Ez tényleg kapufa: kihagyott ziccer Vándor Kálmán 1988-as Sárosi-könyve

Tudják, hány olyan labdarúgó van, aki csapatkapitányként világbajnoki döntőre vezethette ki az öltözőből hazája válogatottját? Megmondjuk: harminchét. Azért nem negyvenkettő (huszonegy vb-t rendeztek mostanáig), mert az 1950-es tornán nem volt klasszikus, egymeccses finálé – még ha az utolsó forduló brazil–uruguayi összecsapása valójában annak is tekinthető –, a négy csoportgyőztes körmérkőzéses rendszerben játszva döntött a trófea sorsáról. A német Karl-Heinz Rummenigge (1982, 1986), az argentin Diego Maradona (1986, 1990) és a brazil Dunga (1994, 1998) pedig két döntő eleji pénzfeldobásnál volt érintett.

Tudják, hány olyan labdarúgó van, aki csapatkapitányként világbajnoki döntőre vezethette ki az öltözőből hazája válogatottját? Megmondjuk: harminchét. Azért nem negyvenkettő (huszonegy vb-t rendeztek mostanáig), mert az 1950-es tornán nem volt klasszikus, egymeccses finálé – még ha az utolsó forduló brazil–uruguayi összecsapása valójában annak is tekinthető –, a négy csoportgyőztes körmérkőzéses rendszerben játszva döntött a trófea sorsáról. A német Karl-Heinz Rummenigge (1982, 1986), az argentin Diego Maradona (1986, 1990) és a brazil Dunga (1994, 1998) pedig két döntő eleji pénzfeldobásnál volt érintett.

Mindez viszont ezúttal valóban csak mellékszál. A vb-döntőben szereplő csapatkapitányokat ebben az írásban csupán azért emlegetjük, hogy még nagyobb jelentőséget kapjon a tény: a harminchét között két magyar labdarúgó is akad, Sárosi György (1938, Párizs) és Puskás Ferenc (1954, Bern). Ám amennyire kis létszámú a klub, amelybe ők ketten beletartoznak, annyira eltérő a két klasszis magyar futballista szakmai reputációja. Puskás esetében szerencsére jó ideje nincs miről beszélni: Szöllősi György tizenöt éve klasszikus monográfiát (életrajz, sportolói pályakép, kontextus, recepció) írt a világ legismertebb magyar emberéről, Sárosi György hasonló színvonalú életírásával kapcsolatban ellenben erős a hiányérzetünk.

Jóformán csak Vándor Kálmán 1988-ban megjelent Üllői úti kapufák című kötete (Sárosi egy évvel később, Clevelandben megjelent Rongylabdával kezdtem... című könyve lényegében ugyanezt a szöveget tartalmazza – ám amelyet először Nagy Béla publikált a Fradi műsorlapban 1984-ben) tesz kísérletet a két világháború közötti magyar labdarúgás talán legjobb játékosának bemutatására, ám a kísérlet nem nevezhető sikertörténetnek.

Az egész munkán – amely végig egyes szám első személyben szólal meg, így önéletírásként is olvasható – az elfogódottság és az egyensúlykeresés érződik. Sárosi még 75 esztendősen is kínosan ügyelt arra, hogy ne mondjon semmi bántót, ne fogalmazzon meg se éles ítéletet, se sarkos véleményt. Nyilván a habitusából fakadt („Senkire nem haragudtam” – írja egy helyütt), hiszen a pályán is a jogászdiplomája miatt „Doktornak” becézett támadó hideg fejét és konfliktuskerülő magatartását becsülték leginkább – kivételes képességei mellett persze.

Csakhogy ez az attitűd éppen a legfontosabb lehetőségtől, egy koherens életrajzi könyv megteremtésétől, fosztja meg Vándor – sajnos tárgyi tévedésektől sem mentes – írását: a Sárosi szűrőjén lecsepegtetett tartalom alkalmatlan a komplex pályaív felrajzolására. Pedig jó lenne tisztá(bba)n látni Sárosi családi gyökereit, nem tudunk meg semmit a fivéreivel ápolt kapcsolatáról (Béla öccse szintén futballozott, László úszott és vízilabdázott, sőt unokaöccse, ifj. Sárosi László 1976-ban tagja volt az olimpiai bajnok pólócsapatnak), sem a világháborús évekről, és alig valamit kuriózumnak tekinthető olaszországi edzői munkája évtizedeiről. És a könyv végi kis színes sztorik között is akad olyan (például a mexikói kényszerleszállás története), amely önálló részként is megállta volna a helyét.

A könyvnek azért vannak erős részei. Az 1938-as vb-ről írt fejezeteken érződik Sárosi tisztánlátása, a kritikai észrevételei is ülnek, és néhány helyen, amelyben ki tud lépni az „örök jófiú” szerepéből, megejtően őszinte mondatokat olvashatunk.

Az Üllői úti kapufák a maga korában hiánypótló műnek számított, ám az azóta eltelt több mint negyedszázad alatt már meg kellett volna íródnia egy ennél sokkal bővebb és részletesebb Sárosi-életrajznak. S ez, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a magyar sportújságírás szégyenfoltja.

(Vándor Kálmán: Üllői úti kapufák, Kossuth Kiadó, 1988)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 11-i lapszámában jelent meg.)