U20-as reménységek: megváltók és nímandok (1. rész)

KRASZ EMILKRASZ EMIL
Vágólapra másolva!
2010.05.24. 11:06
null
Maradona vb-győzelemre vezette Argentínát (Fotó: Action Images)
Az utóbbi esztendőkben egyre nagyobb figyelmet vívott ki magának a korosztályos, U20-as labdarúgó-világbajnokság. Ott nyerni, a legjobbnak bizonyulni nem ér fel persze a felnőtt csapat sikerével, de bizakodásra mindenképpen okot ad. Akkor is, ha egy egész generáció tűnik fel, de akkor is, ha „csak" egy-egy kiugró klasszis. Akitől aztán pár év elteltével már a felnőttek között lehet várni a megváltást.

A történelem során akadt, akinek ez sikerült, mások viszont hiába tűntek ki kortársaik közül – akár az U20-s vb legjobb játékosának választották, akár gólkirály lett – nemhogy a világot nem sikerült megváltaniuk, nem egy alkalommal lényegében a felnőtt mezőnyben már semmilyen maradandó, emlékezetes momentumot nem hagytak maguk után.

Vb-váró sorozatunk legújabb részében az U20-as vb-k kitűnőségeit szedtük egy csokorba, különös tekintettel arra, hogy néhány éven belül a felnőtt vb-n mire volt elég az ő üstökösként való feltűnésük. Ha egyáltalán eljutottak odáig karrierjük során. Ne menjünk a történet elébe, de jegyezzük meg: mindez keveseknek adatott meg.

1977: Vlagyimir Besszonov (szovjet) és Guina (brazil)

Az első U20-as vb-t 1977-ben, Tunéziában rendezték meg, ugyanúgy tizenhat csapat vett rajta részt, mint akkoriban a felnőtt vb-ken. A csoportmeccseket azonban csak a négy első helyen végző együttes „élte túl", a végső siker a szovjet válogatotté lett, amely a döntőben 2–2-es mérkőzés után 9–8-ra nyerte meg a Mexikó elleni tizenegyespárbajt. A vb legjobb játékosát a győztes csapatban találjuk, ő nem más, mint a minden idők legjobb szovjet szélsőhátvédjének tartott Vlagyimir Besszonov. Egy védő azonban nem csinál nyarat, legfőképpen nem jelent megváltást. Olyan „jó, ha van a háznál″ alapon lehet rá számítani. Pedig meghatározó alakja volt a szovjet válogatottnak és csaknem másfél évtizedig a Dinamo Kijevnek is. Egyéni elismerései mellett a csapattal szerzett címeire is büszke lehet. Érdemei elismeréséről mindent elmond, hogy abban a korszakban, szovjet játékosként még profinak is elmehetett. Igaz, csupán 32 évesen, és csak Izraelig jutott akkor már, ahol öt meccs adatott meg számára. Három felnőtt vb-n volt a szovjet válogatott stabil tagja, olimpiai arany- (1988) és bronzérmes (1980). A vb-ken kevesebb sikerélménnyel gazdagodott. 1982-ben a középdöntőig, 1986-ban a nyolcaddöntőig jutott csapatával – kezdő volt a magyarok elleni, irapuatói 6–0-s meccsen –, viszont 1990-ben a csoportkörben ragadt. A rutinos védőt az argentinok elleni második csoportmeccsen kiállították, kevésbé dicső búcsú egy jól induló és méltán büszkeséggel eltöltő válogatottbeli pályafutás végére. Az ukrán születésű volt szovjet ikon később edzősködésre adta a fejét, 52 évesen azonban az áttörés még várat magára.

A torna gólkirálya a brazil Guina lett, azonban a dél-amerikaiakkal illik nagyon csínján bánni, lévén olyan merítési lehetőséggel és játékosbőséggel dolgoznak, hogy nem tűnik nagy kockázatvállalásnak, ha azt mondjuk: nevezett Zicók árnyékába sem férhetett oda, nemhogy velük együtt tündökölhetett volna a rivaldafényben. A Vasco de Gamából szerződött Spanyolországba, ahol rövid portugáliai kitérőt követően – Belenensen – csaknem egy évtizeden át kisebb csapatokban – Real Murcia, Tenerife, Elche – jutott szóhoz. Szerzett ő gólokat is, de már nem olyan intenzitással, hogy arra a nagyok felkapták volna a fejüket. Főként nem akkor, ha azt a másodosztályban, vagy kieső élvonalbeli együttesben tette.

Már 1979-ben jellegzetes volt Maradona mozgása (Fotó: Action Images)
Már 1979-ben jellegzetes volt Maradona mozgása (Fotó: Action Images)

1979: Diego Maradona (argentin) és Ramón Díaz (argentin)

A '79-es korosztályos torna az argentinok megdicsőülését hozta, egy évvel a hazai rendezésű felnőtt vb-n szerzett aranyérem után rögtön két sztárígéret is szárnyait bontogatta a fiataloknál, így biztosítva a folytonosságot. Maradona pályafutásáról aligha lehet és kell ezúttal újat mondani. Három évvel később az 1982-es, spanyolországi vb-n már ő számított a címvédő nyerőemberének – ellenünk is bizonyított, sajnos –, a középdöntőben aztán az olaszok, majd a brazilok is megoldhatatlan feladatot jelentettek az argentinok számára, a dél-amerikai rangadón a sok rúgás, bodicsek után fejét vesztő Maradonát pedig kiállították. Rá négy évvel kis túlzással egyedül nyerte meg Mexikóban a vb-t az argentinoknak. Zsenialitására jellemző, hogy egy kevésbé jó csapatot is elvitt a döntőig Olaszországban. 1994-ben már tulajdonképpen levezető játékosként kellett volna vállára vennie övéit, de a pályafutását és életét is erőteljesen befolyásoló kábítószer-függőség végül doppingteszten való dicstelen elbukásához vezetett. Nélküle az argentinok a nyolcaddöntőben kikaptak a románoktól.

Mindig érdekes volt párhuzamba állítani Ramón Díaz és Maradona pályafutásának alakulását, ezúttal sem hagyjuk ki. Amíg utóbbi alaposan beírta a nevét a futballtörténelembe, és minden idők egyik legjobbja lett a világon, hozzá képest kortársa alaposan beragadt a rajtnál. A jó kezdést közepes folytatás kísérte. No persze, mihez képest... 1982 és 1991 között Európában játszhatott, visszafogottan sikeresen. Napoli, Avellino, Fiorentina, Internazionale volt az útja, de mintha sehol sem találta volna a helyét, valahogy mindig éppen útközben volt. Szerzett gólt minden idényben, de nem annyit, hogy kulcsembernek számítson. Egy igazán kiugró idénye volt, az 1989–1990-es, amikor a Monacóban 28 meccsen tizenöt gólig jutott, de ez sem jelentett számára belépőt az olaszországi vb-keretbe. Nem is csoda: az 1982-es vb után véget ért válogatottbeli karrierje. Ezt sokan a Maradonával való nézeteltérésnek tudták be – amit egyik érintett sem erősített meg azóta sem a nyilvánosság előtt –, ami egyet jelentett a válogatottbeli süllyesztővel. A két dudás nem fért meg a csárdában, bár Ramón Díaz mintha út- és időközben elvesztette volna a dudáját és a csárda címét is, így pedig nehéz...

ARGENTÍNA–SZOVJETUNIÓ DÖNTŐ
 

1981: Romulus Gabor (romániai) és Mark Koussas (ausztrál)

Az 1981-es vb-t az NSZK nyerte meg, de érdekesség: a torna legjobbja és gólkirálya sem soraiból került ki. Előbbi az erdélyi születésű, a román válogatott tagjaként elődöntőig jutó Romulus Gabor lett, akinek felnőtt válogatottbeli kifutását nem segítette, hogy a román együttes az idő tájt az 1984-es Eb kivételével sorra lemaradt a nagy tornákról. Gabor ott volt ugyan a franciaországi kontinensviadalon, de övéi nyeretlenül zártak csoportjuk utolsó helyén. A támadó öt éven át lehetett a nemzeti csapat tagja, mindössze 35-ször lépett pályára, 25 éves kora után pedig egyszer sem. Két gól egy támadótól azért nem egetverő produktum... És még csak bő egy évtizeddel később vonult vissza, miközben megfordult Diósgyőrben is, ahol 13/1-es mérleggel feledhetőt nyújtott.

Mark Koussas négy góllal nem feszült meg a gólkirályi címért – igaz ezzel egyedül vitte be a rendezőt a nyolc közé, hiszen Angliának egy (1–1), Kamerunnak kettő (3–3), Argentínának egy (1–2) gólt lőtt. A házigazda ausztrálok örülhettek, hogy lett legalább egy egyéni díjazottjuk és a későbbi győztes NSZK a negyeddöntőben csak 1–0-ra nyert ellenük. Koussas már a felnőtteknél a '82-es vb-re selejtezve – csapatával együtt – gól és győzelem nélkül maradt Tajvan (TPE) és Indonézia ellen, hogy később még kontinensnyi országa nem éppen világverő futballjában is el tudjon tűnni. Talán, ha máshová születik, többre vitte volna a gyors játékos, aki a későbbiekben női és ifjúsági vonalon is edzősködött, de már inkább szeretetből.

1983: Geovani (brazil)

A születési hasonlat az 1983-as vb legjobbja és gólkirálya esetében is megállja a helyt, igaz más előjellel. A tornagyőztes brazil csapat tagját, Geovanit – hiszen mindkét egyéni címet ő tehette zsebre – hiba lenne a tucatjátékosok közé sorolni, Brazíliában azonban eleve más a mérce. A dél-amerikai ország olyan mértékkel ontja a futballzseninket, hogy Geovani – teljes nevén még Faria de Silva – sem tudta megváltani a világot. A felnőttek között ugyan 1985 és 1991 között 24 alkalommal játszott, de vb-n nem vehetett részt, így jobb híján a szöuli olimpia ezüstérmével, valamint a '89-es Copa América győzelmével, valamint öt találattal vigasztalódhat, és lehet teljes esetében a 2002-ig tartó pályafutás összképe, ami azért nem éppen lebecsülendő teljesítmény.

 BRAZÍLIA–ARGENTÍNA FINÁLÉ
 

 

1985: Paulo Silas (brazil) és Sebastián Losada (spanyol)

A brazilok megvédték címüket, ráadásul Paulo Silas személyében ismét ők adták a torna legjobbját. A 2002-ben visszavonult középpályás igazi világvándor volt, amihez jó ajánlólevélnek bizonyult az U20-as egyéni elismerés. Hazája után játszhatott Portugáliában, Uruguayban, Argentínában, Japánban és Olaszországban, sok időt azonban egyik helyen sem időzött – tizenháromszor váltott klubot, gyakorlatilag évente –, így nagy tett sem fűződik igazán a nevéhez. Miként a válogatottban sem: bár ott volt a keretben a '86-os és a '90-es vb-n, és játszott 34 hivatalos meccset a brazil válogatottban, utólag nagy okosan megállapíthatjuk: bőven maradtak benne tartalékok.

Prosinecki még 1989-ből (Fotó: Action Images)
Prosinecki még 1989-ből (Fotó: Action Images)

A roppant szerény három találattal gólkirályi címig jutó spanyol Sebastián Losada a Real Madrid futballiskolájában pallérozódott, de a királyiaknál hat szezon alatt 38 meccs jutott neki, így máshol próbálkozott, még kevesebb sikerrel. Az Espanyol tagjaként viszont UEFA-kupa-döntőt játszott, a Leverkusen elleni 1988-as finálé első felvonásán két gólt szerzett, de miután a visszavágón odalett a háromgólos előny, tizenegyespárbajra került sor, amelyben hibázott. Egyszeres válogatottként váratlanul fiatalon, 27 évesen vonult vissza, 2004-ben mint ügyvéd jelöltette magát a Spanyol Labdarúgó-szövetség elnökének – hiába.

1987: Robert Prosinecki (jugoszláv) és Marcel Witeczek (NSZK-beli)

A brazilok hegemóniáját megtörve 1987-ben egy félelmetesen szerencsés együttállás alatt született és összejött jugoszláv együttest koronáztak meg az ifiknél. Közöttük is kitűnt Robert Prosinecki, akit a legjobb játékosnak választottak meg. A Crvena zvezda tagjaként BEK-t nyerő, jugoszláv, majd horvát válogatott középpályás pályája csúcsán megfordult a Real Madridban, majd a Barcelonában, de a nemzeti válogatott eredményességét nem segítette a majd' két étvizeddel ezelőtt kitört balkáni háború. A kényszerű távollétek ellenére így is belefért ebbe a félelmetesen alakuló pályafutásba három vb- és egy Eb-részvétel – 1990-ben még jugoszlávként –, a csúcsot a '98-as vb-bronzérem jelentette. Talán, ha a korosztályos csapat egyik fele nem a szerb, a másik pedig a horvát válogatottban kénytelen játszani, még messzebb is juthattak volna, Prosinecki azonban így is befutotta azt a karriert, amire kalibrálva volt, bár a lezárás hosszadalmasra és visszhangoktól mentesre sikerült.

PROSINECKI GYŐZTES GÓLJA A BRAZILOKNAK
 

 

Ellentétben a tornán hét találatig jutó gólkirállyal, a nyugatnémet Marcel Witeczekkel, aki eltöltött pár évet a Bayern Münchennél – és még pár német klubnál –, de nagyválogatottban soha nem bizonyíthatott.

1989: Bismarck (brazil) és Oleg Szalenko (szovjet)

A következő tornán már egy másik nemzet nagygenerációja köszönt be és nyert, ezek pedig a portugálok voltak. Akkor azonban még brazil és szovjet játékosé lett a különdíj. Bismarck Barreto Faria legjobb játékosként a felnőttek között rövid idő alatt „kiégett": ott volt a '89-es Copa Américán győztes, majd az 1990-es vb-n is (le)szereplő brazil együttesben, aztán jöttek nála jobbak, gyorsabbak, ügyesebbek. Neki tizenhárom válogatottbeli fellépés és nyolc év japán hakni jutott, benne három bajnoki címmel.

Oleg Szalenko vitatott játékosa a szovjet, majd az ukrán és végül az orosz futballnak: jó felépítése és jó indítása kivételes pályafutást sejtetett, végül megrekedt összesen kilenc válogatottságnál. Igaz, ezeken szerzett hat gólt, mindet az 1994-es egyesült államokbeli vb-n, amivel társbérletben az aranylabdás bolgár Hriszto Sztoicskovval – gólkirály lett. Az orosz csapat azonban ezzel a hat góllal sem jutott tovább a csoportkörből, ugyanis a hatból ötöt a Kamerun elleni 6–1-es diadalra tartogatott. Az öt gól vb-rekord, legalább Szalenko ezzel beírta a nevét – egyelőre még – a históriás könyvekbe, de hazája vele sem jutott sokkal messzebbre, mint nélküle. Ő viszont szépen elfutballozgatott Spanyolországban, Skóciában, Törökországban, Lengyelországban, később a strandfutball szakágba is belekóstolt, az ukrán válogatottnak volt a trénere. Legutóbb pedig akkor kaptunk hírt róla, amikor potom félmillió dollárért eladta vb-aranycipőjét. Sic transit gloria mundi, így múlik el a világ dicsősége...

1991: Emílio Peixe (portugál) és Szergej Cserbakov (szovjet)

A portugálok hazai pályán tudták megvédeni címüket, így utólag visszatekintve különösen érdekes, hogy a luzitán aranygeneráció legjobbját akkor Emílio Peixének hívták. Ott, ahol Luís Figo, Nuno Gomes, Rui Costa, Fernando Couto, Paulo Sousa, Ricardo Sá Pinto osztotta az észt és a labdákat. Nos, közülük kitűnni dicséretes tett, mint ahogyan az is az, hogy Peixe mindhárom tradicionális portugál klubban – Sporting, Porto, Benfica – szerepet kapott. Ám amikor kortársai elkezdték megcsillogtatni oroszlánkörmeiket Európában, és játszottak meghatározó szerepet vb-ken és Eb-ken még vagy másfél évtizeden át (inkább kevesebb, mint több sikerrel), Peixe már kiégett, eltűnt. 1993-ban tizenkétszeres válogatottként ért véget karrierjének ez a része, a középpályás akkor volt húsz esztendős. Jelenleg a portugálok egyik korosztályos válogatottját irányítja.

A torna gólkirályát ezúttal is a szovjet együttes adta, de Szergej Cserbakov pályája Szalenkóéhoz hasonló ívet futott be: előbbit némiképpen felmenti ez alól, hogy súlyos baleset szenvedő alanya volt. Már Portugáliában légióskodott, amikor 22 évesen egy parti után – vélhetően erősen ittasan – nem vett figyelembe egy piros jelzést. A balesetben eltörött a koponyája és három helyen a gerince, aminek következtében tolószékbe kényszerült. Sokáig fogadkozott, hogy talpra áll és újra kezdi profi karrierjét, visszatér a Sportinghoz, ám ez soha nem valósult meg. Sir Bobby Robson szerint az európai klubfutballban az egyik legígéretesebb középpályását veszítette el ilyen értelmetlen módon. Jelenleg Moszkvában él, a szövetég megbízásából labdarúgással kapcsolatos karitatív tevékenységet folytat.

1993: Adriano Gerlin da Silva (brazil) és Henry Zambrano (kolumbiai)

Adriano Gerlin da Silva ismét a brazil futball egyik tucatgyöngyszeme. Az 1974-es születésű támadó az 1991-es U17-es vb gólkirályaként jó ajánlóval érkezett Ausztráliába, ahol a torna legjobb játékosának választották meg. Ez a hendikep azonban lényegében semmire sem volt elegendő számára. Bár tucatnyi csapatban szerencsét próbált, légióskodott távol a dél-amerikai kontinenstől, megfordult Svájcban, Japánban, Lengyelországban, felnőttként klubszinten sem tudott maradandó alkotni, nemhogy válogatottként.

A torna gólkirályát a kolumbiai csapat adta, más kérdés, Henry Zambrona kivételes képességeit és gólérzékenységét aligha mutatja, hogy ehhez a címhez három találat is elegendő volt számára. Az észak-amerikai labdarúgó-bajnokságban (MLS) mondhatott magáénak visszafogott karriert, amikor a liga ismét kezdett életjelet adni magáról. 1994 és 1999 között még a válogatottban is szerepelhetett, de azért akkori teljesítményéről sok mindent elárul, hogy az 1994-es és az 1998-as vb-keretbe sem fért már be.

SOROZATUNK MÁSODIK, EGYBEN BEFEJEZŐ RÉSZÉBEN - AZ ARGENTIN DOMINANCIÁT ERŐSÍTENDŐ - SORRA JÖNNEK A MARADONA-UTÓDOK, ELŐBB JAVIER SAVIOLA, MAJD LIONEL MESSI, VÉGÜL PEDIG SERGIO AGÜERO.

AZ U20-AS LABDARÚGÓ VB-K LEGJOBB JÁTÉKOSAI ÉS GÓLKIRÁLYAI 
1977, Tunézia  Vlagyimir Besszonov (szovjet) Guina (brazil, 4 gól)
1979, Japán  Diego Maradona (argentin) Ramón Díaz (argentin, 8)
1981, Ausztrália  Romulus Gábor (romániai) Mark Koussas (ausztrál, 4)
1983, Mexikó  Geovani (brazil) Geovani (brazil, 6)
1985, Szovjetunió  Paulo Silas (brazil) Sebastián Losada (spanyol, 3)
1987, Chile  Robert Proszinecski (jugoszláv) Marcel Witeczek (NSZK-beli, 7)
1989, Szaúd-Arábia  Bismarck (brazil) Oleg Szalenko (szovjet, 5)
1991, Portugália  Emílio Peixe (portugál) Szergej Cserbakov (szovjet, 5)
1993, Ausztrália  Adriano Gerlin da Silva (brazil)  Henry Zambrano (kolumbiai, 3)
1995, Katar  Caio (brazil) Joseba Etxeberria (spanyol, 7)
1997, Malajzia  Nicolás Olivera (uruguayi) Adaílton (brazil, 10)
1999, Nigéria  Seydou Keita (mali) Pablo Couñago (spanyol, 5)
2001, Argentína  Javier Saviola (argentin) Javier Saviola (argentin, 11)
2003, UAE(*) Ismail Matar (arab emírségekbeli) Eddie Johnson (amerikai, 4)
2005, Hollandia  Lionel Messi (argentin) Lionel Messi (argentin, 6)
2007, Kanada  Sergio Agüero (argentin) Sergio Agüero (argentin, 6)
2009, Egyiptom  Dominic Adiyiah (ghánai) Dominic Adiyiah (ghánai 8)
*: Egyesült Arab Emírségek

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik