Szatmári örülne, ha Szilágyival vívhatna a tokiói döntőben

Vágólapra másolva!
2020.12.22. 09:25
null
Szilágyi Áron (balra) és Szatmári András gyakran kerül egymással szembe a páston (Fotó: Tumbász Hédi)
A hétvégi magyar bajnokságon kétszer is összecsapott egymással a két klasszis kardozó, Szilágyi Áron és Szatmári András. Az egyéni verseny fináléja parázs asszót hozott – hasonlóval kiegyeznének a tokiói döntőben is.


– Unalmas, hogy nagyon sokszor a másikról kell beszélniük egy-egy verseny végén? Egyáltalán: jó az, hogy két ilyen erős kardvívónk van?     
Szilágyi Áron: 
Én annak, hogy két jó magyar kardozó van, csak a pozitív oldalát látom. Mindig is azt vallottam, hogy a versenyhelyzet viszi előre az élsportolót – kifejezetten örülök annak, hogy Andris személyében komoly kihívóm van minden egyes hazai, mellette a nemzetközi versenyeken is. Azt hiszem, kordában tartjuk a kettőnk közötti rivalizálást. Ezt amúgy különösen segíti az is, hogy a magyar válogatottban a csapatversenyeken egymásért is küzdünk.
Szatmári András:    
Mindkettőnknek jót tesz, hogy vagyunk egymásnak. Én örülök, ha ő indul egy hazai versenyen, és szerintem ő is, ha én pástra lépek: méltó ellenfelei vagyunk egymásnak. Jót tesz nekünk, hogy ki-ki meccseket tudunk egymás ellen vívni, más kérdés, hogy az országos bajnokságon ez most nekem nem jött olyan jól, hiszen mind a kétszer én veszítettem…

SZÓLT A TAPS

Miközben az ob vasárnapi csapatversenyén a Szatmári András vezette MTK-s alakulat a három Gémesivel, Csanáddal, Bencével és Hubával, vagyis a gödöllőiekkel vívott nagy mérkőzést a fináléba jutásért (45:41), a másik elődöntőben a György Lehel, Iliász Nikolász, Kossuth Bálint, Nagy Kristóf alkotta UTE rángatta elég erőteljesen az oroszlán bajszát: a Vasas SC vezére, Szilágyi Áron 40:39-es állásnál, vagyis egytusos előnnyel köthetett be Iliász ellen. Az asszót a korábbi világbajnoki ezüstérmes, Fodor Kende vezette, a küzdelem végletekig kiélezett volt. Aztán a három szereplő egy pillanatig egymásnak feszült: Fodor Szilágyinak ítélt egy tust, Iliász reklamált, és videózást kért, Szilágyi csak figyelte kettejük „diskurzusát”. Iliász és Fodor is csóválta a fejét – más-más okból persze. És akkor Szilágyi Áron megszólalt: „Nálam volt a tus.”

A pandémia miatt természetesen nem voltak nézők a BOK csarnokban, csak a versenyzőtársak, edzők, vezetők és az éppen munka nélkül lévő bírók követték az asszót, ám jól hallhatóan felharsant a taps. A szabályok értelmében Fodor Kendének meg kellett néznie a videót, s miután ezt megtette, visszasétált a helyére, majd mutatta, megfordítja a döntését – a tus Iliászé lett. A taps meg Szilágyinak szólt. Egyre erősebben.

–  Az országos bajnokság egyéni döntője 15:12-es Szilágyi sikert hozott. Néhány mondat erejéig bújjanak egymás bőrébe, és úgy válaszoljanak: min múlott az a finálé, az az ob-arany?     
Sz. A.:
Legyek én Áron?

–  Egy rövid időre.     
Sz. A.:    
Mentálisan erősebb volt Áron, Jaj, szóval: mentálisan erősebb voltam, az asszó végén jobban koncentráltam. Hiába jött fel nagyon Andris, képes voltam ellépni tőle 12–12 után: megráztam magam, és fejben jobban összeraktam a végjátékot.
Sz. Á.:    
A siker az utolsó egy-két találaton múlt, és azon, hogy Áronnak talán egy kicsit nagyobb szerencséje volt, mint nekem. Meg azon, hogy főleg a végén, ő volt az, aki kitalálta a gondolataimat.

– Ez az ob-döntő kifejezetten magas színvonalú, végig izgalmas, remek csörtét hozott, többen emlegették az asszó során az olimpiát. Tokióban is kiegyeznének egy Szatmári–Szilágyi döntővel?     
Sz. A.:    
A döntőnek örülnék, de ott kikapni már nem szeretnék. Ha már eljutok a fináléig, nyerni akarok. Ha ez megadatik, minden bizonnyal valami újat kell majd előhúznom a tarsolyból. De addig még hónapok vannak, fel kell készülnöm Áronból – és a többi vetélytársamból is.
Sz. Á.:   
Ki ne írná alá előre a magyar döntőt? Andris a világbajnokságokon már bizonyította, hogy képes eljutni a fináléig. Én az olimpiákon szoktam döntőt vívni. Szerintem mind a ketten azon dolgozunk Tokióig, hogy az olimpián is létrejöhessen egy Szatmári–Szilágyi asszó. És a döntőben.

– Mennyivel édesebb a siker íze, ha a másik legyőzésén át vezetett az út az aranyéremig, illetve fordítva: mennyire frusztráló a tudat, hogy a másikat is meg kell verni a végső győzelemért?     
Sz. Á.:    
Az aranyéremig azt kell legyőzni, aki szembe jön. Azt nem tudom megverni, aki nincs ott, vagy aki hamarabb elbúcsúzik. Ebből a szempontból nincs különbség: mindegy, hogy hazai viadalon vívok Andrissal, vagy egy nemzetközi versenyen. Volt már rá példa, hogy úgy lettem magyar bajnok, hogy nem vívtam vele – nem éreztem magam másként a siker után. Az ob-aranynak önmagában van értéke, az pedig, hogy Andrissal ki-ki asszókat vívunk, teljesen más téma.
Sz. A.:    
Engem egyáltalán nem frusztrál, hogy Áront is le kell győznöm egy versenyen, sőt, általában arra is számítok, hogy őt mindenképpen meg kell vernem a sikerért. Egy hazai viadalon azért ritka, hogy nem találkozunk össze a páston, ha mind a ketten indulunk: kevés olyan esetre emlékszem, hogy egy-egy hazai versenyen ne egymástól kaptunk volna ki. Ő többször megvert engem, vagyis a mérlege egyelőre jobb… Igyekszem felnőni a feladathoz: minél szorosabb asszókat vívni vele, azt hiszem, idáig már eljutottam, és minél többször megverni őt.

– Azért itt van egy csapdahelyzet is, hiszen egymáson kívül vannak más vetélytársaik is – világszerte.     
Sz. Á.:    
Én személy szerint annyival készülök többet Andris ellen, hogy többször találkozunk versenyeken, vagyis emiatt valamivel többet gondolkozom a vívásán, de igaz: számomra ő ugyanolyan ellenfél, mint bárki más.
Sz. A.:    
Természetesen én is készülök a többiek ellen, de Áron ellen is. A pandémia miatt nem voltak keretedzések az elmúlt hónapokban, márpedig én edzéseken is szeretek Áronnal vívni. Ebből a helyzetből Áron jött ki jobban – hogy hogyan lehet megverni őt, tulajdonképpen tudom, hiszen előfordult már többször is ez a múltban, arra viszont rá kell jönnöm, hogy ez az ob-n miért nem sikerült.

– Mind a ketten a világ élmezőnyébe tartoznak, a rivalizálás elkerülhetetlen. Hogy nem barátok, köztudott, mégis képesek jó viszonyt ápolni egymással. Hogyan?     
Sz. A.:
Tiszteljük egymást, elismerjük a másik eredményeit, ráadásul azt vettem észre, hogy ha egyikőnknek megy a vívás, a másiknak meg nem, az sem negatív folyamatokat indít el, hanem felfelé húzzuk egymást. Persze, presztízskérdést csinálunk mondjuk abból is, kinek lett jobb az átlaga a csoportmeccseken, vagyis egymás között is harcolunk, de azt mindketten tudjuk, ha mi ketten jól vívunk a csapatban, akkor a magyar válogatott bárki ellen esélyes. Ha csak egyikőnk, akkor is van sansz, de jóval kevesebb. Szerencsére az ritkán fordul elő, hogy egyikőnknek se menjen a vívás.
Sz. Á.:   
A sport megkönnyíti számunkra azt, hogy emberileg kezeljük ezt a rivalizálást: itt a sportszerűség szellemében zajlik minden. A páston ellenfelek vagyunk, utána meg…
Sz. A.:
  …ha úgy hozza a helyzet, egy szobában alszunk. Volt olyan Európa-bajnokság, ahol legyőztem Áront, egy szobában laktunk, de fel sem vetődött, hogy ne beszélgessünk.
Sz. Á.:   
Persze, én is érzek dühöt, ha kikapok Andristól, de akkor is, ha mástól, ám ezt tudni kell kezelni. Ráadásul a mi sportágunkban kifejezetten fontos, maradjunk akkor is emberek, amikor a legnagyobb ellenfeleinkkel találkozunk a páston kívül. Senki sem állítja, hogy Andrissal a legjobb barátok voltunk, vagyunk vagy leszünk, de nincs közöttünk olyan konfliktus, amely állandósulhatna, vagy amelyet előhozhatna egy-egy csörte. Nagyon tisztelem Andrist, az eredményeit, kitűnő kardvívónak tartom.
Sz. A.:  
Tényleg tiszteljük és elismerjük egymást annyira, hogy egy-egy asszóból ne legyen utána probléma. Képesek vagyunk egymásért küzdeni annak ellenére, hogy valóban nem vagyunk puszipajtások. Nem járunk össze minden nap, de beszélgetünk az edzéseken, a versenyeken – összekapcsolódik az életünk.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik