Nem álom, nem is halál – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2022.08.28. 00:03

Bayern München, Barcelona, Internazionale, Ferencváros. Nem akármilyen csoport. Lenne. Kár, hogy nem létezik. Legfeljebb a képzeletünkben, kétszeri önámítás árán: ha a Fradi a Bajnokok Ligája harmadik selejtezőkörében túljutott volna a Qarabagon, majd a rájátszásban a Viktoria Plzenen is, akkor ebben a négyesben feszíthetne. Így viszont a csehek részesülnek e különleges kegyben (vagy ha továbbjutásról ábrándoznak, balszerencsében), míg az FTC az Európa-ligában a Crvena zvezdával, a Monacóval és a Trabzonsporral közösködik. A Bayern, Barca, Inter hármast a látványosságra vágyó néző álomsorsolásnak, a legalább részsikerben reménykedő szurkoló halálcsoportnak nevezné, a Zvezda, Monaco, Trabzon trióra viszont egyik minősítés sem illik.

E kluboknak kisebb a fényük, a nevük, mint a jelenlegi valós erejük – és ez két okból sem jó hír. Így gondolhatta ezt Dejan Sztankovics, a belgrádiak vezetőedzője – egykori emblematikus futballistája – is, mert a csoportbeosztás ismeretében váratlanul bejelentette a lemondását. Aminek persze az az oka, hogy harmadszor sem sikerült feliratkozniuk a BL-főtáblára, ráadásul az idei playoffban lélekölő módon buktak el a Maccabi Haifával szemben: az idegenbeli 2–3 után, 2–0-s hazai vezetésnél előbb kaptak egy bődületes potya-, majd a 90. percben egy fatális öngólt. Sztankovics mester mégsem dőlt azonnal a kardjába, megvárta az El-fejleményeket, aztán jelentette csak be, hogy köszi, ezt már nem. Hiszen innen továbblépni kemény, embert próbáló feladat, mégsem örök dicsőség, ide beragadni ellenben kínos.

Mielőtt azonban az ellenfeleket elemeznénk, tegyük ezt a Ferencvárossal! Annál is inkább, mert sorjáznak a szélsőséges értékelések. Alapfelütésként annyit, sorozatban negyedszer európai kupa csoportkörébe kerülni mifelénk vitathatatlan érdem. Különösen, ha felidézzük az azt megelőző, ugyancsak négyes bukfencet. 2015 őszén a Zeljeznicar kettős győzelemmel lépett túl az FTC-n, pedig ez már nem a hajdani, a Videoton-hőstett idejéből ismert nagy „Zseljo” volt, a jugoszláv labdarúgás ékköve, hanem egy ágrólszakadt bosnyák vasutasklub. 2016-ban az albán Partizani Tirana kétszeri 1–1-gyel, tizenegyespárbajban, a Groupama Aréna hüledező publikuma előtt kerekedett felül. 2017-ben a dán Midtjylland ellen az első félidő végére kibrusztolt 2–0-s előnyt egy kiállítás-büntető kettős csapás után sikerült 4–2-es verésre rontani, és idegenben sem volt visszaút (1–3). 2018-ban a Maccabi Tel-Aviv a 90. percben mentett 1–1-re az Üllői úton, Izraelben pedig a Fradi fegyver nélkül indult a csatába (0–1). Ehhez képest a 2019 óta elért egy BL- és három El-elitkör nagyon éles kontraszt.

Még akkor is, ha az idei kvalifikációhoz nem kellett eszement bravúr. Némi mazochizmussal valljuk be: ezúttal a BL eléréséhez sem kellett volna. Futballhatalom sztárklubja nem került a magyar bajnok útjába, az összesen nyolc kvalifikációs mérkőzés csúcs- és mélypontja megér egy-egy külön méltatást. A Slovan feletti pozsonyi 4–1 korszakos tett volt; a légiósok, dacára annak, hogy fogalmuk sem lehet a harminc, a száz és az ezer éve történtekről, olyan lelki töltettel léptek pályára, mintha a Franzstadtban nevelkedtek volna, a meccs sokadszor bizonyította, hogy ebben a sportágban a harci szellem, az összetartás és -tartozás, a kegyelmi állapot bárkit lehetőségei felső határáig repíthet.

A Qarabagtól elszenvedett, hazai 1–3 ellentétes előjelű tanulságokkal szolgált. Nem ritka balszerencsén, nüanszon, játékvezetői tévedésen múlt ugyanis a keserves végkifejlet, hanem e jobbára ismeretlen, névtelen figurákból álló vendég saját pályáján futballozta le a Fradit. Méghozzá a mai, európai labdarúgásban szokatlan stílusban: egy-egyezve, cselekkel, párharcokat erőltetve és nyerve. Rasmus Thelandert, a dán belső védőt ez úgy meglepte, mintha a munkakörében nem lenne benne, hogy akár egy az egyben is rávezethetik a labdát.

Ez a téma megér egy teljes, külön bekezdést. Jelesül az, hogy az utánpótlásedzők egy része manapság már kifejezetten tiltja és bünteti a cselezést, az „egyénieskedést”, a „villogást”. Hiszen az „idejét múlt”, a modern labdarúgásban fegyelem és rendszer van, alakzatok, gépsorok mozognak együtt. Igaz ez a kézi- vagy a vízilabdára is, utóbbiban is rendszeresen panaszolják az öreg „szakik”, hogy korunk hősei már nem tudnak egy az egyben játszani. Sőt, nemcsak a képesség, hanem az erre irányuló szándék is kiveszett belőlük. Miközben ezzel lehet teret, pozíciót nyerni, nem a tucatnyi alibipasszal. A sport hőskorában szinte mindig az egyéni képességek döntöttek, a labdajátékokban is. A fejlődés következő szakaszában a taktika és a stratégia csapatszintű érvényesülése elmosta ezeket a különbségeket, és mivel lassan, de biztosan mindenki elsajátította a tanulható elemeket, megtörtént a kiegyenlítődés. Amelyet ismét az egyén törhet meg, ha kiragyog, kiemelkedik az egyformák közül. A Qarabagot elnézve nem is az volt a döbbenetes, hogy jobban játszik, mint a Ferencváros, hanem az, hogy másképp. Persze el lehet intézni annyival is e fiaskót, hogy a zöld-fehérek hátul számos egyéni hibát követtek el, önveszélyesen passzoltak, tétován védekeztek és támadtak, de attól tartok, e párharc kimenetele elsősorban mégsem rajtuk múlott, hanem az ellenfélen.

Így landolt az FTC az El-ben, ahol az ír Shamrock Rovers könnyed és kötelező eltakarításával feljutott a főtáblára. Kérdés, mire mehet ott? Mi lehet a reális, megvalósítható, egyben ösztönző célja? A riválisok, a szerb és a török bajnok, a francia bronzérmes ismeretében szerintem az, hogy megérje a tavaszt. Az El-folytatáshoz az első két hely valamelyikén kellene végezni, a Konferencialiga egyenes kieséses szakaszához a harmadikon. Előbbi egyértelmű és jelentős bravúr lenne, utóbbi esélyét, értékét belőni is nehéz. Ugyanis ebben a csoportban az első, de az utolsó helynek sincs várományosa, ha fogadnék, talán mind a tizenkét mérkőzésen a hazai gárdára tennék. Miközben természetesen kizárható ez a forgatókönyv.

A Puskás Akadémia, a Kisvárda és a Fehérvár búcsúja után kupaindulóink közül egyedül a Ferencváros érte meg az őszt, a cél tehát mostantól a tavasz. És ez nem hurráoptimizmus, nem handabanda – bár nem is papírforma, amit csak be kell váltani. Beszédes adat, hogy a magyar kuparésztvevők közül legutóbb 19 évvel ezelőtt a Debrecen – a litván Ekranas, a horvát Varteks és a görög PAOK Szaloniki kiejtésével – tartott ki márciusig, azt megelőzően, szintén az UEFA-trófeáért, ugyancsak 19 esztendővel korábban a Videoton. Aztán meg sem állt a döntőig, miként a Fradi sem a már nem létező KEK 1974–75-ös kiírásában. A Cardiff City, a Liverpool és a Malmö után a fináléba jutásért a Crvena zvezda jött szembe, a hazai 2–1 utáni belgrádi 2–2 az FTC-legendárium egyik legfényesebb lapja. Hiszen a Marakana 110 ezer nézője előtt, 2–1-es hátrányban, Bálint kiállítása után sikerült egyenlíteni; a helyszínről a Népsportot tudósító Varga Béla kedvelt szófordulatát ezúttal is bevetette, mint írta, Megyesi „nagy nyugalommal” gurította a labdát büntetőből a jobb alsó sarokba.

Nos, ha valami aligha várható az előttünk álló kupasorozatban, az a nagy nyugalom. Éppen ellenkezőleg. Már most bizsergető belegondolni, hogy kontinentális futballkupa döntőjében sohasem volt annyi magyar szurkoló, mint amennyi lesz 2023. május 31-én. Nem azért, mert a Ferencváros vívja – hanem mert Budapesten, a Puskás Arénában rendezik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik