BACSKAI JÁNOSnyomtatott 2009.06.07 03:02 Frissítve: 2012.06.07 18:10

A spanyol topfutballisták

A legjobb spanyol labdarúgók.

 

1. Alfredo di Stéfano 

Az 1926-ban napvilágot látott Di Stéfano egy egész korszak emblematikus figurája mind a spanyol, mind a világfutballban. Minden idők egyik legjobb játékosa, és éppen Maradona nyilatkozta ezt róla: „Nem tudom megmondani, hogy jobb vagyok-e, mint Pelé, az viszont biztos, hogy Di Stéfano jobb." Az argentin-spanyol kétszeres aranylabdás (1957, 1959), ötszörös BEK-győztes és spanyol gólkirály, nem mellesleg kétszer lett a dél-amerikai kontinens legjobbja (1947, 1953). „Saeta rubia", azaz „Szőke nyíl" játékosként csak a válogatottban nem ért el kiemelkedő eredményt, bár három ország nemzeti csapatában is megfordult (Argentína, Kolumbia, Spanyolország, és mindegyik bajnokságban aranycipős is volt). Becsületére válik, hogy ilyen gazdag karrier után sem kerülte a kispadot. Trénerként 12 szakaszban ült le az ingatag alkalmatosságra, a Valenciát háromszor, a Boca Juniorst és a Real Madridot kétszer-kétszer szolgálta. Ha szűkebb hazájában, Madridban nem is lett próféta, a Boca Juniorst és a Rivert bajnoki címig vezette; a Valenciával bajnokságot, Spanyol Kupát és KEK-et nyert (1980). A Real szobrot állított tiszteletére az edzőközpont előtt, az egyesület repülőgépét is miatta keresztelték el „A nyíl"-ra. Di Stéfano Raúl mögött a Real történelmének második legeredményesebb góllövője 307 találattal, nem hivatalos mérkőzésekkel együtt 418 gólt szerzett, 510 mérkőzésen.

2. Kubala László

Szerte a nagyvilágon Puskás Ferenc a legismertebb magyar ember, kivéve Barcelonában: ott Ladislao Kubala, azaz Kubala László örvend a legnagyobb ismertségnek honfitársaink közül. Kubaláról utcát neveztek el a katalán fővárosban, és szurkolói gyűjtésből egy kétméteres szobrot is kapott. A zseniális támadó Budapesten született, 1927-ben, és pályafutását a Ganz ifjúsági csapatában kezdte. 1945-ben a Ferencváros játékosa lett, de nem sokáig maradt a zöld-fehéreknél, ugyanis elhagyta az országot és Csehszlovákiába került. A Slovan Bratislavában futballozott, és elvette az ottani edző lányát, Anna Viola Daucikot. Bekerült a csehszlovák válogatottba, majd 1948-ban visszatért Magyarországra, a Vasashoz, és háromszor a válogatottunk mezét is magára húzhatta. Azért csak ennyiszer, mert 1949 januárjában disszidált. A FIFA eltiltotta, a kényszerpihenő leteltével a Barcelona mezében térhetett vissza a pályákra, és remek játékával hamar a szurkolók kedvence lett, a legenda szerint miatta kellett az új, nagyobb Barca-stadiont, a Camp Nout megépíteni. 1951-től 1961-ig volt a Barcelona játékosa, majd két évig edzője is. Később ismét mezt húzott: az Espanyolnál és az FC Zürichnél játékos-edzősködött. 1968-ban a kanadai Torontóhoz igazolt, amelyet apósával, fiával és sógorával vállvetve segített. Végleges visszavonulása után edzőként is sikeres volt, a spanyol válogatottat 11 évig vezette. 1999-ben a Barcelona 100. születésnapján a XX. század legjobb Barca-futballistájának választották. 2002. május 17-én hunyt el, 74 esztendősen.

3. Luis Suárez

Az 1935-ben született középső középpályás máig az egyetlen spanyol születésű futballista, aki kiérdemelte az Aranylabdát. Nem mellékesen ugyanezen a szavazáson kétszer a dobogó második, egyszer a harmadik fokán végzett. A Deportivóban, a Barcelonában, az Interben és a Sampdoriában is profiskodó „Építész" 32-szer szerepelt a válogatottban, ahol 14 gólt lőtt. Az 1964-es Európa-bajnoki címben oroszlánrészt vállalt, két világbajnokságán viszont nem remekelt. A Barcelonában és az Interben annál inkább: az előbbi klub színeiben 62, utóbbiban 55 gólt szerzett. A karmester 1961-ben átigazolási világrekorder lett, amikor az Inter kevés híján 150 ezer fontot fizetett érte. 1973-ban vonult vissza, és azonnal edzőnek állt, dolgozva többek között a Sampnál, az Internél, a Depornál és a Cagliarinál; 1988 és 1991 között pedig spanyol szövetségi kapitány volt. 1995-ben ment nyugdíjba az Inter kispadjáról.

 

4. Raúl

Az 1977-es születésű Raúl González Blanco már aktív korában a legkiválóbb spanyol futballisták közé küzdötte fel magát, hiszen 30 éves kora előtt a válogatott, a Real Madrid és a Bajnokok Ligájának gólrekordere lett. Karrierje azonban koránt sem mondható tökéletes ívűnek. Az Atlético Madridtól elhappolt csodagyerek 17 évesen, korrekorderként debütált a nagycsapatban, gólpasszal, majd szép lassan kiszorította a „nagy" Emilio Butraguenót. Két esztendő múlva a válogatottban is bemutatkozott, hiszen egyre magabiztosabban és gyakrabban rugdosta a gólokat a villámgyors és igen pontosan célzó ék. 1997 és 2002 között futotta csúcsformáját, számtalan nagy egyéni címet és klubtrófeát szerezve, de 2002 után elszürkült játéka, volt, hogy negyedévekre gólképtelen maradt. Ronaldo érkezése után egy ideig bal oldali középpályásként szerepelt (elszántságára ott sem lehetett panasz), sőt, néha a kispadra szorult. A nemzeti csapatban 102 fellépésén 44 gólt szerzett, megfordult három világbajnokságon és két Európa-bajnokságon is, ám a sikerek elkerülték. 2006 után kikopott a válogatottból és később sem került vissza oda, noha 2008-tól olyan kiváló formában és gólerősen futballozott, mint a régi szép időkben. Sem az Eb-n, sem a vb-n nem szerepelt, pedig sokak szerint megérdemelt volna még egy búcsúszerepelést egy nagy tornán, bár a Realban is a kispadra szorult. A Schalkében még megrázta magát, de 2012-ben ott sem hosszabbított.

5. Ricardo Zamora

A XX. század elejének sok szakember szerint Zamora volt a legjobb kapusa, ennek megfelelően csak úgy becézgették: „El Divino", azaz „Isteni". Az 1901-ben született portás az Espanyol, a Barcelona, a Real Madrid és a Nice csapatában futballozott, a válogatottban 46-szor szerepelt (közel negyven évig volt ezzel szereplési csúcstartó). A hófehér mezéről, elképesztő reflexeiről és hősiességéről, bátorságáról közismert portás szerepelt az 1920-as, illetve 1924-es olimpián, valamint az 1934-es világbajnokságon is. A Real Madrid rekordösszeget, 150 ezer pesetát fizetett érte, amiért akkoriban húsz luxusautót lehetett vásárolni, a portás sztárgázsija pedig évi 40 ezer volt. A heves vérmérsékletű és igen sportszerűtlen életmódot élő Zamora 1938-ban vonult vissza, utolsó évében már játékos-edzősködött a Nice-ben, később a Celta Vigót, a Malagát és az Espanyolt is vezette, sőt, egy rövid ideig szövetségi kapitányként is tevékenykedett. 1961-ben ült utoljára kispadon, 1978-ban hunyt el. Tiszteletére alapították a Zamora-díjat, amit a La Ligában a legalacsonyabb kapottgól-átlagot produkáló kapus érdemel ki.

6. Fernando Hierro

A szimpatikus Real-legenda, Fernando Ruiz Hierro, alias „Lokomotív" 1989 és 2003 között futballozott a Real Madridban, 439 mérkőzésen 102 gólt lőve. A királyi gárda 1.5 millió dollárért vásárolta őt a Real Valladolidtól. A klasszis később az Al-Rayyanban és a Boltonban vezetett le, mielőtt 2005-ben vissza nem vonult, 37 esztendősen. A válogatottat 89 alkalommal erősítette, és 29 gólt szerzett, utóbbival sokáig rekorder volt. 1990-től négy világbajnokságon és két kontinenstornán is részt vett. Kiváló védekező középpályásként és átlagon felüli középhátvédként tartották számon, ügyesen helyezkedett, kőkeményen szerelt és zseniális rúgótechnikával, valamint elképesztő erőnléttel rendelkezett. Az 1998-as BL-döntő hőse 34 évesen még mesterhármast szerzett a bajnokságban! 2003 tavaszán, miután nagy része volt az aranyérem kiharcolásában, kurtán-furcsán távozott imádott klubjától. 2007 óta a Spanyol Labdarúgó-szövetség sportigazgatója. A Real centenáriumi évében az El País napilap beválasztotta a klub álomtizenegyébe Zamora, Chendo, Sanchís, Camacho, Kopa, Pirri, Raúl, Hugo Sánchez, Di Stéfano és Gento társaságában. Nevéhez méltó módon (Hierro=vas) a spanyol első osztály sárgalap-rekordere. Édesapja és három fiútestvére is profi futballista volt, ő jelenleg sportvezető.

7. Miguel Munoz

Az 1922-ben született és 1990-ben elhunyt Miguel Munoz Mozún az európai és a spanyol futball érdekes alakja: az első, aki játékosként és edzőként is aranyérmet nyert a legrangosabb európai kupában. Tettét később Giovanni Trapattoni, Johan Cruyff, Carlo Ancelotti, Frank Rijkaard és Josep Guardiola is megismételte, ám a spanyol mindkét minőségében duplázni tudott! A lelkes középpályás, jobbfedezet a Logronésben, a Racing Santanderben, a Celta Vigóban és a Real Madridban profiskodott, a királyi klubban több mint 200 tétmérkőzésen szerepelt, néhányszor a válogatottban is megfordult. 1960-tól 13 és fél éven keresztül ült a Real kispadján (szintén rekord) az egyesület első BEK-találatának szerzője, akinek „uralkodása" alatt kilencszer lett bajnok a fehér mezes társulat, és egyszer a Világkupa-döntőben is diadalmaskodni tudott. Később a Granada CF-et, a Hércules CF-et, a Las Palmast és a Sevillát is trenírozta. 1969-ben elvállalt egy rövidebb vendégszereplést (társbérletben) a válogatott élén, 1982 és 1988 között huzamosabb ideig is volt szövetségi kapitány, önállóan, 1984-ben Eb-ezüstöt gyűjtve legényeivel. Az 1964-es Eb-győzelem idején segédedző volt a válogatottnál, de az említett 1984-es éremszerzés mellett az 1986-os vb-re és az 1988-as kontinenstornára is kivezette a vörös-sárgákat.

8. Emilio Butragueno

A vékonydongájú „Keselyű" (El Buitre) az 1986-os világbajnokságon írta be magát mindörökre a futball nagykönyvébe, a dánok elleni mesternégyesével. A „Keselyű ötösének" (Manolo Sanchís, Rafael Martín Vázquez, Míchel és Miguel Pardeza voltak leghíresebb játszótársai) beltagja a Real Madrid saját nevelésű labdarúgója volt, 1984 és 1995 között 341 tétmérkőzésen 123-szor zörgette meg az ellenfelek hálóját. A nemzeti csapatban 69-szer lépett pályára, 26 gólt lőve, két vb-n és két Eb-n is megfordulva. A királyi klubban először Di Stéfano dobta be a mély vízbe (amit El Buitre egy duplával és egy assziszttal hálált meg), és egészen Raúl felbukkanásáig közönségkedvenc maradt. 1995 és 1998 között három sikeres évet töltött el a mexikói Atlético Celayában, majd 35 éves korában szögre akasztotta bearanyozott cipőjét. Némi üzletemberkedés után 2004-ben a Real sportigazgatója lett, majd ugyanott elnökhelyettes. A talpig úriember Butragueno a válogatott negyedik legeredményesebb játékosa Raúl, Hierro és Fernando Morientes mögött.

A "Keselyűről" bővebben itt olvashat!

9. Francisco Gento

Az 1933-ban, Guarnizóban napvilágot látott Francisco „Paco" Gento López a Racing Santanderben debütált 19 évesen a legjobbak között, majd a királyi klubhoz került, amelynél egészen 1971-ig játszott, összesen 594 tétmérkőzésen. A nemzeti csapatban 43 alkalommal vetették be a villámgyors balszélsőt, aki öt gólig jutott a címeres mezben. A Realban sikert sikerre halmozott: hatszoros BEK-győztes (rekord!) és tizenkétszeres bajnok lett, 1964-ben pedig Eb-aranyat akaszthattak a nyakába. A két világbajnokságon is megforduló, két vesztes BEK-döntőt játszó Gento 1971-ben vonult vissza. Kisebb gárdáknál edzősködött (Castilla, Castellón, Palencia, Granada), majd a Real utazó nagykövete lett. Testvére, Antonio és unokaöccse, Paco Llorente szintén pályára lépett a blancók színeiben.

10. Quini

Az FC Barcelona és a Sporting Gijón „örökös gólkirálya" (Quini ugyanis ötszörös spanyol gólkirály) Enrique Castro González néven látta meg a fényes hispán egeket, még 1949-ben. Első komolyabb klubja a Gijón volt, innen igazolt 1980-ban a Barcához, majd 1984-ben vissza. A válogatottban 35 fellépésén 8 alkalommal volt eredményes, részt vett két vb-n és egy Eb-n is, de neve leginkább azért marad fenn még igen sokáig, mert 1981-ben elrabolták és csak 25 nap múlva szabadult. 38 esztendősen vonult vissza, utolsó tétmérkőzését éppen a Barcelona ellen játszotta.

 

11. Rafael Gordillo

A Real ballábas középpályás-legendája (akit Szusza Ferenc fedezett fel) 1978-tól 11 éven keresztül, 75 fellépés alkalmával szolgálta a hispán válogatottat hibátlan, pontos mezőnyjátékával. 1985-től 1992-ig játszott a blancóknál, előtte és utána a Betisben is megfordult. 1996-ban, 39 esztendősen vonult vissza az Écija Balompié együtteséből, és ma ennek a klubnak az elnökhelyettese. A két világbajnokságon és három Európa-bajnokságon is kerettag Gordillo visszavonulása után riporterként és szakértőként is dolgozott. Magyarországon nem túl elismert, hiszen ha a rajongókat kérdezzük a múlt nagy spanyoljairól, aligha említik meg Gordillót, de a holland Voetbal International szerint minden idők 14. legjobb bal oldali középpályása, sőt, amikor a France Football szavazást rendezett az Évszázad játékosa-kérdéskörben és megkérdezte a még élő aranylabdásokat, Gordillo az összesített listán az igen előkelő 15. helyen végzett! Jelenleg a Betis elnöke.

12. Iker Casillas

Napjaink legparádésabb képességű portása nem véletlenül érdemelte ki a „Szerencse gyermeke" becenevet, hiszen elképesztő reflexei, akrobatikus hajlékonysága és hősiessége mellett több alkalommal is mázlijának köszönhetően került be a Real vagy a válogatott kapujába. A királyi klub neveltjeként 17 évesen debütált a bajnokságban, első idényében BL-t nyert, akárcsak két évvel később, ez utóbbi alkalommal csereként beállva parádézott a Bayer Leverkusen ellen. 2000-ben bemutatkozott a felnőtt válogatottban is, 2002 óta kirobbanthatatlan onnan. Két világbajnokságon és három kontinenstornán szerepelt, a 2000-es Eb-t kivéve mindannyiszor alapemberként. A válogatottal és klubjával bajnoki címek és tornagyőzelmek garmadáját gyűjtötte be, emellett több szaklapnál és szervezetnél is választották már meg az év kapusának. Nála többször senki sem védte a Real kapuját, a válogatottban is csúcstartó.

13. Míchel

Az 1980-as évek egyik legtechnikásabb európai karmesterét tisztelhetjük José Miguel González Martín del Campo személyében, aki a „Vörös Fúria" színeiben 66 mérkőzésén 21-szer volt eredményes. A Real Madrid neveltje 404 bajnokin kevés híján 100 gólt lőtt 1982 és 1996 között. Mi, magyarok azért is emlékezhetünk a nevére, mert az 1985-ös UEFA-kupa-döntőben ő szerezte a királyi gárda első gólját Székesfehérváron, a Videoton ellen. 1996-ban, 33 évesen átruccant Mexikóba levezetni Butragueno oldalán az Atlético Celayába. Részt vett az 1986-os és az 1990-es vb-n is: az előbbin remek passzokkal szolgálta ki társait, utóbbin négy fellépésén négyszer volt eredményes. Az 1988-as Eb-n is szerepelt és gólt is lőtt. Sajnos igen korán, 29 éves korában leírta őt Javier Clemente szövetségi kapitány. A Real játékosaként azért is felkapta nevét a világsajtó, mert ott szorongatta meg a kolumbiai hajkirályt, Carlos Valderramát, ahol azt férfiember nagyon nem szereti. 1997-es visszavonulása után Míchel sportújságíróként tevékenykedett, majd 2005-ben edzőnek állt: dolgozott a Rayo Vallecanónál, a Real Madrid B-nél, 2009-ben pedig a Getafe kispadjára ült le, jelenleg a Sevilla mestere.

14. Andoni Zubizarreta

Andoni Zubizarreta Urreta, a baszk kapusóriás a Deportivo Alavés, az Athletic Bilbao, a Barcelona és a Valencia együtteseiben profiskodott, a nemzeti csapatban 1985 és 1998 között nem kevesebb, mint 126 alkalommal állt a ketrec elé. Négy világbajnokságon és három Európa-viadalon szerepelt, az 1984-es Eb kivételével mindannyiszor kezdőként. Legutolsó nagy tornáján, a France '98-on kapott egy hatalmas potya gólt a nigériaiaktól, amely mind neki, mind a spanyoloknak igen sokba került. A torna után, 37 esztendősen vissza is vonult, a Bilbao sportigazgatója lett, később kommentátorként dolgozott, majd a Barcelonánál lett "sportig".

15. Telmo Zarra

Telmo Zarraonandia Montoya (született 1921-ben, elhunyt 2006-ban) az Erandio Club, a Bilbao, az Indautxu és a Barakaldo legendás támadója volt, 20 válogatottbeli fellépés (és ezeken mérkőzésenkénti egygólos átlag) fűződik a nevéhez. A Bilbaóban 278 bajnokin 252 gólt lőtt, hatszor lett a bajnokság gólkirálya, egy alkalommal 38 találattal. 2006-ban veszítette életét szívrohamban, emlékére alapították a Zarra-díjat, amelyet a legtöbb bajnoki gólt szerző spanyol nemzetiségű játékos érdemel ki, az első és a második vonalban. Bilbaói találatainak köszönhetően a hispán első osztály gólrekordere, emellett a különböző kupasorozatokban 81-szer volt eredményes.

16. José Antonio Camacho

A Real Madrid színeiben 597 hivatalos mérkőzést, a nemzeti tizenegyben 81-et játszott a mindig is jól táplált balhátvéd, ezzel az előbbi helyen az örökranglista hetedik, utóbbi hatodik helyét érdemelte ki. A kilencszeres bajnok, négyszeres kupagyőztes bekk híres volt megbízhatóságáról és kiváló erőnlétéről. 1978-ban egy edzésen olyan súlyosan megsérült, hogy sokáig kérdéses volt, visszatérhet-e még a pályákra. Szerencsére igen, így két-két Eb-n és vb-n szerepelt, majd miután 1989-ben, 34 évesen lezárta 1973 óta tartó játékos karrierjét a Realban, edzőként folytatta: a Rayo Vallecano, az Espanyol és a Sevilla kispadja után 1998 és 2002 között sikerrel tevékenykedett a válogatottnál (a 2000-es kontinenstornáról egy kihagyott büntető, a 2002-es világbajnokságról játékvezetői tévedések miatt zúgtak ki). Később, a Benfica után a Real Madrid kispadjára is leülhetett (újra, hiszen 1998-ban 22 napot már eltöltött ott),de 2008-tól már az Osasunát vezette. Jelenleg kínai szövetségi kapitány. 

17. Manuel Sanchís

Manuel Sanchís Hontiyuelo egyedülálló tettet hajtott végre édesapjával, Manuel Sanchís Martínezzel karöltve: mindketten játszottak a Real Madridban és a spanyol válogatottban, mindketten megfordultak világbajnokságon, és mindketten nyertek BEK-et, illetve BL-t. Az 1965-ben született ifjabb Sanchís jobbhátvédként és jobb oldali középpályásként kezdte, majd középső védő lett belőle az idők folyamán. A Real Franco Baresije 1986 és 1992 között 48 alkalommal húzhatta magára a válogatott mezt. Imádott és soha el nem hagyott klubjában győztes góllal debütált, majd nem kevesebb, mint 524 ligameccsen (minden sorozatot figyelembe véve 710-szer) lépett pályára a blancók között. Hatszoros bajnokként, kétszeres BEK- és kétszeres UEFA-kupa-győztesként vonult vissza 2001-ben, miután 13 esztendeig viselte a csapatkapitányi karszalagot. Megfordult az Euro'88-on és az Italia '90-en is, ám 27 éves kora után kikerült a nemzeti csapatból.

18. Julio Salinas

Az 1962-ben született Julio Salinas Fernández a válogatott és a Barcelona szürke eminenciása volt, hiszen egyik helyen sem tartozott a legnagyobb sztárok közé, noha megbízhatóan termelte a gólokat, és fontos mezőnymunkát végzett. A Bilbaóban, az Atlético Madridban, a Barcában, a Deportivóban, a Gijónban, a japán Yokohama Marinosban és az Alavésben profiskodott, több mint 200 gólt szerezve. A válogatottban 56-szor szerepelt, és egészen jónak számító 23 gólt szorgoskodott össze a kőkemény, erőszakos természetű támadó. Három világ- és két Európa-bajnokságon szerepelt, ezeken három találatig jutott. 2000 májusában vonult vissza, utolsó bajnokiját éppen a Bilbao ellen játszotta. Később a strandlabdarúgó-válogatottat is erősítette, majd sportriporternek állt. Testvére, Patxi szintén válogatott labdarúgó volt, csak éppen középhátvédként tevékenykedett.

Antonio Maceda

Az 1984-es Eb-n élte fénykorát a spanyol középső védő, Antonio Maceda, és sokan ma is esküsznek rá, hogy ha a kiváló bekk pályára lép a franciák elleni döntőben, azok még nehezebben verik meg (ha megverik) a spanyolokat. A Sporting Gijón játékosa felülmúlhatatlan védekező munkája mellett a tornán két gólt is vágott: egy győzteset a címvédő NSZK-nak a csoportzárón a 90. percben, egyet pedig a dánoknak az elődöntőben (ezzel egyenlítettek a spanyolok, majd értékesítette a maga labdáját az orosz rulettben is). Nemsokára el is vitte Gijónból a Real Madrid, itt 1988-ig futballozott. Két vb-n vett részt, kevéske sikerrel, az 1986-os után komoly sérülésekkel bajlódott, ezért is vonult vissza a gólerős középső védő olyan fiatalon.