Multiremények – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2022.08.31. 00:01

Összességében kitűnően szerepelt Magyarország 2018-ban az első multisport Európa-bajnokságon, nem lesz könnyű felülmúlni ezt a teljesítményt a négy év múlva esedékes újabb kontinenstornán. A summázás hét arany-, négy ezüst- és négy bronzéremmel záruló produkciót nyugtázott, amellyel a magyar küldöttség az előkelőnek mondott tizedik helyen végzett az éremtáblázaton. A két helyszínen, Berlinben és Glasgow-ban szervezett, hét sportág kontinensbajnokságát tömörítő európai miniolimpián 98 tagú magyar küldöttség érte el azt az eredményt. A számszerűségen túl azonban nem érdemes további párhuzamokat keresni a „rendes” olimpiákkal, sem a 2016-os, Rio de Janeiróban regisztrált magyar szerepléssel, még kevésbé a későbbiekben a feje tetejére álló (sport)világ következő, 2021-re halasztott nagy tokiói seregszemléjén történtekkel.

Ehhez képest az idei, Münchenben tartott, kilenc sportágat egyazon tető alá hozó „multin” sportolóink tizenegy arany-, hét ezüst- és öt bronzérmet szereztek, ezzel Magyarország az éremtáblázat ötödik helyén végzett. Az összkép még kedvezőbb lenne, ha a vizes sportok szövetsége nem lép ki a körből, hiszen a római úszóérmekkel a rangsorban a negyedikek lettünk volna.

Csakis a számszerűséget figyelembe véve minden törékenysége ellenére alapvetően jó nekünk ez a 2015-ben kitalált esemény. A különböző sportágak Európa-bajnokságai persze önmagukban is képesek felcsigázni a mindenekelőtt a magyar sikerágazatok iránt érdeklődők figyelmét, mégis más, jóval koncentráltabb fényt kap mondjuk egy ötös kajak-kenu győzelmi csokor, ha a münchenihez hasonló közegben sikerül összehalászni, nem pedig valamelyik európai vízi bázis elszigeteltségében. Lévén sportnemzet a magyar, ha négyévenként, pláne két olimpia között félúton kínálja magát ilyen töményen a sportsiker, a nyári adrenalinlöket máris garantálva van. Bár az esemény marketingjén kell még dolgozniuk az illetékeseknek, mert bizony az idén is bőven voltak olyan sportkedvelők, akik nemigen tudták elhelyezni saját térképükön a rendezvényt.

Főleg a különböző sportágak búvópatakszerű megjelenése, illetve eltűnése miatt. Ha ugyanis a labdarúgás népszerűségének titka jelentős mértékben abban is rejlik, hogy ősidők óta nem szenvedett el nagyobb léptékű szabálymódosítást, így aztán több korosztálynak is változatlanul élvezhető és követhető, az átfogóbb jellegű sportseregszemléknek sem tesz jót a kínálat ingatagsága. A legelemibb emberi mozgásformákat keretbe foglaló, így aztán a világ legkézenfekvőbbnek tartott sportága, az atlétika jelenléte toborzó jellegű is lehetne, más ágazatok szövetségei azonban egyelőre még a rövid távú marketingérdekek szellemében hozzák meg a döntéseiket. Talán azzal a néma felkiáltással, hogy várjuk meg, mi lesz belőle.

A sportok királynője azonban fix pontnak számít, és ez kétségtelenül jót tett a viadalnak. A kontinens krémje húsz esztendő után tért vissza Münchenbe, magyar szempontból kivételesen sikeres Eb emlékével, még akkor is, ha néhányat bizonyos későbbi események igencsak beárnyékoltak. Győzteseink, a diszkoszvető Fazekas Róbert és a kalapácsvető Annus Adrián sikerein akkor természetesen vörösre tapsolta a tenyerét, illetve nem győzött felsőfokok után keresgélni – ki-ki résztvevői minőségének függvényében. Az általános jó hangulatot csak fokozta, hogy a bajor fővárosban rendezett Európa-bajnokságon két évtizede nemcsak a dobók tartották a szokásos ernyőt a magyar atlétika fölé. Németh Roland 100 méteren szerzett bronzérme a színes bőrű vágtázók dominanciája nyomatékos megkérdőjelezésének számított, a távolugró Vaszi Tünde pedig sokadik próbálkozása után léphetett végre egy atlétikai világverseny dobogójára. Szóval 2002-ben is jól éreztük magunkat Münchenben, a stadion környékén felállított szurkolói zónában talán csak az angol és a német nyelv múlta felül a magyar jelenlétet. Fogyott a sör és a csülök, a hatalmas asztalokon vérre menő gombfocimeccsek zajlottak, ennyi év távlatából talán már az sem hat szerénytelenségnek, ha elárulom, hogy nem csekély magyar sikerrel.

Az idei eredményességre sem lehet különösebb panasz, bár a sportsikereket elsősorban aranyban mérőket aligha hatja meg, ha azt mondom: három dobogós helyezés, hatan végeztek az első nyolc hely valamelyikén, tízen az első 12-ben. A kirakatban persze az áll, hogy a 2010-es barcelonai Eb óta először zárt legalább három éremmel a magyar küldöttség: Halász Bence egyéni csúccsal lett második kalapácsvetésben, Madarász Viktória a magyar női gyaloglás első érmét szerezte világversenyen, miután 35 kilométeren harmadikként ért célba, slusszpoénként pedig Kozák Luca 100 méteres gátfutásban nyert bravúros ezüstérmet. Ezt minden korábbinál népesebb, 46 tagú magyar atlétaküldöttség érte el, ennél többen csak a hazai pályán rendezett 1998-as kontinensbajnokságon vettek részt, akkor 68-an léptek fel a Népstadion zsúfolt lelátói előtt.

Az önmagukban is elismerésre méltó eredmények remek „formaidőzítésről” is árulkodnak. Jövőre ugyanis a Budapestre készül az atlétika világa, és az egyik legjobb marketingfogás, ha a házigazda képviselői nemcsak díszletként szolgálnak egy világbajnokságon. A világ atlétaelitje persze kissé más kávéház, mint az Eb volt, a müncheni eredménysor azonban maximálisan alkalmas arra, hogy a magyar szurkoló közvetlenül is egyre érintettebbé váljon a történelem legnagyobb, Magyarországon rendezendő sporteseményén. Mindjárt az első versenynapon, a belvárosban már 2023. augusztus 19-én reggel érdemes lesz pozíciót fogni a 20 kilométeres gyaloglás minél testközelibb követésére. A nemzeti ünnep, augusztus 20-ának tűzijátéka pedig Halász Bence vagy a hétpróbázó Krizsán Xénia célba éréséhez is szolgálhat pazar háttérként.

A nagy létszámú müncheni csapat felvonultatása nem titkolt módon célozta a tapasztalatszerzést, illetve kedvcsinálást. Momentán úgy tetszik, mindkét feladat teljesítve: a csapat túlnyomó része legjobb tudása körül szerepelt igencsak tétkörülmények között, az eredmények pedig önmagukban is alkalmasak arra, hogy megnövekedett kíváncsiságú ezrek írják be a jövő augusztusi időrendjükbe a Nemzeti Atlétikai Központban zajló csúcshetet. Amelynek reménybeli sikere természetesen további álmodozást indíthat el: Budapest egy jövőbeli multisport Európa-bajnokság méltó otthonául is szolgálhatna.

Ezen az oldalon már több kolléga is megfogalmazta ebbéli reményét, de aligha számít utánlövésnek, ha csatlakozom hozzájuk. Meggyőződésem ugyanis, hogy Budapest máris képes lenne a megrendezésére. Mivel a 2026-os atlétikai Európa-bajnokságért Birmingham és Budapest jelentkezett, a két kiváló jelölt közül bármelyik is győzzön, az ugyanazon évben esedékes multisport Eb-ről minden bizonnyal hiányozni fog az atlétikai csúcstalálkozó. Hacsak nem sikerül megteremteni annak pénzügyi-szervezési alapjait, hogy a magyar főváros a multisport-kontinenstalálkozó tekintetében is tényleges jelentkezővé avan­zsáljon. Sporthagyománya, lobbiereje, szervezői jó híre, nem utolsósorban turisztikai renoméja révén jó eséllyel indulna egy ilyen megméretésen, a rendezői jog odaítélése pedig meggyőződésem szerint minden korábbinál több sportágat vonzana az európai miniolimpia ernyője alá. Infrastruktúra terén kevés pótolni való ígérkezik, a népszerűség, a sport ünneppé avatása viszont eleve garantálható. Nem beszélve arról, hogy az esetleges budapesti multisport Eb olyan lehetőség megragadását jelentené, amely generációknak kínálna kárpótlást az olimpia „elrablása” után.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik