SRÁCOK A MAFC-BÓL

„A MAFC-ban kosaraztam négy évig, jó kis csapat volt. Örömmel játszottam ott, mindenki mosolygott, kemény, de élvezetes edzéseket tartott az edző, Nagy Krisztina. Misek Levente volt az egyik csapattársam” – emlékezett kora gyermekéveire Allen Rosco.

Misek Levente most is a MAFC-ban játszik, az élvonalból tavaly kiesett, jelenleg az NB I B Piros-csoportjában a visszajutásért harcoló budapesti klub hátvédje.

„Egészen kicsiként, hétévesen vele kezdtem el kosárlabdázni – ment vissza az időben a kétezres évek elejére Misek. – Túl hosszú ideig nem voltunk csapattársak Roscóval, de abban a négy évben nagyon jó barátságot kötöttünk, aztán a gyermekkorosztály végeztével kiment Amerikába a családjával. Utólag remek érzés, hogy elmondhatom, együtt játszottam vele éveken keresztül Garai Péter és Nagy Kriszta irányítása alatt.”

Misek Levente figyelemmel is kíséri cimborája pályafutását, csak azt sajnálja, hogy napi szinten megszakadt vele a kapcsolata. Noha mindketten 1993-as születésűek, Misek U16-os és U18-as korosztályban volt válogatott, Allen először U20-ban. Amikor 2013-ban a sikeres nyarat abszolválta nemzeti csapatunk, Miseket sérülés hátráltatta, emiatt nem hívták meg a keretbe, nem játszhatott együtt ismét Allennel.

A KÉTSZERI HOSSZABBÍTÁS EMLÉKE

Amikor arról kérdeztük Allen Roscót, ki a legjobb barátja a nemzeti csapat keretében, tulajdonképpen kézenfekvő választ adott. Noha a 20–25 év közötti játékosok nagy részével együtt haladt a karrierje, együtt nőttek fel és jó viszonyban vannak, igazán közeli kapcsolata Golomán Györggyel alakult ki, hiszen nagyon hasonló az élettörténetük, mindketten fiatalon mentek ki az Egyesült Államokba, ahol ugyanabban a konferenciában játszottak, s bár Allen három évvel idősebb, ez mit sem számít.

„Jó néhány éve ismerem Roscót, először a UCLA Bruins–Stanford Cardinal meccseken találkoztunk, de igazán a válogatottban lettünk jóban és ismertük meg egymást – mondta Golomán György, aki jelenleg az NBA G-ligájában, a Westchester Knicks színeiben szerepel. – Szerintem jóval ügyesebb játékos volt annál, amennyire eleinte számoltak vele a Stanfordon. Részben a sérülései miatt jutott neki kevesebb szerep, mindenesetre nekem mindig nagyon tetszett a játéka. A legszebb emlékem vele kapcsolatban, hogy az első egymás elleni UCLA–Stanford meccsünket kétszeri hosszabbítás után mi nyertük meg. Az újoncévemben azon a mérkőzésen kaptam először jelentős játékidőt, és nagyon sokat ért az a győzelem a szezonban.”

A 22 éves Golomán és Allen is az erőcsatár pozíciójában érzi a legjobban magát, ez azonban nem zárja ki, hogy mindketten meghatározó szereplői legyenek a következő nyolc-tíz esztendő magyar válogatottjának.

AHOGY KEZÉBE KERÜLT A LABDA…

Allen Rosco utánpótláskorú játékosként is hozzájárult a nemzeti csapat sikereihez. 2013-ban a romániai Pitesti-ben a magyar válogatott harmadikként végzett és feljutott az U20-as Európa-bajnokság B-divíziójából. Allent beválasztották a torna All Star-ötösébe – hasonlóan az első helyezett Lengyelországot képviselő Mateusz Ponitkához, akivel a 2017–2018-as idényt együtt töltötték a spanyol Tenerifénél.

„Roscót először még a serdülőbajnokságban láttam – emlékezett Váradi Attila, aki szövetségi edzőként vezette a feljutó együttest. – De utána csak annyit tudtam róla, hogy Amerikában tanul, és a menedzserén keresztül felvettem vele a kapcsolatot. Amikor először találkoztunk Körmenden az edzőtáborban, nagyon vékony, szerény, visszahúzódó srácnak tűnt, nem az Amerikában felnőtt, határozott, magabiztos kosaras képét mutatta. Azonban ahogy labda került a kezébe, a helyzet megváltozott. A pályán domináns, meghatározó játékossá vált, akit gyakorlatilag minden poszton be lehetett vetni. Akkor még kettes pozíciótól a négyesig mindenhol megfordult, univerzalitása sokat tett hozzá a feljutáshoz.”

A belgák elleni, 70–69-re megnyert bronzmérkőzésen is kulcsfontosságú volt Allen sokoldalúsága, a végjátékban bővítette a taktikai lehetőségeket, mellette a 27 pontot termelő, jelenleg Kaposváron pattogtató Markovics Luka játszott fontos szerepet az A-divízióba kerülést biztosító találkozón.

Váradi Attila hozzátette, az elmúlt időszakban Allen Rosco folyamatosan fejlődött, a legutóbbi összetartás idején kicsit bizonytalanabbnak érezte, de még mindig fiatal játékos, a hullámhegyek mellett természetesen nehézségek is adódhatnak a karrierjében. A szorgalma és a hozzáállása, no meg az, hogy igazi csapatember, szép reményekre jogosítja fel a 25 éves magasbedobót.