A Rongylábú élete színpadért kiáltott – Vizeli Csaba színigazgató és a sport

– Mikor láthatja legközelebb a közönség a Czibor, a rongylábú című musicalt?
– Tavalyelőtt augusztus huszonharmadikán, Czibor Zoltán kilencvenedik születésnapján indult az Aranycsapat legendás balszélsője előtt tisztelgő emlékév – mondta Vizeli Csaba író, rendező, a komáromi Magyarock Dalszínház igazgatója. – Az eredeti tervek szerint napra pontosan egy esztendővel később zárult volna, ám a Covid-járvány felülírta a terveinket. Többek között elmaradt a Czibor-szobor avatása is, ezért az emlékévet meghosszabbítottuk, s augusztus huszonnyolcadikán leplezzük le Csák Attila alkotását a Czibor Zoltán Sporttelep tőszomszédságában. E napon nyílik egy időszaki kiállítás, s szeretnénk összehozni egy kispályás futballtornát is a Fradi- és a Honvéd-öregfiúk részvételével, este pedig a Magyarock Dalszínház előadja a Komárom város egyetlen olimpiai bajnoka előtt tisztelgő zenés darabunkat.

– A szoboravatás lesz tehát az emlékév befejezése?
– Nem, a lezárásnak azt a dokumentumfilmet szánjuk, amelyen Koltay Gábor rendezővel közösen dolgozunk. Gábor nagy futballrajongó és Barcelona-drukker, így adta magát, hogy ezt a filmet mi forgassuk le. Nemcsak a zseniális futballistát szeretnénk megmutatni, hanem az embert és a kort is, amelyben élt, persze anélkül, hogy régi sebeket tépnénk fel. Szép lenne november huszonötödikére, a hat három évfordulójára időzíteni a premiert, de ha ez nem jön össze, idén akkor is szeretnénk bemutatni a dokumentumfilmet. Tervezünk ünnepélyes díszbemutató Budapesten és Komáromban is, s aztán az egyik televíziós csatornán lenne látható.

– Hogy Komárom városának miért feladata Czibor Zoltán örökségének gondozása, aligha kell magyarázni. De miért küldetése egy TF-et végzett színházalapító, író-rendezőnek a futball-legenda emlékének ápolása?
– Czibor Zoltán MÁV-alkalmazott édesapja vezénylése miatt Kaposváron született, ám Komáromban nőtt fel, s ide költözött az emigrációból hazatérve. Ő egyike azoknak a legendás történelmi személyiségeknek – gondolok itt Klapka György honvéd tábornokra, a komáromi vár hős védőjére, s az egyaránt Komáromban született Jókai Mórra és Lehár Ferencre –, akik e több mint hétszázötven éves település büszkeségei, s akiknek a nevét minden magyar ismeri. Nekem megadatott, hogy kisdiákként találkozzak Zoli bácsival. Van egy fényképem, amelyen az általános iskolai futballcsapatunkkal együtt látható; mi voltunk az általa újraalapított Komáromi FC egyik serdülőegyüttese. Tősgyökeres komáromiként az egyik TF-es diplomamunkámat szülővárosom labdarúgásának történetéről írtam, és 2007 óta, a sporthagyományokat őrző kerekasztal tagjaként folyamatosan részt veszek a Czibor-megemlékezések szervezésében. A Magyarock Dalszínház 2002-es megalapításakor az a szándék vezetett, hogy a zenés műfaj segítségével történelmi eseményeket és személyiségeket is bemutassunk, példaképeket állítva a ma embere elé.

– S miként lesz egy testnevelő tanár, sportmenedzserből színházcsináló?
– Viccelődve azt szoktam mondani, ugyan mi mást csinálhatna egy végzős TF-hallgató, mint hogy zenés színházat alapít... A sportszeretetet mellett a kultúra vonzásában élek. Több mint tíz évig táncoltam a helyi néptánccsoportban, de már akkor is az érdekelt, miképp lehet előadásokat létrehozni. A végső lökést a Koltay Gáborral történt 2001-es találkozás adta meg; ő akkor a Szabad Tér Színház igazgatója volt. 2002. március tizenötödikére készítettünk egy kivonatos produkciót A költő visszatér című rockoperából, s a sikeren felbuzdulva folytattam a színházépítést. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy húsz évvel ezelőtt tudtam, hová fejlődik a Magyarock Dalszínház, s hogy egy nap majd színpadi szerzőként is részt veszek a munkában.

– Ön nem csak szerző és rendező, hanem színigazgató is. Nem túl kockázatos vállalkozás egy magyar futballistáról szóló musicalt műsorra tűzni?
– Szívügyem volt, hogy megszülessen ez a darab. Támogatóként mellém állt a szintén komáromi illetőségű Szijjártó Péter külügyminiszter úr, az Aranycsapat történetének avatott szakértőjeként Cziborról 1997-ben könyvet író Szöllősi György és városunk sportszerető polgármestere, Molnár Attila is. Voltak persze aggodalmaskodó hangok, sokakat a zenés műfajjal kapcsolatos előítéletek ijesztettek meg, de a muzsika olyan pluszt ad ennek a történetnek is, ami semmi mással nem pótolható. Czibor zaklatott életmódja, különcsége, szembenállása az aktuális hatalommal, lázadása a kommunista rendszer ellen, az önmagával vívott harca mind-mind színpadért kiáltott. Egy mai ésszel felfoghatatlan korban és körülmények között lett világsztár. Már az is párját ritkító, hogy 1948-ban még NB III-as játékosként a KAC-pályán passzolt Tóth Mihálynak, s öt évvel később mindketten a vb-döntőben játszottak – manapság ilyen karrier elképzelhetetlen. Ő volt az Aranycsapat tagjai közül az utolsó, aki huszonhét esztendei távollét után hazatért, hogy beváltsa fogadalmát, s letérdelve szülei sírjánál bocsánatot kérjen tőlük a hosszú távollét miatt.

– Melyek a fő események, amelyek köré a darab épült?
– Erről sokat beszélgettünk zeneszerző társammal, Pécsváradi Zoltánnal. Az biztos volt, hogy az első felvonást az elvesztett berni döntő zárja le. A másodikat a „focialista forradalom” vezeti fel, a németektől elszenvedett vereséget követő budapesti zavargások. A Rákosi-rezsim hatalomra kerülése után akkor szólaltak meg először nyilvánosan a rendszerellenes hangok, s hangzott el, hogy „Aki magyar, velünk tart!” A darab befejezéseként Czibor Zoltán hazatér Komáromba. E sarokköveken túl a karrierje kiemelkedő pillanataira összpontosítottunk. Nem szerepel benne a hat három, mert noha a nevezetes visszahúzós csel előtt ő passzolt Puskás Ferenchez, azon a meccsen nem ő volt a főszereplő. Ellentétben a budapesti hét eggyel, amelyen élete játékát nyújtotta. S a mi darabunk szempontjából fontosabb volt a szovjeteknek lőtt gólja is, amely után azt kiabálta, hogy „Legyőztük a kommunizmust!”

– A Czibor, a rongylábút 2019-ben mutatták be, tavaly pedig jött a Puskás, a musical. Konkurenciája-e egymásnak a két produkció?
– Én lennék a legboldogabb, ha minél gyakrabban kerülne színpadra egy-egy futball-legenda élete. A Czibor- és a Puskás-musical nem rivalizál egymással, hiszen más-más elképzeléssel születtek, s teljesen más utat járnak be. Sőt inkább erősítik egymást azzal, hogy újra pozitív kicsengéssel emelik reflektorfénybe az Aranycsapatot. Izgalommal kerestem azokat a kapcsolódási pontokat, ahol összefonódik a két darab története, érdeklődéssel figyeltem, hogy a Puskás, a musical általam nagyon tisztelt szerzőtriója miként dolgozza fel azokat a dramaturgiai elemeket, amelyek a mi darabunkban is megjelennek. Sok hasonlóságot láttam, de sok mindent egészen másként fogalmaztak meg.

– A Puskás-musial színészcsapatából jó néhányan futballoznak. Mi a helyzet a Magyarock társulatával?
– Noha a futball bűvkörében élek, all round-sportembernek mondanám magam. Megyei szinten fociztam, viszont floorballban magyar bajnok és Magyar Kupa-győztes vagyok, sőt BL-selejtezőn gólt is lőttem, emellett másodosztályú szinten tornásztam és a második vonalban kézilabdáztam. A kollégáim is sportszeretők, volt már vendégünk a színészválogatott, a külügy és a helyi önkormányzat együttese is. Egyébként a színház sok mindenben hasonlít a csapatsportokra, a kellékestől a sminkesen, a világosítón át a címszereplőig, a zeneszerzőig mindenki munkája nélkülözhetetlen a sikerhez.

– Önről úgy tudni, szurkolóként is hírnevet szerzett.
– Amikor lehetőség adódik, sportturistaként járom a világot. Életem első olimpiája a 2008-as pekingi volt, amelyre általános iskolai osztálytársaimmal utaztunk el. Az első jegyünk a Madárfészekbe szólt, azon a hétfőn állított fel ötszázöt centis világcsúcsot az orosz rúdugró, Jelena Iszinbajeva. A program végeztével a rendfenntartók kiterelték az embereket, mi azonban a sajtópáholy melletti lépcsőn lesétáltunk a pályára, s ez valamiért nem tűnt fel senkinek. Leheveredtünk a fűre, háttérben az olimpiai lánggal fényképezkedtünk, s ha már ott voltunk, a barátom strandpapucsban távolt ugrott, amit meg is örökítettünk. Ezután visszamentünk a sajtópáholyba, ahol belefutottunk Iszinbajevába, vele közös képet készítettünk. Minderről Füzi Gábor barátom blogbejegyzést írt, amit floorballos körökben többen megosztották, s már a hazafelé úton hívtak minket az egyik kereskedelmi rádiótól, a reptéren pedig riporterek vártak; reggeli tv-műsorokban meséltünk a kalandunkról. Sajnáltam, hogy a feleségem unszolására Riót kihagytam, s kényszerűen Tokió is kimaradt. Már nagyon várom 2024-et.

– S meddig kell várni az újabb, az Aranycsapathoz köthető színdarabra?
– Sportos témát biztosan színpadra állítunk még, de az Aranycsapatról most már nehéz lenne új művet alkotni, mert a közismert történeteket a Czibor- és a Puskás-darabba beleszőtték a szerzők. A többiekről vagy nagyon keveset tudunk – ilyen például Zakariás József, aki ugyan Sebes Gusztáv egyik kedvence volt, ám a vb-döntő után kegyvesztett lett, s többé nem szerepelt a válogatottban –, vagy a futballon kívüli életükről nehéz lenne egy darabhoz elegendő sztorit összeszedegetni anélkül, hogy ismételnénk önmagunkat – Kocsis Sándorról például a saját fia is azt mesélte, hogy futballozni szeretett, és kész... Talán Grosics Gyula élete volt annyira kalandos, hogy kikerekedhetne belőle egy mű. Nekünk, színpadi szerzőknek kell megtalálnunk azokat a történeteket, amelyek alkalmasak rá, hogy bemutatásukkal új példaképek szülessenek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 21-i lapszámában jelent meg.)