Az örök Rózsa Sándor, aki ült a lovak Ferrariján is – Oszter Sándor és a sport

Peter Falk csupán hatvankilenc epizódon keresztül viselte azt a seszínű ballonkabátot és emlegette a talán nem is létező feleségét, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy örökké Columbo hadnagyként emlékezzen rá a világ. Vagy ott van Telly Savalas! Maradandó alakítást nyújtott A piszkos tizenkettőben, jó volt A halál ötven órájában és a Kelly hőseiben is, ám ha lehunyjuk a szemünket és magunk elé idézzük karakteres arcát és kopasz fejét, bizonyosan a nyalókát szopogató Kojak hadnagyként jelenik meg előttünk. Ebbe a sorba illik a 2021. október 29-én, 73 esztendős korában elhunyt Oszter Sándor is, aki, bár megannyi színdarabban, filmben és tévéjátékban szerepelt, a közönség számára mindvégig megmaradt Rózsa Sándornak.

Hogy a majdani Kossuth-díjas színészre szinte „ráégett” a hírhedt betyár szerepe, két okkal magyarázható. Először is, Oszter Sándor elemi erejű alakítást nyújtott a kősziklaarcú, izzó szemű és háborgó lelkű örök lázadó szerepében, nemcsak eljátszotta a figurát, hanem teljesen átlényegülve szinte belebújt Rózsa Sándor bőrébe. Meg aztán új arc volt a képernyőn: utolsó évét végezte a főiskolán, amikor 1970-ben Szinetár Miklós rendező kinézte magának a Rózsa Sándor a lovát ugratja című Móricz-regényből írt tévéjáték főszerepére. A váratlanul forró és átütő közönségsikerhez ugyanakkor jól jött, hogy ötven évvel ezelőtt itthon csupán egyetlen televíziós csatornát lehetett nézni, s hogy már akkoriban is létezett gerillamarketing, még ha nem is így nevezték. A Film Színház Muzsika egyik száma legalábbis arról írt, hogy még a sorozat vetítése előtt híre ment, a főszerepet alakító tehetséges fiatal színész valójában Rózsa Sándor dédunokája vagy legalábbis egyik leszármazottja, ami érthetően fokozta a várakozást és növelte az érdeklődést.

Mire 1971. november 7-én levetítették a Rózsa Sándor utolsó epizódját, Oszter Sándor országos hírnevű, népszerű és irigyelt színész lett. Ő maga egyébként így emlékezett a berobbanás és a figurával való azonosítás időszakára a Film Színház Muzsika 1974-es évkönyvében:
„Állok Szigetszentmiklós terén. Odajön egy öklömnyi legény.
– Maga a Rózsa bácsi?
– Én volnék.
– Azt mondják, tizenkét szeretője van.
– Éppen annyi.
–      Adjon egyet kölcsön a bátyámnak!
– Aztán mér'?
– Mert olyan mulya.”

Az 1948. szeptember 2-án Győrben született Oszter Sándornak nem volt elég csak a színészi képességeire hagyatkoznia – hogy hitelesen formálhassa meg az alföldi tanyavilágban élő főbetyárt, elsőként meg kellett tanulnia profin lovagolni. A nulláról indult: a gyerekkorában a Balatont meghódítani igyekvő (kamaszként egy saját kezűleg fabrikált katamarán vitorlással szelte a hullámokat), majd fiatal felnőttként világkörüli hajóutat tervezgető („Fél évig készültünk rá, az öreg autóm motorját akartuk átalakítani” – mesélte évekkel később) ifjú színész ekkoriban legfeljebb csak annyit tudott a lóról, hogy elöl harap, hátul rúg, középen pedig ráz.

A tanulási folyamatra visszaemlékezve elmondta, miután Szinetár Miklós egyik reggel a főiskolai folyosón közölte vele, hogy másnaptól a törökbálinti lovardába fog járni, ő nem kérdezett, nem ellenkezett, hanem ment. „Kaptam egy lovászt és egy lovat, mondták, hogy ez az én lovam, tetszett nagyon a dolog. Fiatal, csodálatos ló volt, Csillagnak hívták és szoktatták hozzám  – idézte fel a kezdeti lépéseket a Lovas Kalendáriumnak nyilatkozva. – Az az igazság, hogy ez a tanulás nemcsak annyit jelentett, hogy lovagolnom kellett, hanem meg kellett tanulni fektetni, buktatni, vágtában felvenni vele a lépütemet és felugrani a hátára szőrén, tehát kaszkadőri mutatványokat is, amiket a filmen kamatoztattam. Dublőröm is volt, Pintér Tamás »Oroszlán«, de nem sok dolga akadt velem, majdnem mindent én akartam csinálni.”

Ez a „majdnem mindent én akartam csinálni” mentalitás aztán a későbbiekben is jellemző lesz Oszter Sándorra, aki egyébként innentől fogva élethosszig tartó, szoros kapcsolatba került a lovakkal és a lovaglással. Voltak saját lovai, ha meghívták (és gyakran meghívták), örömmel látogatta az ország lovasrendezvényeit, de színészként is újra és újra megtalálták a „lovaglós” szerepek. Játszott Sára Sándor (1978-ban bemutatott) 80 huszár című klasszikusában, amelyben nagy hasznát vette széleskörű lovas ismereteinek, s ebbe a sorba illik András Ferenc 1988-ban készült Vadon című mozija is, amelyben Oszter egy – Rózsa Sándorhoz hasonló – öntörvényű (de a valóságban nem létező) forradalmár, Batiszy Kristóf figuráját játssza el. Ahogy egy 1989 májusában készült Népsport-interjúban felelevenítette, a forgatást kemény és szisztematikus tréningek előzték meg. „Heti három alkalommal edzettem a kaszkadőriskolában. Fél kilométeres laza futással, gimnasztikával kezdtem az alapozást. Keserves erőfeszítéssel, lépésről lépésre jutottam el a négy-hat kilométeres, sprintekkel, ritmusváltásokkal megtűzdelt erőnléti gyakorlatokig. Ezek után már jöttek az akrobatikus lovaglófigurák: a nyeregbe ugrások, a vágta... A végén még falat is másztam. Persze a falra mászást nem igazán a filmért próbáltam ki, inkább magamért. Hogy tudjam, mire vagyok még képes.”

De a filmszínészi lét meg is kívánta az efféle folyamatos határfeszegetést. „A film kifordított világ, itt minden felborul – magyarázta a már idézett Népsport-interjúban 32 évvel ezelőtt. – A fizikailag legnehezebb, legmegerőltetőbb jeleneteket nemritkán akkor játssza el a színész, amikor jártányi ereje sem maradt.” És bizony ilyenkor könnyebben előfordultak balesetek is. Oszter Sándor úgy vélte, az a lovas, aki nem bukott nagyot, nem is tudja, mi az igazi lovaglás. S tudta miről beszél: a Rózsa Sándor forgatásán maga is átélt egy súlyos esést, amiről a Lovas Kalendáriumban beszélt. „A ló négy lábbal felugrott, a levegőben velem együtt a hátára fordult és rázuhant a mellemre. Elpattant a gerincem és a bal kezem szétszakadt. (...) Kórházban feküdtem egy ideig, utána bandázzsal ültem lóra, azt hiszem, két hét múlva, összekötözve.”

Egyik legizgalmasabb lovasélménye viszont nem, helyesebben nem közvetlenül filmforgatáshoz köthető: 1973-ban az Irgalom című tévéjáték (érdekesség, hogy gyerekkorában a sajkodi nagyszülőknél nyaralva bejáratos volt Németh Lászlóékhoz) egyik forgatási helyszínén felülhetett a legendás Imperiál nevű versenyló hátára. „Csodálatos élmény volt – lelkendezett a Lovas Kalendáriumnak nyilatkozva. – Nem mindegy, hogy az ember Ferrariban ül vagy Trabantban. Ilyen különbség volt Imperiál és a többi ló között. Ezzel cseppet sem akarom leértékelni a többi lovat, hiszen minden attól függ, hogy mit akar az ember tőlük.”

Oszter Sándor a lovaglás mellett a fegyverekért is szenvedélyesen rajongott. Rendszeresen vadászott, de a sportlövészettel is jó barátságot ápolt: járt lövőedzésekre, sőt 1996-ban egy vállalkozókból, üzletemberekből és művészekből álló csoport tagjaként részt vett a Győri Polgári Lövészegyesület megalapításában, amely akkor elnökévé választotta. 2013-ban pedig egy addig ismeretlen oldaláról is bemutatkozott, amikor Fehérvári Csaba navigátoraként elindult a Mecsek-ralin. Akkor a Borsnak nyilatkozva talányosan megjegyezte: „Fiatal koromban autóversenyző szerettem volna lenni, de aztán másként alakult.”

Azt már mi tesszük hozzá, hogy szerencsére.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 6-i lapszámában jelent meg.)