Oroszlánbarlangból laboratóriumba – Ballai Attila publicisztikája

Több csapat is megnyugtató hátrányba került a labdarúgó Bajnokok Ligája nyolcaddöntőinek első felvonásán: a Lazio három-, a Leipzig és a Mönchengladbach kétgólos vereséget szenvedett saját otthonában, így a továbbjutás miatt már aligha kell aggódnia. Mivel a nyolc mérkőzésből hetet a vendégek nyertek meg – egyetlen kivételként a Porto 2–1-re legyőzte a Juventust –, ráadásul összesítésben 17–7-es gólkülönbséggel, általánosságban is adódik a kérdés: miért és hova tűnt a hazai pálya előnye? Mert bár természetesen tény, hogy a csoportok első helyezettjei utaztak a másodikokhoz, de ez évek óta így történik, és például öt esztendeje, hasonló fázisban, még két döntetlen mellett két hazai és négy vendégsiker született, 8–13-as összgólkülönbséggel. Az is kínálkozik magyarázatként, hogy zárt kapuk mögött zajlanak a meccsek, így a lelátóról semmiféle hatás nem éri a küzdő feleket, a játékvezetőt, az őrjöngő szurkolók senkinek sem tehetik pokollá az életét, legfeljebb a kínzó hiányuk érzékelhető. Valószínűleg a Ferencváros is megszenvedte volna a glasgow-i BL-selejtezőben a Celtic-tábor tombolását, és az sem véletlen, hogy a főtáblán Barcelonában és Torinóban is többet mutatott a csapat, mint a Barcát és a Juvét Budapesten fogadva. De még több szinttel lejjebb lépve, az NB I sereghajtója, a Diósgyőr is gyötrődik a minden szempontból kiüresedett oroszlánbarlangjában, miközben nyer a Groupama Arénában és Székesfehérváron.

Az előbb említett „oroszlánbarlang” kifejezés például teljesen kiment a divatból. Nem Miskolcon, mindenütt, Lisszabontól Moszkváig. Valami alapvetően megváltozott. Mielőtt azt vizsgálnánk, hogy mi, érdemes felvillantani a futball hőskorától kezdve tegnapig néhány csodával határos hazai feltámadást vagy éppen idegenbeli fejreállást. A Ferencváros második KK-diadala alkalmával, 1937-ben úgy jutott tovább az elődöntőből, hogy Bécsben 4:1-re kikapott az Austriától, az Üllői úton azonban hihetetlen 6:1-gyel vágott vissza. A Vasas 1958-ban, a BEK-elődöntőben a papírformának megfelelő, 4:0-s veréssel jött haza Madridból, a Népstadionban bezzeg 2:0-ra nyert, és a második gól után, az 53. perctől veszély fenyegette a nagy Realt. Az Újpesti Dózsa ugyancsak a BEK-ben, 1975-ben a Megyeri úton 4–0-ra elintézte az FC Zürichet, Svájcban azonban már a szünetben 0–4-re állt, végül 1–5-tel, idegenben lőtt góllal evickélt tovább. A Verebes-féle Rába ETO 1982-ben, szintén a legrangosabb kupában 0–5-tel kóválygott el Belgiumból, de Győrben mindenki szentül hitte, hogy ez az eredmény is megfordítható, és ha a hazai 3–0-nál, a 68. percben elért harmadik gól után – és persze előtte – nem marad ki számos helyzet, valóra is vált volna. Végül – már a BL-ből – idézzük fel, hogy 1995 őszén a Real Madrid a Bernabéuban 6–1-re szétzilálta a Fradit, majd két hétre rá Budapesten nagy nehezen csikarta ki az 1–1-et.

Egy évszázad misztikuma, a hazai pálya sokszor megfoghatatlan előnye foszlik szét a szemünk láttára. Hogy miért, annak megválaszolásáért érdemes elgondolkodni azon, mit is értünk hazai pályán. Ha nem a csapat, hanem az azt alkotó játékosok otthonát, már körvonalazódik is a válasz. Hiszen hajdan egy fiú elment álmai klubjának toborzójára, és ha megfelelt, ott élte le futballistaéletét. Valóban ismert minden göröngyöt, fűszálat, erőt merített a falakból, az emlékekből, a gyermekkora óta kedvelt arcokból, tekintetekből, elhitte, hogy őt ott baj nem érheti, ellenben mindenre képes. Napjaink világfutballjában ilyen hazai pályák már nincsenek – mert elvétve akadnak röghöz, göröngyhöz kötött, kötődő labdarúgók is. Ők már nem az otthonukban, hanem a munkahelyükön fogadják vendégeiket, azaz az ellenfeleket, és ez nem vértezi fel a lelküket különleges érzésekkel, töltettel.

Egyébként is minden uniformizálódott, legalábbis a nemzetközi porondon. Aprólékos előírások szabják meg talán a fű megfelelő dőlésszögét is, mindenkit mindenütt ugyanazok a körülmények fogadják, sehol sem történhet semmi abszolút váratlan. A csalafinta rendezők nem hagyhatják magasra nyírva a gyepet, hogy az avatatlan vendég térdig gázoljon benne, nem locsolhatják mocsarasra vagy száríthatják kopogósra a pályát, az ellenfél elszállásolásával, városon belüli szállításával, nehezen megközelíthető, szűkös öltözőkkel sem okozhatnak percnyi bosszúságokat, kellemetlenségeket sem.

Továbbá, a fentiek mellett vagy még inkább előtt, nem manipulálhatják a játékvezetőt. Korábban az igazi nagyok főállású alkalmazottakat tartottak e feladatra, manapság azonban nincs már rá lehetőség – gyakorlatilag az utolsó lehetséges pillanatig meg sem nevezik, majd légmentesen zárják el a célszemélyeket –, és nincs benne ráció sem. A profi bírókat ugyanis egyrészt úgy megfizetik, hogy arra életpálya építhető, és egyetlen, bármennyire is szaftos falatért senki sem kockáztatna már mindent, másrészt nemcsak nem érdemes, nem is lehet csalni. Hiszen a minden kétes szituációt visszanéző, a televízióban is többször visszapörgető rendszer a kétes ítéletet centire kikockázza, a téveset megváltoztatja. Hülyét pedig nagy nyilvánosság előtt készakarva senki sem csinál magából, ha annak semmiféle hozadéka sincs.

Húsz év sem telt el azóta, mégis mintha más sporttörténelmi korban esett volna meg, hogy a 2002-es vb-n a házigazda Dél-Koreát betuszkolták a legjobb négy közé. Az olaszok elleni nyolcaddöntőt most hagyjuk is, pedig az sem volt akármi, a negyeddöntőben aztán a spanyolok két szabályos gólját vette el az egyiptomi játékvezető ugandai, valamint Trinidad és Tobagó-i partjelzője asszisztálásával. Ma erre kísérletet sem merészelnének tenni, de ha mégis, jönne a VAR, és 2–0-ra nyernének a spanyolok.

Mindez azonban nem kizárólag a futball sajátja, a nálunk ugyancsak nagyon népszerű kézilabda BL-ben is sorjáztak a képtelenségek. A nőknél nyolcszoros kupagyőztes osztrák Hypo e téren is egyeduralkodó volt. Egészen onnan, hogy vasárnap reggel 9 órakor kezdhette mérkőzéseit – manapság ez már a vicc kategóriája –, odáig, hogy házi bírói annyival verették meg az ellenfelet, amekkora előnnyel érkezett. Az 1997-es elődöntőre a spanyol Mar Valencia például 34–22-es fórt vitt Südstadtba, de az is elolvadt a második félidőre; a vagány edző, Cristina Mayo ekkor leparancsolta a csapatát, mondván, nem asszisztálnak birka módjára a csaláshoz. Ettől a rendezők megrettentek, visszarimánkodták őket, és a spanyolok normális körülmények között továbbjutottak, majd BL-t nyertek. A Ferencváros lányai is eljutottak 2002-ben a döntőig, ám amikor Szkopjéban arra panaszkodtak, hogy nincs meleg víz az öltözőben, azt a választ kapták, akkor zuhanyozzanak otthon. Hol, a szállodában? – értetlenkedtek, mire még rájuk is pirítottak: nem, Budapesten.

A Balkánon vagy a keleti sztyeppéken még kifejezetten rangos kontinentális kupamérkőzéseken is szabad volt a vásár. Csak a bírót és az ellenőrt kellett megvenni, mert az Isten háta mögötti pályákról, csarnokokból, uszodákból tévéközvetítés, kötelező filmfelvétel és internet híján nem szivárgott ki semmi. Ne álszenteskedjük, olykor ennek egyes magyar csapatok is voltak kedvezményezettjei. De sokkal inkább kárvallottjai. Az adott sportág egészének presztízséről nem is beszélve.

Azokhoz az időkhöz képest manapság minden mérkőzés laboratóriumban zajlik, a nagyvilág nyilvánossága előtt, és a szabványtól tetszőlegesen kicsi eltérés esetén is azonnal riaszt a rendszer. A koronavírus még a sport egyetlen archaikus elemét, a publikumot is száműzte a pályákról. Bármiféle bizonytalansági tényező, helyi íz kiiktatva.

Ezért aztán senki sem érezheti magát soha reményvesztetten idegenben.

Más kérdés, hogy igazán otthon sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!