Egyszer már nagyon beindultak a franciák a belgák ellen

Vágólapra másolva!
2018.07.10. 13:47
null
A szövetségi kapitány, a szövetség elnöke és Giroud a Holdra szállna (Forrás: L'Equipe)
A belga és a francia labdarúgó-válogatott eleddig 73 alkalommal találkozott egymással, de ez lesz közös történelmük legfontosabb mérkőzése. Megnézzük közelebbről a dicső múltat, és megvizsgáljuk, hogyan tudnak visszanyúlni és viszonyulni az előző sikercsapatokhoz a maiak.

TÖRTÉNELMI SZÁMOK

A belgák nem a szomszédaink, hanem inkább a barátaink – nyilatkozta szívélyesen a francia miniszterelnök, Édouard Philippe, amikor megtudta, hogy a belgák állnak vb-döntős álmaik elé Oroszországban, majd jó hazafiként hozzátette, hogy ő maga azért 3–1-es francia győzelmet vár.

Bizony nagyon ritka volt a történelemben, hogy a belgák számítottak volna esélyesnek a franciák ellen. Így volt ez már Napóleon a kis államba masírozó gránátosai idején is, de a franciákat nem utálják szívből emiatt a belgák, már csak azért sem, mert az ország egyik hivatalos nyelve a francia, lévén a lakosság egyharmada franciául beszélő vallon. Annyira összefonódott a két ország történelme, hogy a Wikipédia Belgium történelme című szócikkében 67-szer fordul elő az a szó, hogy francia – fordított helyzetben viszont a szomszéd neve csak négyszer bukkan fel.

Bizony nagyon ritka volt a futballtörténelemben, hogy a belgák számítottak volna esélyesnek a franciák ellen, és ugyan ezt bizonyossággal ma sem mondhatjuk ki, de azt sem, hogy Didier Deschamps kapitány legénységének nagyobb esélye lenne a sikerre, mint Roberto Martínez választottjainak: a BBC statisztikusai szerint a franciáknak harminc, a belgáknak huszonkilenc százalék az esélyük a világbajnoki címre.

TÖRTÉNELMI SZÁLAK

Ugyan a belgák az első válogatott mérkőzésüket nem meglepő módon a hollandok ellen vívták, de ezt a FIFA nem ismerte el hivatalosnak, mert néhány angol állampolgár is labdába rúgott a meccsen, így az első hivatalos találkozót a franciákkal játszották a belgák, 1904-ben.

A meccs 3:3-ra végződött, majd néhányszor jól elpáholta a kicsi a nagyot, aztán néhány kisebb francia siker után belga fölényben teltek el az I. világháború utáni szinte évenkénti duellek. A harmincas évektől már kézzel tapinthatóvá válik a francia dominancia, majd a FIFA és az UEFA rendezvényein is össze-összecsaptak: a franciák által rendezett első világbajokságon, 1938-ban az egységesebb házigazda 3:1-re nyert a nyolcaddöntőben, majd az 1968-as Európa-bajnokság előtt egy selejtezőcsoportba kerültek, és ugyan a belgák odahaza legyőzték a franciákat, idegenben meg nem kaptak ki (1:1), mégsem ők jutottak tovább.

Az 1976-os Eb előtt is összefutottak az előjátékok során, de ezt már a vörösök nyerték, a kék mezeseket még az NDK is megelőzte (majd a belgákat a pótselejtezőn a csúcséveiket élő hollandok valósággal szétszedték).

Egy igazán nagy belga generáció jött össze a nyolcvanas évekre, nyitányként az 1980-as Eb-n a tornán négyes csoportjukban az angolokat, az olaszokat és a spanyolokat is megelőzve jutottak el a fináléba, ott azonban a 88. percben jött a nyugatnémet Horst Hrubesch, és a pokolra küldte a belgákat (Jean-Marie Pfaff, Eric Gerets, René Vandereycken, a veterán, 35 éves, tulajdonképpen már visszavonult és fogadósként dolgozó Wilfried Van Moer, Erwin Vandenbergh vagy Jan Ceulemans; Guy Thys kapitány ékesen bizonyította a tételt, miszerint nem csak világsztárokból lehet jó csapatot építeni).

Klasszisból és remek játékosból nem volt hiány 1984-ben, a franciák rendezte kontinenstornán sem, amikor a házigazda 5–0-ra elverte a szomszédot. A kakasosok Bats – Battiston, L. Fernández, Bossis, Domergue – Tigana, Platini, Genghini (Tusseau, 79.), Giresse – Lacombe (Rocheteau, 65.), Six; vendégeik Pfaff – Grün, De Greef, Lambrichts, De Wolf – Scifo (Verheyen, 51.), Ceulemans, Vandereycken, Vercauteren – Claesen, Vandenbergh (Coeck, 46.) csapattal szerepeltek, benne nagy csillagokkal, a gombfocigyűjtők ma is nedves szemekkel idézik fel a karakteres arcokat és frizurákat.

A tornát az ettől a győzelemtől szárnyra kapó franciák nyerték meg, díszlépésben, Michel Platini örök Eb-rekordot állított fel öt mérkőzésen szerzett kilenc találatával.



HU, HA, MEXIKÓ, ME-XI-KÓ, ME-XI-KÓ!

Két évvel később, a mexikói világbajnokságon mind a két együttes az elődöntőig menetelt, ám a fináléba egyik sem jutott be, a belgákat Argentína, a franciákat az NSZKütötte el a döntőtől. A bronzmeccsen 2–2 után a hosszabbításban gyűrte le Franciaország Belgiumot, a már pihenő Platini nélkül.

Ez volt utolsó találkozásuk a nagy tornákon, de korábban két vb-selejtezőn is összefutottak: az 1958-as előtt a franciák egy háromfős minicsoport élén végeztek (szegény Izland ugrott be harmadiknak, pontosabban pofozógépnek), majd a spanyolországi torna előtt az ötfős csoportból mindketten továbbmentek.

Régi idők voltak ezek, olyannyira, hogy nemcsak egymással, hanem a magyar válogatottal akadtak össze a vb-ken e felek, 1978-ban és 1982-ben sem volt azonban köszönet abban, hogy a csoportunkban megmérkőztünk a franciákkal, majd a belgákkal. De legalább ott voltunk, az utóbbi tornán meg a franciák voltak ott majdnem a döntőben, de jött Toni Schumacher…

Érdekes, hogy Mexikó után egyik helyen sem ment zökkenőmentesen a generációváltás, legalábbis a korábbi sikerekhez képest: a belgák a következő négy vb-re kijutottak, különösebb sikerek nélkül, a franciáknál Éric Cantona, Jean-Pierre Papin és a kilencvenes évek elején fénykorát élő Olympique Marseille többi sztárja lemaradt az 1990-es és az 1994-es tornáról, majd rajtaütésszerűen kiöregedett.


VAN HOVÁ VISSZANYÚLNI

A belgák az 1986-os csapatukból meríthetnek erőt: egyrészt akkor egy pocsékul sikerült torna után képesek voltak felállni (a mostaniak sem Brazíliában, sem a legutóbbi Eb-n nem remekeltek, a mieink elverése ide vagy oda; a mostani keretből 15-en voltak ott az előző világbajnokságon), másrészt most finoman szólva sincs az ellenfélnél akkora zseni, mint volt Mexikóban az akkor még minden tekintetben egyben lévő Maradona, vagy 1984-ben a megállíthatatlan Platini.


Akkor is rendelkeztek egy klasszis kapussal, Jean-Marie Pfaff-fal(egy igazi férfi, egy igazi sportember, ahogyan az régen divat volt), aki már akkor a Bayern Münchenben légióskodott, amikor kapusra csak igen ritkán herdálták el kétfős légiós kontingensük felét a nagycsapatok – ma Thibaut Courtois azonban legalább akkora csillag.

Akár hiszik, akár nem, már akkor is háromvédős rendszerben futballoztak a belgák, volt világklasszis (a szakállas Eric Gerets), majdnem klasszis (Georges Grün) és két megbízható (Michel Renquin, illetve Stéphane Demol) bekkjük – a maiak ugyebár mind topligában futballoznak, de a klasszisságtól messze állnak, Kompany ehhez túl sérülékeny, Alderweireld túl kiegyensúlyozatlan.

Hanem a középpálya ma sokkal jobb minőséget képvisel, még akkor is, ha a szélső védekező középpályásokban inkább a kilencvenes években voltak erősek a belgák, mint most: aDe Bruyne, Eden Hazard kettős bármelyike jobb, mint az örök csodagyerek, az olasz származású Vincenzo Scifo, és ez döntő, még akkor is, ha a két nagy öreg, már húszas éveik végére ráncos veteránnak kinéző Vercauteren és a gólerős Ceulemans sokkal markánsabb, mint aWitsel, Fellaini kettős.

Az 1986-as belga csapat (Fotók: AFP)
A csapatkapitány Ceulemans, mellette Pfaff, a guggoló sor bal szélén a remek Scifo, szakállban Gerets
Az 1986-as belga csapat (Fotók: AFP) A csapatkapitány Ceulemans, mellette Pfaff, a guggoló sor bal szélén a remek Scifo, szakállban Gerets


Ma már csodaszámba menne, hogy ha a belga válogatottal valaki nagy tornákon szórja a gólokat, és bekerül Eb és vb álomcsapatába, mint a támadásban és mezőnymunkában egyaránt remek Ceulemans, és odahaza futballozzon: az 1986-os válogatottból csak Pfaff (Bayern) és Gerets (PSV) kereste külföldön a kenyerét, a maiak közük csak a 23 éves védő, Leander Dendoncker (Anderlecht) nem légiós.

Tizenegyen Angliában, ketten-ketten Spanyolországban, Franciaországban és Kínában, hárman Németországban futballoznak, míg egy-egy fő Olaszországban és Skóciában keresi a kenyerét.

A legérdekesebb közülük Hazard esete, aki 14 évesen került Franciaországba, a Lille-hez, és serdülő korában lelkes drukkere volt testvéreivel egyetemben – a francia válogatottnak, a 98-as világbajnokság miatt.


Visszatérve az elődökre, amiben egyértelműen jobbak még a maiak, az a támadósor, pontosabban a már egyelemű csatársor: Romelu Lukaku szinte mindenben a modern csatár prototípusa, a megbízható góltermelés kivételével, míg Michy Batshuayi tökéletes szórakoztatás nyújt, ha beáll, egyrészt helyzetei mókás módokon történő elpuskázásával, másrészt suicid jellegű gólörömeivel.

Dries Mertens nem vérbeli középcsatár, de kényszerből ezen a poszton szerepel olykor Nápolyban is, meglepő eredményességgel – a nyolcvanas években Raymond Mommens és Daniel Veyt „futottak még”, a terhek a minden harmadik válogatott mérkőzésen betaláló, a Tottenhamig és a VfB Stuttgartig is eljutó Nico Claesen és a címeres mezben 48 találkozóján hússzor eredményes Erwin Vandenbergh (Anderlecht) párosára hárultak.

Mexikóban a cicabajuszú Vandenbergh és Veyt egy-egy, Claesen és Ceulemans egyaránt három gólig jutott (a torna legjobb fiataljának megszavazott Scifo kétszer volt eredményes), azaz látjuk, hol szorított a kapca – Oroszországban Lukaku négy gólnál és a brazilok ellen szélsőként szerepelve egy gólpassznál, a kezdőből kikopó Mertens egy gólnál és egy asszisztnál, Batshuayi egy találatnál jár.

Amiben erősebbek még a maiak, az a kispad: nem Martínez miatt, mert Thys három vb-re és két Eb-re jutott ki akkor, amikor ez még sokkal nehezebb mutatványnak számított, hanem a kiegészítő emberek miatt. Vermaelen és Mertens topcsapatban játszik, a többiek meg topligákban, és olyan titkos fegyverek porosodnak a raktárban, mint Thorgan Hazard.

A nagyon őszinte hátvédikon, Gerets is elismeri, hogy a maiak sokkal tehetségesebbek, mint ők voltak, csak éppen a régiek győzelmi vágyát, lelkesedését hiányolja belőlük.

Les Bleus, 1986, a gombfocigyűjtők egyik ikonikus csapata
Les Bleus, 1986, a gombfocigyűjtők egyik ikonikus csapata


1998? UGYAN MÁR…

A mai francia futballisták az 1986-osnál sokkal erősebben kötődnek a legutóbbi aranygenerációhoz, az 1998-ban világbajnok, két évre rá Európa-bajnok válogatotthoz, már csak azért is, mert nagyon sokat hallanak róla és a lehető legautentikusabb forrásból, lévén szövetségi kapitányuk e két sikercsapat motorja, Didier Deschamps.

Az az aranygeneráció igencsak váratlanul csapott le a világra, igaz, Aimé Jacquet keze alá egy elképesztően tehetséges korosztály került. Az új fiúk első erőpróbája az 1996-os Európa-bajnokság volt, amelyen kevés kivétellel az évekkel később taroló csapat futballozott – görcsösen. Newcastle-ben Jacquet a románok ellen a Lama – Thuram, L. Blanc, Desailly, Di Méco – Karembeu, Deschamps, Zidane, Guérin – Djorkaeff, Dugarry felállásban küldte harcba a kékeket, akik Dugarry góljával győztek. Láthatjuk, hogy már csak néhány apró finomítást kellett elvégeznie a mindig elegáns szakembernek ahhoz, hogy készen legyen 1998-as csapata. Bixente Lizarazu már azon a csoportmérkőzésen pályára lépett csereként, és maga a mester is sokat vacillált a torna előtt a két kapus, Fabien Barthez és Bernard Lama között.

Az Arsenalban befutott Emmanuel Petit néhány hónap múltán váltotta fel a veterán Vincent Guérint, a francia gólkirály Stéphane Guivarc'h pedig a csődöt mondott támadókat, no és „megérett” a monacói csodapáros, a Thierry Henry, David Trezeguet villámkettős.

Az angliai tornán az elődöntőig jutottak, ahol a csehek tizenegyespárbajban ütötték ki őket, de 1998-ban, a hazai világbajnokságon nem volt senkinek sem ellenszere Zidane-ék ellen. Minden csapatrészben korszakos zsenik szolgálták a francia csapatot, és micsoda tartalékok (Boghossian, Candela, Pirés, Vieira, Leboeuf) álltak a kapitány rendelkezésére!

A házigazdának mindig is kijáró könnyű csoport után legyőzték a kiváló erőkből álló Paraguayt Laurent Blanc történelmi aranygóljával, majd orosz rulettel (értsd: tizenegyespárbajban) az olaszokat, aztán az elődöntőben a jobbhátvéd Lilian Thuram két találatával a horvátokat. Az addig erőlködve futballozó franciák a fináléban mintegy varázsütésre megtáltosodtak, és minden idők egyik legsimább világbajnoki aranymérkőzésén 3–0-ra lemosták a brazilokat. Akkor még nem tudtuk, de később kiderült: Ronaldo kevés híján meghalt a mérkőzés előtt, ami sokkolta a dél-amerikaiakat.A házigazdák vezére, Zidaneátlépett a futball sztratoszférájába két gyönyörűen kivitelezett fejes góljával, és Petit is eredményes volt a legvégén.

Nem engednének ma sem a kilencvennyolcból
Nem engednének ma sem a kilencvennyolcból


A jó ütemben lelépő Jacquet átadta helyét segédedzőjének, Roger Lemerre-nek, akinek irányításával 2000-ben kontinensbajnokok lettek, majd egy évre rá konföderációs bajnokok, már a Nicolas Anelka, Sylvain Wiltord párossal a fedélzeten – hogy az ázsiai vb-n már a csoportkört se éljék túl.

A mai generációnak is megadatott, hogy odahaza koronáztasson meg, de a két évvel ezelőtti Eb elődöntőjében elbukott a portugálok ellen a Lloris – Sagna, Koscielny, Umtiti, Evra – Pogba, Matuidi – Moussa Sissoko (Martial, 110.), Griezmann, Payet (Coman, 58.) – Giroud (Gignac, 78.) csapattal.

Abból a csapatból Bacary Sagna, Patrice Evra és André-Pierre Gignac kiöregedett, Moussa Sissoko, Anthony Martial, Kingsley Coman és Dimitri Payet keretkivetett lett, Laurent Koscielny lesérült – nem mondhatjuk tehát, hogy Dédé mester nem talált volna bűnösöket, és ne változtatott volna mára a vesztes csapaton.

Amelyet szintén érdemes összehasonlítani az aranyfiúkkal.

Ugyan Barthez színesebb egyéniség volt, de Lloris sokkal megbízhatóbb nála, előtte nincs azonban olyan egyéniség, mint anno Blanc és Desailly, de jegyezzük meg, hogy Varane a legjobb úton jár e felé, míg Umtiti remek emberfogó.

A bal oldali mindenes Lizarazu korszakos klasszis volt, Lucas Hernández messze ettől, a kényszerjobbhátvéd,Pavard viszont szép francia hagyományokat ápol, mert minden nagy győzelmükkor akadt egy-egy gólerős, és azon a tornán befutó szélsőhátvédje a galloknak: 1998-ban ugyebár Thuram, 1984-ben Jean-Francois Domergue.

Nagy kérdés azonban, hogy alkalomadtán Adil Rami eljátszaná-e a leboeufi szerepet… A védekező szekcióban a ma kispadosaira nem lehet panasz: a Mendy, Sidibé, Nzonzi cseretrió kevés más helyen üldögélne egyszerre a kispadon (kockáztassuk meg: sehol máshol sem).

Anno a Deschamps, Petit, Karembeu hármas szűrt, Vieira és Boghossian várt a beugrásra, tőlük a Pogba, Kanté páros futballtudásban elmarad ugyan, de ketten futnak annyit, mint ők hárman. És hogy képesek lesznek-e Pogbáék is igazi vezérré válni? Sokaknak vannak kétségei.

Ellenben az nem lehet vita tárgya, hogy nincsenek olyan karmestereik, mint Zidane és Djorkaeff akkori párosa, ezért is szerepel hamis 10-es poszton Griezmann, aki befért volna az akkori csapatba, középcsatárként, mert bizony amilyen gólerős ma Giroud, olyan gólvadász volt akkor Guivarc'h (a fiatal Henry a kilencvenes években még szélsőként szerepelt, de sem a Guivarc'h-hoz hasonlóan sérülésekkel bajlódó Dugarry, sem az akkor húszesztendős Trezeguet nem termelt kiegyensúlyozottan).

Nem is beszéltünk még a titkos fegyverekről, mint a később kiteljesedő Pires vagy a hamar elkallódó Diomede – szó ami szó, Deschamps sem panaszkodhat a szélsőire, a bő választékból talán a végére tartalékolta a Lemar, Ousmane Dembélé, Thauvin, Fekir kvartettet, a támadósor bal szélén Matuidit, annak eltiltásakor Tolissót játszatva.

Ma is van egy nyerőember, ha Griezmann korunk Zidane-ja, akkor Mbappé egyszerre Henry és Djorkaeff, később túl is szárnyalhatja őket, talán éppen Oroszországban elrugaszkodva a halhatatlanság felé.

Itt tartanak most a franciák: Pogba a fő reménységük
Itt tartanak most a franciák: Pogba a fő reménységük

KÉNYES TÉMA. KÉNYES TÉMA?

Sokan és sokféleképpen írnak, kommentelnek, fröcsögnek és bölcselkednek amiatt, hogy a belga és a francia válogatott kerete is tömve kettős állampolgárokkal, pontosabban olyan játékossal, akinek vagy az édesanyja, vagy az édesapja nem belga és belga, vagy francia és francia. Sokaknak nem tetszik, holott Belgiumban és Franciaországban éppen azt tekintik a csapat erejének, hogy mindaz segíti a nemzeti gárdát, aki belgának vagy franciának vallja magát, mindaz Belgiumért és Franciaországért dolgozik önként, aki belgának és franciának vallja magát – és itt nem fordult elő, mint Mesut Öziléknél, hogy az első kudarc után az atyai tanács a befogadó ország válogatottjának faképnél hagyásáról szóljon.

Csakis az érdekesség kedvéért: a belga válogatottból Kompany, Tielemans, Lukaku, Batshuayi és Boyata kongói köztársaságbeli, Witsel martinique-i, Dembélé mali, Fellaini és Chadli marokkói, Yannick Carrasco spanyol, Januzaj koszovói gyökerű, de a többiek közül is sokan nagyon fiatalon elkerültek a hazájukból, többségüknek nem belga a barátnője, felesége. A franciáknál Areola Fülöp-szigeteki, Mandanda, Nzonzi és Kimpembe kongói köztársaságbeli, Varane martiniquei, Mbappé és Umtiti kameruni, Rami marokkói, Mendy szenegáli, Sidibé és Kanté mali, Lucas Hernández spanyol, Pogba guineai, Tolisso togói, Matuidi angolai, Fekir algériai, Lemar guadeloupei, Dembélé mali-szenegáli-martiniquei, Giroud olasz, Lloris katalán származású.

Antoine Griezmann például német és portugál szülőktől származik, de felesége spanyol, azon belül is baszk, szóval abszolúte nincs értelme már a mai, sokszínű világban „gyökérkedni”.

Aztán ez valakinek vagy tetszik, vagy nem tetszik…

A két csapat utolsó két mérkőzése

És ami ma várható

FIFA-VILÁGBAJNOKSÁG 2018, OROSZORSZÁG
ELŐDÖNTŐ

Kedd
20.00:
Franciaország–Belgium (Szentpétervár) (Tv: M4 Sport)
Szerda
20.00:
Horvátország–Anglia (Moszkva, Luzsnyiki Stadion) (Tv: M4 Sport)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik