„Kiabálva szurkoltunk Kokónak” – Molnár Piroska és a sport

S. TÓTH JÁNOSS. TÓTH JÁNOS
Vágólapra másolva!
2022.04.13. 15:23
null
A Gyilkosság az Orient Expresszen című darab Dragomirov hercegnőjeként (Fotó: FOTÓ: MTI/Bruzák Noémi)
A Nemzet Színésze talajtornászként elért sikereiről, az ablakba tett rádión hallgatott angol–magyarról és a balatoni vitorlásélményeiről.

 

– E hónap végén lesz a tizenegyedik évfordulója annak, hogy – az elhunyt Komlós Juci után – a Nemzet Színészévé választották.     
– Valóban? Nem számoltam – mondja Molnár Piroska Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzet Színésze, akinek Szegeden kezdődött a pályafutása, Kaposváron, majd a Nemzeti Színházban, aztán pedig a Katona József Színházban folytatódott. Onnan visszatért a Csiky Gergely Színház társulatához, a második kaposvári időszaka után újfent a Nemzeti következett, 2013 óta pedig a Thália Színház tagja.

– Igen, 2011-ben döntöttek így a cím többi birtokosai. Másként telt ez az egy évtized, mint a korábbiak?
– Természetesen nagy öröm, hogy kiváló kollégák választottak maguk közé, ahogyan a többi elismerés is megtisztelő, de én ugyanaz vagyok, ugyanazt csinálom és ugyanazt is kell csinálnom, mint eddig. A díjak nem befolyásolják azt, hogyan dolgozom.

– Viszont lehetőséget adnak rá, hogy – nem először a pályafutása során – a pályakezdők mellé álljon, és tehetséges, de nehéz helyzetben lévő ifjú színészeket támogasson.     
– Azt vallom, aki megteheti, segítsen. Az egyszeri jutalommal járó Kossuth-díjjal ellentétben a Nemzet Színészét havi juttatás illeti meg, s úgy gondolom, ebből a pénzből, amíg dolgozni tudok, valamennyit vissza kell juttatnom olyan fiatal kollégáimnak, akiknek nem könnyű az indulásuk, a pályakezdésük.

– Visszatérve egy kérdés erejéig Komlós Jucira: Nyilas Misitől a Koldusopera Pollyján, a Cyrano Roxane-ján át A kertész kutyája Dianájáig rengeteg nagyszerű alakítás fűződik a nevéhez, a nézők többsége alighanem mégis a Szomszédok Lenke nénijeként őrzi az emlékezetében…   
– Őszintén szólva nem vagyok sorozatfüggő, nekem Komlós Jucika az a színésznő, akivel harmadéves főiskolásként együtt öltözhettem és játszhattam a Kazimir Károly-féle Thália Színházban Kafka-Gide A per című drámájában.

– …ahogy talán sokan önt is Sipeki Elvirával, vagy mostanság Róza mamával azonosítják…
– Hála istennek, a tíz évvel ezelőtt induló és hat évadot megérő Munkaügyek igen népszerű volt, és a jelenleg futó Keresztanyut is szeretik a nézők. Nem vitatom, hogy szükség van ilyen szórakoztató produkciókra is, és az sincs ellenemre, hogy szerepet vállaljak tévésorozatokban. Az pedig külön öröm, hogy márciusban, amikor átadták a Televíziós Újságírók Díját, a 2021-es év legjobb napi sorozataként a Keresztanyut választották.

Általános iskolásként talajtornában megyei bajnokságot nyert, szegedi középiskolásként pedig atletizált – távolugrásban, magasugrásban és mezei futásban jeleskedett (Fotó: Ajkai Dávid)
Általános iskolásként talajtornában megyei bajnokságot nyert, szegedi középiskolásként pedig atletizált – távolugrásban, magasugrásban és mezei futásban jeleskedett (Fotó: Ajkai Dávid)

– Önt pedig a legjobb színésznőnek! Az ikonikus szerepei között illett volna megemlítenem Bors nénit is, akit több mint negyedszázad alatt ötszáznál is többször keltett életre a Kolibri Színházban.
– Nagyon érdekes, hogy Bors néni kapcsán kiderült: a Keresztanyut afféle családi sorozatként a gyerekek is nézik, s örülnek, amikor Róza mamát Bors néniként is viszontláthatják.

– Számtalan interjúban beszélt a gyerekkoráról, amelynek helyszíne a Békés megyei Kunágota volt, nem mellesleg olyan neves személyiségek szülőhelye, mint a zeneszerző Szokolay Sándor, az olimpiai bajnok pólós, Pócsik Dénes és a Jászai Mari-díjas színésznő, Ronyecz Mária. De azt talán kevesen tudják, hogy palóc édesapja és erdélyi gyökerű édesanyja Borsodban, Keleméren ismerkedett meg.
– Igen, édesapám Putnoky Móric birtokán volt főkertész.

– Viszont az életrajzi adatai szerint ön Ózdon született.
– Ennek az a magyarázata, hogy ott lehetett Kelemérhez legközelebb kórház.

– Járt arrafelé azóta?

– Talán egyszer.

– A gyerekkora az ötvenes évekre esett. Édesapját még a lánya születése előtt „málenkij robotra” vitték a Szovjetunióba, ahonnan nem tért haza, édesanyja – mivel akkor már Erdély felé zárva volt a határ – két nővérét követve Kunágotára költözött. Életrajzi könyvében felidézi, hogy a padláslesöprések idején a helyi gazdák anyukája kis bérelt házának padlására mentették a terményüket, mondván, önök nagyon szegények, ott úgysem kutakodnak. Egyszer mégis megjelent egy hatósági ember, akinek kislányként óvatlanul eldicsekedett a teli padlással – szerencsére az illető jóindulatú volt, nem lett belőle bajuk. Mire emlékszik ebből a nehéz korszakból?     
– Én akkoriban az általános iskolások, majd a kiskamaszok életét éltem. Jó volt falun felnőni, hiszen a gyerekkorom a természetben telt el. Hozzám akkor még nem szűrődött be a világ zaja.

Lovas Rozival a Rövid a póráz című Feydeau-darabban játszott együtt (Fotó: MTI/Marjai János)
Lovas Rozival a Rövid a póráz című Feydeau-darabban játszott együtt (Fotó: MTI/Marjai János)


– S miként lépett be az ifjúságába a sport?     

– Már a kunágotai általános iskolában remek testnevelőnk volt, én pedig alkalmasnak bizonyultam mindenféle sportra. Elsősorban a tornára; talajtornában megyei bajnokságot nyertem. Nagy élményt jelentett, hogy utazhattunk a járáson és a megyén belül rendezett versenyekre, ráadásul a győzelmeknek köszönhetően sikerélményekkel gazdagodtunk.

– Milyen sportágat űzött még?
– A középiskolát Szegeden végeztem, ott kezdtem el atletizálni, távolt és magasat ugrottam, mezei futásban, ha jól emlékszem, szintén megyei szinten második helyen végeztem. Kipróbáltam a röplabdázást és a kézilabdázást is, de utóbbi nekem túl durva játéknak tűnt, nem szerettem. Elkezdtem viszont kajakozni, igaz, amikor egy alkalommal télen beleborultam a jeges Tiszába, búcsút intettem a sportágnak. A Kőrösy József Közgazdasági Technikumban is kiváló testnevelőnk volt, ő azonban kicsit haragudott rám. Többször elmondta, „Piroska, menő sportoló lehetne belőled, ha ez a hülye színészet nem csavarja el a fejedet”. De én akkor már pontosan tudtam, hogy színésznő szeretnék lenni.

– Az ötvenes évek jeles sportsikereiből mi jutott el önhöz Kunágotára?
– Nem sok minden, de arra emlékszem, hogy a legendás angol–magyar, az évszázad mérkőzése közvetítését egy ablakba kitett rádión a falu apraja-nagyja együtt hallgatta. Felnőtt fejjel lelkesen követtem az olimpiák minden olyan versenyszámát, amelyben magyar sportoló indult. Sohasem felejtem el, 1996-ban az atlantai játékok idején Kőszegen, a Várszínházban volt előadásom. Itthon már éjszaka volt, ám drága Hollósi Frici kollégámmal kiabálva szurkoltuk végig Kovács „Kokó” István döntőjét a kubai Arnaldo Mesa ellen. Később személyesen is találkoztam „Kokóval”, és elmeséltem neki az élményemet, meg azt is, hogy nagy rajongója vagyok.

– Sportos előéletének hasznát vette színészhallgatóként?     
– A főiskolán egészen másféle felkészültségre volt szükség; balettoztunk, művészi tornásztunk, színpadi mozgást tanultunk, s ez mind hozzájárult ahhoz, hogy jó volt az erőnlétem. Azokat a sportágakat már nem is lett volna szerencsés űzni, amelyek kötött izomzatot építenek. Persze tanultunk lovagolni és vívni is, az egyik tanárunk a korábbi öttusázó, Pintér Tamás „Oroszlán” volt. Lovagolni nagyon szerettem, azzal együtt is, hogy egy alkalommal én is átélhettem, milyen, amikor az embert ledobja a lova.

A Thália Színházban legutóbb bemutatott A koponyában Balaskó Bencével (Fotó: Thália Színház/Puskel Zsolt)
A Thália Színházban legutóbb bemutatott A koponyában Balaskó Bencével (Fotó: Thália Színház/Puskel Zsolt)


– Önnek van Magyarországon a legtöbb regisztrált bemutatója a színésznők között, kétszáznegyven felett jár a szerepei száma, amellett rengeteget forgatott, sőt rendezett is. Hogyan tudta ilyen terhelés mellett fitten tartani magát?

– Nincsen különösebb titka, hacsak az nem, hogy megfontoltan éltem, igyekeztem elég időt szánni a pihenésre is. Ha az ember tudja, mi a feladata, megpróbálja úgy beosztani az energiáját, az idejét, hogy arra koncentrálhasson, amit csinálnia kell. Bár hobbiból nem sportoltam, amikor a nyolcvanas évek elején Jane Fonda kazettái nyomán itthon is kitört az aerobikőrület, abból én sem maradtam ki, a kolléganőmmel kipróbáltuk. Zenére tornászhattunk, társaságban lehettünk, a célnak megfelelt.

– Sokszor elmondta, azt tartja az egyik legnagyobb ajándéknak, ha eljuthat a balatoni nyaralójába.     
– A vízpartot valóban szeretem, annak idején levezettem Jugoszláviába az Adriához is, viszont úszásban nem vagyok különösebben jó, s nem is igazán vonz. Annyira tanultam meg a mellúszást, hogy ne legyen gondom a medencében. Vannak viszont szép vitorlásélményeim, ezt drága Felföldi Anikónak köszönhetem, akivel az Operettszínházban játszottunk együtt. A férjével, a zeneszerző, karmester Körmendi Vilmossal nagy vitorlázók voltak. Emlékszem, Anikó mint egy kis matróz pattogott a fedélzeten, miközben Vilmos, aki kormányozta a hajót, egzecírozta őt. Nekem mindeközben annyi feladatom volt, hogy gyönyörködjek a tóban, a tájban, és élvezzem a hajózást.

– „Az ember mindig annyit kap vissza, amennyit beletesz” – szokta volt mondani. Erre utal a már idézett önéletrajzi kötete, a Kvittek vagyunk címe is?
– Hiszem és vallom, hogy ez a pálya tényleg annyit ad vissza, amennyit a színész beleinvesztál; amit kispórol belőle, azt nem is veheti ki. A könyv címe egy dalszöveg részlete is, amelyet 1993-ban Kaposváron a Mohácsi János által rendezett Csárdáskirálynőben Cecíliaként énekeltem: „Kvittek vagyunk mi már, az élet meg én. / Nem fogok sírni nektek, bármi is ér. / Fut, robog, száguld velem még a vonat, / míg a mennybolt le nem szakad.”

– Két éve sok színházrajongót megijesztett, amikor megemlítette a visszavonulását. Szerencsére ennek nem jött el az ideje, olyannyira nem, hogy februárban is volt bemutatója.
– A koponya magyarországi ősbemutatóját tartottuk a Thália Télikertben. Zayzon Zsolt rendezésében, Vida Péterrel, Csőre Gáborral és Balaskó Bencével játsszuk négyen. A darab írója, Martin McDonagh a fekete humoráról ismert, a központi téma ez esetben az elmúlás, de egészen különös szemszögből. Igazán jó választás volt, a visszajelzésekből és az érdeklődésből azt látjuk, a közönség vevő erre a groteszk hangvételre. A nyárig új munkám nem lesz, a következő évadban két feladat vár rám, ezekről azonban korai lenne beszélni. Úgy is tíz futó előadásom marad ősztől, hogy néhány szereptől elbúcsúzom, közte a Bors nénitől is, amiből három előadásom van hátra.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. április 9-i lapszámában jelent meg.)

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik