Di María annyira akart játszani, hogy összetépte a Real Madrid levelét

Az argentin támadó a Players Tribune-on osztotta meg élettörténetét, és a múltidézésben kitüntető helyet foglalt el a négy évvel ezelőtti, Németország ellen hosszabbításban elveszített világbajnoki finálé – amelyben ő sérülés miatt nem léphetett pályára.

„A döntő reggelén injekcióra vártam, hogy a negyeddöntőben elszenvedett combizom-szakadásomat rendbe hozzuk. Fájdalomcsillapítókkal tudtam futni, gyógyszerekkel panaszmentes voltam, és kizárólag egyvalami érdekelt: bármi áron játszani a döntőben! Éppen jegeltem a lábamat, amikor az orvosunk, Daniel Martínez bejött a szobába egy levéllel. A Real Madridtól érkezett.”

Mint kiderült: a Real azért írt az argentin szövetségnek, hogy semmiképpen se játszassák a szélsőt a döntőben, mert nincs olyan állapotban.

„Rögtön felmértem, miről van szó. Mindenki hallotta a pletykákat, hogy a Real szerződtetni akarja James Rodríguezt, és ahhoz, hogy ezt megtegye, tőlem meg kellett szabadulnia. És nem akarták, hogy az árujuk megsérüljön. Ilyen egyszerű. Sokan nem ismerik a futball üzleti oldalát. Na, az ilyen. Elkértem a levelet Danieltől, és anélkül, hogy belenéztem volna, darabokra téptem. »Szórd a szemetesbe. Itt csak én dönthetek.«”

Végül nem ő döntött, hanem Alejandro Sabella szövetségi kapitány.

„Mondtam a kapitánynak, ha engem választ, elfogadom, ha mást, azt is. Csak az a fontos, hogy megnyerjük a világbajnokságot. Ha beállít, az utolsó leheletemig harcolni fogok. S miután ez elhagyta a számat, elsírtam magam. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, magával ragadott a pillanat.”

Az akkori kapitány végül az egészségre szavazott, és Enzo Pérezt tette be a csapatba, Di María csereként sem lépett pályára. Még ma sem tudja biztosan, hogy annak a bizonyos sírásnak szerepe volt-e ebben.

„Nem volt bajom a döntésével. A meccs előtt, majd a második félidőben is kértem egy injekciót, hogy készen álljak, ha mégis be kell állnom. De nem szólított. Elvesztettük a döntőt, én pedig nem tudtam hová lenni bánatomban. Életem legszomorúbb napja volt. A sajtó visszataszító dolgokat írt arról, miért nem játszottam, de az igazság az, amit én most elmeséltem. De a mai napig kísért a gondolat, mi van, ha nem sírom el magam Sabella előtt? Lehet, hogy azt hitte, rossz idegállapotban vagyok, pedig szó sem volt ilyesmiről, egyszerűen elragadtak az érzelmek. Karrierünk legnagyobb lehetősége előtt álltunk.”

A PSG légiósa érzelmes írásában felidézi, hogyan lett a nem túl módos Di María család sarjából futballista; hogyan tartotta benne a lelket az édesanyja, amikor az edzője a többiek előtt megalázta, mert törékeny kisgyermekként nem vette ki a részét a fejpárbajokból; s aztán hogyan segítették őt át a társak a holtponton, amikor látták, mennyire fáj neki a bántás; és amikor 16 évesen már veszni látszott a futballistakarrier, hogyan kapott édesapjától még egy évet a kiteljesedésre. Amely aztán be is következett.

„Az emberek nézik a fotót az Instagramon, kezedben egy trófea és a kislányod, s közben fülig ér a szád. Csak a képet látják, csak az eredményt ismerik, de nem foglalkoznak azzal, mi minden van a háttérben. Nem tudják például, hogy a bébi a vártnál korábban jött a világra, két hónapot töltött kórházban drótokkal és csövekkel a kis testében. A képen elkapott érzelmeket nemcsak a trófea megszerzésének élménye szabadította fel, hanem az is, hogy ott van a kezemben a csöppség.”

„Ugyanez a helyzet a világbajnoki döntővel is. Négy éve az emberek csak az látták, hogy kikaptunk egy–nullára. Fogalmuk sem volt arról, mennyit gürcöltünk azért, hogy eljussunk addig a meccsig. Fogalmuk sem volt arról, hogyan lett a gyerekszobám fala fehérből előbb szürke, majd fekete, mert apám odahaza faszenet gyártott, hogy megéljünk valamiből. És fogalmuk sem volt arról, hányszor biciklizett végig velem anyám Rosarión, hogy törékeny gyermekét eljuttassa az edzésre, ha esik, ha fúj…”