Imola, 1994: kiderült, mit jelentett Ayrton Brazíliának

nemzetisport.hu nemzetisport.hunemzetisport.hu nemzetisport.hu
Vágólapra másolva!
2014.05.01. 19:56
null
„Percről percre biztosabbá vált, hogy Ayrton állapota nagyon súlyos” (Fotók: Action Images)
Ma húsz éve, hogy elhunyt Ayrton Senna, a Formula–1 háromszoros világbajnoka, a sportág egyik legnagyobb alakja. A Nemzeti Sport Online is megemlékezik a brazil legendáról, többnapos összeállításunkban négyrészes sorozatban közöljük Damon Hill pár évvel a tragédia után született írását, amelyben visszatekint a borzalmas San Marinó-i Nagydíjon történtekre. A két évvel későbbi világbajnok Senna csapattársaként minden mozzanatot közvetlen közelről látott azon az imolai hétvégén, s mindezt megrázóan közvetlenül, az akkori versenyzők szemével írta le – a negyedik, záró rész magáról a balesetről, az azt követő órákról és a temetésről szól.

„Amikor másodszor is átmentünk a Tamburellón, por és törmelék volt mindenhol, és egy autó keresztbe csúszott a füvön. Láttam, hogy Ayrton az, de arra kellett figyelnem, hogy kikerüljem a pályára guruló kereket és a felém repülő első légterelőt. Nagyon elfoglalt voltam azokban a pillanatokban, de amint túljutottam azon a szakaszon, belegondoltam, milyen állapotban lehet Ayrton, és aggódni kezdtem.

Abban a kanyarban nem lehet kis balesetet szenvedni. Először azt hittem, Ayrton és Michael csatázott, összeért a két autó, és amiatt csúszott ki.

Most már félbeszakították a versenyt, minket a boxutca bejáratánál leállítottak. Mindenki azt kérdezte, mi történt, de nem volt információnk. Valahonnan azt hallottuk, hogy Ayrton mozog, és azt is mondták, hogy kint van az autóból. De valószínűsítettük, hogy súlyosan megsérült.

Izgatott voltam, ki akartam deríteni, mi történt – és miért történt. Előrementem Michael Schumacherhez, és kifaggattam, mit tud. Elmondta, hogy Ayrton autójának alja többször is lecsapódott az aszfaltnak, és hogy már az előző körben is kis híján kicsúszott a Tamburellóban. Szerinte megint ugyanaz történt, de ezúttal Ayrton nem tudta megfogni a kocsit, és kisodródott. Kérdeztem Michaelt, látott-e valamit az autón, ami a balesetre utalt volna, akár a felfüggesztésen, akár a gumikon, de azt mondta, semmiféle problémát nem érzékelt.

Mindezt elraktároztam magamban, és megjegyeztem, hogy óvatosan kell majd menni az újraindulás után, mert veszélyes lehet, ha leér a kocsi alja. De Ayrton állapotáról még mindig nem tudtam semmit. Ez az autóversenyzés egyik kevésbé pikáns aspektusa: nem jó ötlet egy baleset miatt megszakítani a show-t, és hazaküldeni az embereket. Ám az percről percre nyilvánvalóbbá vált, hogy Ayrton állapota nagyon súlyos.

Nem hittem el, hogy ez történik. Azt hittem, súlyosan megsérült, néhány versenyt ki kell hagynia, de majd visszatér. Eddig engedtem a gondolataimnak, hogy elmenjenek, ne tovább. Próbáltam inkább arra összpontosítani, mi lesz az újraindításkor, nemsokára megint versenyzünk, és a lehető legjobb eredményt kell elérnem a csapat számára. Ayrtonon én nem segíthetek, csak azt tehetem, hogy amiért én felelek, azt a legjobb tudásom szerint hajtsam végre.

Újraindították a versenyt, Berger állt az élre, s rövidesen én is Schumachert támadtam. Ő már próbálta visszaelőzni Bergert, nem érzékelte, hogy közel vagyok hozzá, összeért az autónk, és letört az első légterelőm. Kiálltam a boxba új orrkúpért, a mezőny végére kerültem, miközben olyan érzéketlen gondolataim támadtak, hogy »ez nem a mi évünk; ez egyre rosszabb lesz.« A verseny hátralévő részében úgy voltam az F1-gyel, mint munkával – túl kell esni rajta valahogy.

Semmi több. Mindazonáltal a hűvös gondolatok ellenére egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy helyes lenne behajtani a boxba és kiszállni az autóból. A csapatért küzdöttem, hátha sikerül valami értékelhető eredményt elérni. Ezért fizetnek, más örömöm nem is volt benne aznap. Végül egy pontot szereztem a hatodik hellyel – nem mondható briliáns eredménynek. De mit is jelent ez mindazt figyelembe véve, ami a hétvégén történt?

A verseny után megviselt voltam, beszéltem Frank Williamsszel, aki elmondta, Ayrton nagyon nincs jól. Azonnal el akartam menni a pályáról. Beülni az autóba, és eltűnni. Felajánlották a feleségemnek, Georgie-nak és nekem, hogy helikopterrel elvisznek, de arra várni kellett volna, én azonban menni akartam.

El is indultunk, és hosszasan ültünk a dugóban. Az első repülőjáratot lekéstük, de csak Ayrton érdekelt, hogyan jut túl ezen az egészen. Amikor kiértünk a repülőtérre, ott várt a Williams egyik tagja, és közölte velünk, hogy Ayrton meghalt.

A pályán egy pillanatig ezt is a lehetőségek közé vettem, de sokkal biztatóbb hírek jöttek róla, ezért el is hessegettem a gondolatot. Azt mondták fejsérülést szenvedett, de a legrosszabb, amire számítottam, hogy már többé nem ülhet versenyautóba. Amikor meghallottam, hogy meghalt, úgy éreztem magam, mint akiből kiszedik az elemeket. Megrázott, összetört a hír.

Eljöttünk a reptérről, egy kis étteremnél megálltunk az út szélén, bementünk, és elgondolkoztunk a történteken. Mindig azt kérdezi az ember: megéri? Ez az egy kérdés maradt bennem a történtek után: megéri?

Talán az a legkönnyebb, ha folytatod, azzal a meggyőződéssel, hogy ez a lehető legjobb választás. Próbáltam meggyőzni magam, hogy fel kellene adni, és az élet más területén szerencsét próbálni. Semmi sem jutott eszembe, de átgondoltam, mennyi mindent adtam fel az autósportért, amit bármikor csinálhatnék: szabad hétvégék, síelés, több idő a gyerekekkel, több találkozás a barátokkal, ilyenek.

Ám már gyerekkorom óta tudtam, hogy a kihívásokat keresem, a legnehezebb feladatokat akartam megoldani, és nagyon kevés területe van az életnek, amely állandóan ilyen jelentős erőpróba elé állít. Vannak pillanatok, amikor tökéletesen elégedett vagyok magammal, de nem szokott sokáig tartani. Olykor óráig tart, nagyon ritkán egy teljes napig, de az esetek többségében csak pár percig tudok büszke lenni arra, amit tettem. Ezek a pillanatok függőséget okoznak, ha egyszer átéled őket, még többször kívánod, mint egy jó ütést a golfban. Ösztönös, hogy addig nem nyugszol, addig nem adod fel, amíg el nem érsz a csúcsra, amíg nem valósítod meg az álmodat. Addig is mindent kockára teszel, hogy eljuss odáig.

Persze néhány pilóta másképp láthatja mindezt. Nem tudom, hogyan érezhetnek az olyanok, mint Philippe Streiff vagy Martin Donnelly, akiknek súlyos sérülésük miatt kellett feladniuk az álmukat. Mit adnának azért, hogy visszaüljenek a versenyautóba? Vagy tudnak örülni annak, hogy életben maradtak? Meg lehet kérdezni tőlük, de ezt a kérdést önmagadnak is felteheted.

Túl sok idő volt a következő napokban arra, hogy mindezen gondolkozzam. Hétfőn szándékosan kerültem az újságokat és a televíziós híradásokat, a baleset felvételét is csak kedden láttam először. Ekkor jutottam el odáig, hogy ki kell derítenem, mi történhetett. Aztán megtudtam, hogy Ayrton temetése Sao Paulóban lesz.

„Ayrton családjának kérésére a pilóták vitték a koporsót a halottaskocsitól a sírhelyig”
„Ayrton családjának kérésére a pilóták vitték a koporsót a halottaskocsitól a sírhelyig”

Az utolsó, amit ekkor akartam, a brazíliai út volt. Szívesebben elutaztam volna a családommal, eltűntem volna, és csak akkor jöttem volna vissza, amikor vége ennek az egésznek. Nem voltam közeli barátja Ayrtonnak, hiszen csak néhány hónapja ismertem közelebbről. Ám tisztáznom kellett néhány részletet: miért csúszott ki Ayrton, és mik a kötelességeim a csapattársaként. Tudtam, hogy el kell mennem a temetésére, és utólag nagyon örülök, hogy elmentem.

Kiderült számomra, mit jelentett Ayrton Brazíliának. A temetés elnöki volt, egészen káprázatos. Emberek ezrei álltak az út szélén, sokan a kíséret mellett futottak. Nagyon hosszú utat tett meg a menet, és volt egy ember, aki szinte a teljes távot végigfutotta, mielőtt kimerülten a sövénybe zuhant. Huszonegy puskás sortűz dörrent a legnagyobb katonai precizitással, vadászgépek húztak el felettünk kötelékben, számtalan magas rangú személy jelent meg, köztük az argentin elnök és a japán nagykövet.

Ayrton családjának kérésére a pilóták vitték a koporsót a halottaskocsitól a sírhelyig, ahol megint csak puskával tisztelegtek. Négy vagy öt helikopter körözött a fejünk felett, a búcsúztató beszédből semmit sem lehetett hallani, az egész televízióshow-vá változott. Nagyon sajnáltam a családot, hogy az utolsó percekben sem hagyták őket békében elbúcsúzni.

A sajtó továbbra is találgatta, mi okozhatta a balesetet, s bár a Williams-istálló tagja voltam, nem tapasztaltam gyűlölködést. Épp ellenkezőleg, mindenki nagyon barátságos volt. Meghatódtam, főleg a gyerekeken, akik szinte semmit sem tudtak a világról, csak azt, hogy Ayrton Senna milyen hatalmas dicsőséget szerzett Brazíliának. Nekik különösen nehéz lehetett látni, ami a hősükkel történt.

Két ember autogramot kért a hotelnél, amikor a temetésre indultam. Azt mondták, Brazília mostantól engem követ – hihetetlen érzés söpört rajtam végig. Egy pillanat alatt rádöbbentem, mennyire szeretik az autóversenyzést, és mivel Ayrton a Williamst választotta, ez a csapat lett Brazília csapata is. Persze arról szó sem volt, hogy átvenném Ayrton helyét, de a Williams az életük részévé vált, és én a csapathoz tartoztam. Nagylelkű volt tőlük, hogy ezt mondták nekem. Megkönnyítette a történtek feldolgozását.

Úgy éreztem, hogy Ayrton Senna oltalma alatt versenyzem tovább.

Ha második lettem mögötte, elmondhattam magamról, hogy jó munkát végeztem – persze ha nem volt köztünk túl nagy távolság. Ám ezek az élmények Brazíliában megmutatták nekem, miféle hatalmas felelősséggel versenyzett egész pályafutása során. Mindig elvárták tőle, hogy nyerjen. Hatalmas teher lehetett neki Ayrton Sennának lenni, még akkor is, ha ő maga választotta ezt az utat. Rövid ideig dolgoztunk együtt, de már ez idő alatt nyilvánvalóvá vált előttem, milyen különös, ösztönös versenyző. Ha nem volt tökéletes az autója, akkor is gyorsan ment vele. Nem hiszem, hogy ismert más lehetőséget.

„Kiderült számomra, mit jelentett Ayrton Brazíliának”
„Kiderült számomra, mit jelentett Ayrton Brazíliának”

Számomra mindig szövevényes, értelmezhetetlen volt, ahogy elmagyarázta az autó viselkedését. Az arca elé emelte a kezét, és mintha átlátna a kormányon, úgy magyarázott, mintha éppen irányítaná az autót. Elképesztően jól adta vissza, milyen benyomása volt az autóról, úgy tudott hosszasan beszélni az autóról, hogy a mérnöke pontosan megértette, mit is akar mondani. Elvont beszélgetések voltak, nem mondta azt, hogy a felfüggesztés merev volt, érzésekről beszélt, azt ecsetelte, hogy az út ezt teszi, a kanyar azt csinálja – olyan megközelítés, ami nekem soha eszembe sem jutott. Pillanatról pillanatra visszaadta, hogyan változik az út.

Ha egy autó nem volt elég jó ahhoz, hogy nyerjenek vele, Ayrton azzá tette. A Brazil Nagydíjon például a Benetton sokkal jobb volt, mint a mi autónk, mégis tartani tudta Schumacher tempóját, ami számomra érthetetlen volt, hiszen ugyanazt a kocsit vezettük, és számomra irányíthatatlan volt. Amikor leköröztek, Michael elhúzott mellettem, és gondoltam, jobb, ha Ayrtont is gyorsan elengedem, de még mielőtt megtaláltam volna a megoldást, elsuhant, és kis híján lefutott az útról. A fű felé csúszott, éppenhogy meg tudta fogni az autót. Rengeteg időt vesztett, de neki az folt a fontos, hogy elém kerüljön. Eszébe sem jutott, hogy rám várjon, és amiatt nőjön a hátránya.

Mintha mágnesként vonzotta volna a célvonal. Mintha egy gumiszalag végére kötötték volna a rajtnál, és a többit feltekerték volna a pályára, ahány kör hátravan – a rajtnál elengedték, és ő a legtermészetesebb módon suhant végig. Ellenállhatatlanul vágyott a győzelemre.

Abból, amit a temetésén láttam, egy olyan nemzetért tette mindezt, amelyet imádott, és amely viszontszerette őt.”

Ayrton Senna (1960. március 21.–1994. május 1.)
Ayrton Senna (1960. március 21.–1994. május 1.)

AZ AYRTON SENNÁRÓL NÉHÁNY ÉVE KÉSZÜLT FILM UTOLSÓ PERCEI

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik