A DNS-ében van a futball, karrierjéért mégis anyjának lehet hálás: Lucas Hernandez

PATRICK URBINI (France Football)PATRICK URBINI (France Football)
Vágólapra másolva!
2021.06.14. 08:37
null
Hernandez (21) Griezmann-nak (7) köszönheti, hogy francia válogatott lett (Fotó: AFP)
Az angol The Guardian napilap európai újságokat összefogó kezdeményezésének tagjaként a Nemzeti Sport külföldi szakírók cikkeivel mutathatja be az Európa-bajnokságon részt vevő csapatok játékosait. A sorozat újabb részében Patrick Urbini, a France Football újságírója mutatja be a világbajnok franciák védőmindenesét, Lucas Hernandezt.

Lucas Hernandeznek már van egy franciákkal megnyert világbajnoki aranyérme, méghozzá úgy, hogy jó eséllyel spanyol válogatott lett volna, ha nincs Didier Deschamps hívása mindössze három hónappal a 2018-as oroszországi torna kezdete előtt, és a védő nem ül le beszélgetni akkori atléticós csapattársával, Antoine Griezmann-nal.

Griezmann öt éven át játszott együtt Hernandezzel a madridiaknál, és nem tagadja, „nyomást helyeztem rá, újra és újra elmondtam neki, mondjon igent”, sőt azt is elárulta, az akkori spanyol szövetségi kapitány, Julen Lopetegui már megkereste a védőt, az érdeklődés pedig több mint komoly volt.

Hernandez végigjárta a francia korosztályos válogatottakat az U16-os csapattól egészen az U21-esig, ám ez jelentette a sorsfordító pillanatot a céljait illetően.

„Jó ideje, hogy inkább spanyolnak, mint franciának éreztem már magam – magyarázta Hernandez. Spanyolországban megkaptam mindent, amit emberileg és játékosként kaphatok. Még a nyelvet is jobban beszélem. A hazám mégis Franciaország maradt. Amikor megkaptam a behívót Deschamps-tól egy pillanatig sem haboztam, mielőtt azt mondtam volna, kész vagyok mindent beleadni a francia címeres szerelésért.”

A következő pillanatban már világbajnok is volt – mindössze 22 évesen. Hernandez mind a hét mérkőzésen kezdő balhátvéd volt, két gólpasszt is kiosztott Oroszországban, az egyiket Benjamin Pavard emlékezetes, Argentína elleni találatához a legjobb tizenhat között, a másikat pedig a Horvátország elleni döntőben Kylian Mbappénak. Az élete pedig visszafordíthatatlanul megváltozott.

Marseille-ben született, ahol édesapja, Jean-Francois, az agresszív ballábas középhátvéd 1995 és 1998 között futballozott. Ezután került Spanyolországba, ott is nőtt fel, miután apja ott fejezte be a karrierjét. Apja a kétezres évek közepén egyik pillanatról a másikra elhagyta őket – a család hirtelen bizonytalanságba és adósságtengerbe került. Lucas ekkortól édesanyjával, Laurence-szal, anyai nagyszüleivel és öccsével, a szintén futballista, az Atlético Madrid ifjúsági csapataiban, később a Real Madridban, jelenleg pedig az AC Milanban játszó Theóval osztotta meg a világát.

Szép, de nehéz idők voltak. Emlékszem, anyánk minden áldott nap túlórázott, hogy etetni, ruházni és edzésekre vinni tudjon. Theóval együtt mindent neki köszönhetünk. Az egyetlen módja annak, hogy megháláljam mindazt, amit ezeket a nehéz napokat átvészelve tett értünk, az az, hogy folytatom a magam harcát, és mindent megteszek azért, hogy elérjem az álmaimat.”

A futball gyerekkora óta az élete egyik fő mozgatórúgója, amikor 11 éves korában az Atlético Madrid felderítői felfigyeltek rá, egy kis elővárosi csapatnál, a Rayo Majadahondánál játszott. A „matracosok” filozófiája, valamint Diego Simeone vezetőedző befolyása örök nyomot hagyott a játékstílusán, karakterén.

Szeretek védekezni, szeretem a versenyhelyzeteket, az agresszív stílust a pályán. Az egy egy elleni párharcokat, a szereléseket, labdaszerzéseket. Fiatalabb koromban rajongtam Fabio Cannavaróért és Carles Puyolért, különböző karakterű, mégis kemény, erős fizikumú védők voltak. Úgy érzem, az, ahogyan az Atlético futballozott – jó védekezésre épül a jó támadás, sosem fordítva –, passzolt hozzám. S nagyon-nagyon hasonló a francia válogatott megközelítése a játékhoz. Valójában Deschamps-ban és Simeonéban sok a közös: csak egy dolog foglalkoztatja őket igazán, az pedig az, hogyan nyerhetnek. Egy percig nem éreztem elveszettnek magamat a válogatottnál, gyorsan tudtam alkalmazkodni.”

Ösztönösen jó középső védő volt, ez jó eséllyel apja DNS-éből fakad, de az áttörést mind Madridban, mind a francia válogatottnál megalkuvás nélküli balhátvédként érte el.

„Már megszoktam, hogy balról játszom, de mindkét pozícióban tudok játszani, nem jelent gondot a váltás a két szerepkör között, akár adott meccsen belül sem. A testvérem tiszta balhátvéd, ő a támadásoknál sokkal erősebb nálam. Én viszont jobb vagyok védekezésben. Nincs verseny!”

Ahogyan Griezmann leírta a legutóbbi világbajnokságot követően: „Lucas az én katonám”.

Amikor Hernandez 2019-ben elhagyta Madridot a Bayern München kedvéért, „még egyetlen vb-győztes játékosa sem volt az Atléticónak, szóval elég büszke voltam magamra”, új kihívást keresett, ahogyan ő fogalmaz, szerette volna egy új helyen „veszélybe sodorni” magát. Ám a bemutatkozása előtt még két műtét várt rá, a jobb térdét és a jobb bokaszalagjait kellett operálni. Ezek és egyéb, kisebb sérülések miatt végül a vártnál kisebb szerep jutott neki Münchenben: a Bajnokok Ligája lisszaboni nyolcas döntőjében csupán hat percet kapott a Barcelona 8–2-es megsemmisítésekor.

Abban az idényben Alphonso Davies volt a világ legjobb balhátvédje, nincs rossz érzésem, örülök, hogy részese lehettem egyáltalán a kalandnak” – tekint vissza. Hernandez ugyanazt a mezt, a 21-est választotta magának Münchenben, mint amit a francia válogatottban is hord. A mezt, amit akkor már évek óta nem mert elkérni senki, a korábbi csapatkapitány és klubikon, Philipp Lahm 2017-es visszavonulása óta. Hernandeznek alkalmazkodnia kellett az új környezethez és egy olyan stílushoz, amelyben a csapat sokkal többet birtokolja a labdát, támadóbb futballt játszik, így pedig magasabban is védekezik – szinte az ellentéte az Atléticónak. „Tehát javítanom kellett a passzjátékomon” – vallja be.

Tizennyolc évnyi spanyolországi lét után új életmóddal találkozott. „Hiányzott a tradicionális spanyol sonka, a jamón. És azok a remek barátságok, amelyeket Tommal (Lemar) és Antoine-nal (Griezmann) kötöttünk.”

Hamarosan újra találkozott három francia társával, az azon a nyáron szintén Münchenbe szerződő Pavard-ral, Kingsley Comannal és Corentin Tolissóval, és velük csakhamar hasonló kapcsolatot alakított ki – a közös szabadnapokhoz, túrákhoz a közeli erdőkben és pecázásokhoz a helyi tavaknál.

Gyerekkorom óta horgászom, apám és nagyapám tanított. Imádom, és meg is találtam a saját kis paradicsomom. Felfedeztem több csodás helyet a környéken, csukában, süllőben, pisztrángban és helyi különlegességekben gazdag vizeket.”

Hernandez elismeri, „zenei és konyhai ízlésem – kivéve a sajtokat, amelyeknek franciáknak kell lenniük – inkább spanyolos. A feleségem, Amelia spanyol, a fiam, Martin pedig Madridban született, két héttel a világbajnokság után. Amikor Spanyolországban vagyok, spanyolnak érzem magam. De amikor Franciaországban vagyok, akkor franciának.”

Amikor pedig Németországban van, a Bayern München játékosa. Egy újabb vb-győztes játékos megannyi közül a keretben. Mégsem hétköznapi futballista: 80 millió eurós átigazolási díjával a bajorok történetének valaha volt legdrágább játékosa. Lucas Hernandez még mindig csak 25 éves, de úgy tűnik, jól elköltött pénz lehet.

Fordította: Kocsmár-Tóth István

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik