Vívás: „Végigzokogtuk az összes asszót, azokat is, amelyeket megnyertünk”

– Megvan a csapatkvóta, de mindketten maximalisták. Negatívumokat is találnak a vasárnapban?
Márton Anna:   – Nem. Valóban maximalista vagyok, ám úgy mentem ki a csapatversenyre, hogy mindegy, hogyan, milyen tusokkal, csak jussunk ki az olimpiára! Az volt bennem, hogy felőlem lehetünk akár ötvenhatodikok is, annyit dolgoztunk, annyiszor bizonyítottunk, hogy meg kell szereznünk a kvótát.
Pusztai Liza:    – Mondanám, hogy volt bőven negatívum a napban, hiszen a hetedik hely nem túl fényes eredmény, ám úgy érzem, most kivételesen nem kell keresnünk semmi rosszat.

– Az olaszok elleni negyeddöntőben majdhogynem többet nézték a csarnok kijelzőjét, mint a saját pástjuk mellett lévő táblát...
P. L.:   – Az utolsó asszómban felváltva néztem a kettőt, pedig én álltam a páston... Utólag persze könnyű mondani, de végül is jót tett, hogy figyeltem a rivális ukránok meccsének alakulását Dél-Korea ellen, mert megnyugtatott.
M. A.:   – Az edzők mondogatták, hogy csak magunkra figyeljünk, és nekünk is ez volt a tervünk, ám lehetetlenség volt betartani. Nem nézni hogyan alakul a rivális asszója?! Tény, nem a mi napunk volt, nagyon fáradtak voltunk Kicsivel...

– A Kicsi, ugye, Liza?
M. A.:   – Igen, őt hívjuk Kicsinek. Fáradtak voltunk az egyéni verseny után, ráadásul akkora feszültség gyűlt fel mindannyiunkban, hogy képtelenség volt jól vívni.

– A nyolcba jutás nagyon fontos volt, mert onnantól Ukrajnára még nagyobb teher nehezedett. Volt edző, aki azt mondta, nincs olyan forgatókönyv, hogy a lányok kikapjanak a németektől – aztán majdnem sikerült.
P. L.:    – Ugyanez járt a fejemben, aztán majdnem megtörtént az ellenkezője. Nem volt az olyan könnyű asszó, mint ahogyan számítottunk rá. És nem azért, mert lebecsültük volna a németeket! Csak akkora volt rajtunk a teher, annyira az volt bennünk, hogy nyernünk kell, hogy mindannyian idegesebbek lettünk a kelleténél.
M. A.:    – A kvalifikáció során végig teherrel a vállunkon vívtunk – végigzokogtuk az összes asszót, azokat is, amelyeket megnyertünk. Így azért elég nehéz jól vívni. Erre az utolsó, budapesti vk-viadalra ez csak fokozódott, nagy lélekjelenlét kellett minden egyes tushoz. Én a németek ellen rendkívül rosszul vívtam, nem tudnám felidézni, milyen tusokat adtam...
P. L.:   – Én szinte az egész nappal így vagyok. A történések legalább fele kiesett, csak vezérmondatok vannak a fejemben a vasárnap kapcsán: „Vívj! Adj tust!”

– Azért megmaradtak az öröm pillanatai?
M. A.:   – Azokat vissza tudom idézni, csak éppen szavakkal leírni nem könnyű. Erre mondják, hogy nagy kő esik le az ember szívéről.
P. L.:   – Az edzőm szólt, hogy Dél-Korea nyert, körbenéztem, és azt láttam, hogy a többiek nem csinálnak semmit. Emberek, Ukrajna kikapott, megvan az olimpia! Elkezdtem üvölteni – ebbe már a többiek is bekapcsolódtak
M. A.:     – Én remegtem, minden feszültség kijött rajtam. Az egyébként egy évig tartó kvalifikációs időszak a járvány miatt két évre nyúlt, kezdett gyilkossá válni az idegeskedés. Mégis fantasztikus érzés volt, hiszen valóra vált az álmunk.

– Innentől másfajta teher nehezedik a vállakra, hiszen sokan az érem­esélyesek között tartják számon a női kardcsapatot.
P. L.:   – Igen, erre mindenképpen figyelnünk kell. Eddig nem gondoltunk erre, a kvótaszerzésre koncentráltunk, innentől viszont ezzel is foglalkozni kell, mert az olimpián sokkal nagyobb lesz a nyomás, mint eddig bármikor.
M. A.:   – A magyar női kardvívás úttörője ez a csapat, fontos, hogy ne úgy menjünk Tokióba, hogy „Hú, de jó, kijutottunk, ezzel el is értük a célunkat”, hanem úgy, hogy érmet kell szereznünk. Bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk rá, ám ezt mindenkiben tudatosítani kell – ez mindenképpen a mentális felkészülés hangsúlyos eleme lesz. De az is, hogy ezennel sokáig tartó, felfelé ívelő korszakot nyitunk meg a szakágban, hiszen fantasztikus az utánpótlásunk. Szóval, ez még csak a kezdet, de már ez is olyan erős, hogy éremért megyünk az olimpiára.

– Ki a vezére a csapatnak?
P. L.:   – Panka a legtapasztaltabb a válogatottban, Tokióra gondolva is támaszkodhatunk rá, hiszen ő már volt olimpián.
M. A.:    – Egy ideje próbálok a női kardcsapat kapitánya lenni, ám őszintén szólva nehezen szokom bele a szerepbe. Liza nagy segítségemre van ebben is, hiszen ő a befejező emberünk. Képesek vagyunk egymást a helyén kezelni, sőt mostanra eljutottunk odáig, hogy tudjuk, mi a jó a másiknak, és azt is, hogyan tudunk a másiknak segíteni abban, hogy még jobb legyen, hogy a páston még több tust adjon.

– Közben mégiscsak riválisok.
P. L.:    – Nagyon szeretjük egymást. A vívás egyéni sport, meg nem is... Furcsa kettősség ez, viszont mi húzzuk egymást, és már a bolondságomból is látok valamennyit Pankán.
M. A.:  – Egyértelműen motiváljuk egymást. Mióta Liza beleért a felnőttmezőnybe, én is hatalmas fejlődésen mentem keresztül. A csapatunk is ettől lett jobb! Mindig is irigyeltem a férfi kardozókat, hiszen Szilágyi Áron és Szatmári András együtt vív a válogatottban, mostanra nálunk is hasonló a helyzet. Nem jó ám egyedül lenni...

– Innentől akkor az olimpiai éremszerzésért dolgoznak?
P. L.:    – Az, hogy tizenkilenc évesen olimpián indulhatok, nekem már siker. Ha egy kis eredményecske, netán érmecske sikerül, boldog leszek, ha nem, akkor viszont a következő játékokra már jóval tapasztaltabban utazhatok.
M. A.:   – Ahogy mondtam, csak ez lehet a célunk, és innentől ez motivál minden egyes nap.