Jégmezők lovagja - akit a jegesmedveveszély sem riasztott el

– Most mire készül?
– A karácsonyra.

– A futással kapcsolatos tervei érdekelnének.
– Persze, gondoltam. De azért válaszoltam, hogy a karácsonyra, mert tényleg van bennem egyfajta várakozás az ünnep előtt, ugyanakkor a sportban konkrét tervem még nincs. Vágyaim vannak, mondjuk Chilében a Volcano Maratoni, Ausztráliában szintén a klasszikus távon az Outback Maratoni vagy a Death Valleyben megtenni a 42 kilométert.

– Böngészte már a légitársaságok jövő évi ajánlatait?
– Nem. És ezért beszélek csupán vágyakról és nem konkrétumokról, hogy ezen vagy azon a versenyen elindulok. Éppen elég határidő van a munkában, a hobbimban nem szorítom magam keretek közé, inkább csak élvezni szeretném.

– Konkrétan és átvitt értelemben is maradjunk a földön, a realitásoknál! A napi penzum megvolt. Hetente hányszor edz?
– Mindennap futok, a távolság változó, ha versenyre készülök, hetente nyolcvan kilométer az edzésadag, egyébként harminc-negyven. A hosszabb távoknak a hétvégén szoktam nekivágni, ilyenkor negyven-ötven kilométert futok.

– Még mindig reggelente? Mert amikor négy évvel ezelőtt az Északi-sarki Maratonira készült, hajnalonta futott, hogy szokja a hideget. A novemberi Antarktiszi Maratoni előtt is ez volt a bevált recept?
– Nem, két okból sem. Egyrészt hajnalonta nincsenek fagyok, másrészt lányaimat kell az iskolába vinni, áttettem az edzéseket estére. Nagyjából egy órát futok, tíz-tizenkét kilométert. Meg aztán a munkám is megköveteli a magáét, vezetőként dolgozom kora reggeltől késő estig.

– Kilenc évvel ezelőtt éppen a stressz miatt kezdett futni. Ez rögtön azt is jelentette, hogy az utcai futóversenyeken is elindult?
– Tulajdonképpen igen. Egy irodában dolgozom, ülőmunkát végzek, a futball mellett szükségem volt még több mozgásra. És mivel mindennap futottam, ráéreztem az ízére. Aztán elindultam versenyeken, amelyek hangulata nagyon megfogott. A baráti körömből verbuváltunk egy Budapest-bajnokságban játszó nagypályás csapatot, de össze sem lehet hasonlítani egy-egy meccs és egy futóverseny hangulatát.

– Azt hiszem, értem. Noha a futball a csapatsport, a közösség ereje a futóknál magával ragadó, még úgy is, ha egy vagyok a tömegből. Illetve ön azért nem egy a sok közül. Felismerik itt-ott?
– Igen. Ez jólesik, de azt hiszem, elsősorban a teljesítményt ismerik el.

– Ez azonban önhöz köthető. Én is amatőr futó vagyok, de nem mondhatom el magamról, hogy a föld mindkét sarkán lefutottam a maratonit. Azért ez mégiscsak számít!
– Igen. Jólesik, ha olyan visszajelzést kapok, hogy valaki az én példámat látva kezdett el futni.

– Mi a célja a futással? Van-e célja?
– Hogy jól érezzem magam. Magasztos céljaim nincsenek. De akadnak pillanatok, amelyekért érdemes ezt csinálni. Törökbálinti vagyok, ennélfogva a szűkebb pátriámban jobban ismernek. Az Északi-sarki Maratonit követően elhívtak egy iskolába gyerekeknek előadást tartani. Nem lehet szavakkal kifejezni azt az érdeklődést, amit az arcukon láttam. A közös fotózás során a legmeghatóbb az volt, amikor odalépett hozzám egy kislány, és felemelt fejecskéjével azt kérdezte. „Legközelebb engem is elviszel, ha odamész?”

– A saját lányait már viszi? Sikerült velük megkedveltetni a futást?
– Ők egyelőre rövidebb távokat futnak, nem versenyszerűen. De az a fontos, hogy sportolnak, elsősorban a fitneszaerobik van fókuszban.

– Mennyi időt van távol a családtól a futás miatt?
– Az idén fél hónapot voltam, amikor az Antarktiszra mentem. Maximum egy-két hetet vagyok emiatt távol.

– Fontos, hogy milyen időeredményt ér el? Mert 45 évesen, kilencévnyi futómúlttal a háta mögött a 3 óra 20 perc alatt lefutott maratoni bizony jó eredmény, gondolom, a másfél órás félmaratoni is megy.
– Azért hozzátenném, hogy fiatalkoromban atletizáltam. Úgy 3:20-3:30 és 1:30-1:35 alatt magabiztosan megy a két táv, de az időeredmény nem elsődleges szempont. A nagyatádi Ironmant kétszer csináltam végig, a 12 óra 28 perces időmre is azt mondom, tudok még fejlődni.

– Azért ezeket az időket pusztán hosszú futásokkal nem lehet elérni, iramfutásokat is beiktat?
– Hogyne! Időről időre edzésterv alapján edzek, amely különböző típusú futásokból épül fel.

– Mennyi a napi folyadékszükséglete?
– Két és fél liter körül, és általában víz formájában viszem be. Hosszabb edzésnapokon vagy melegben ez azért felmegy négy literre.

– Alacsony a pulzusa?
– Ajjaj, ne is mondja! Negyvennyolc, és ha orvosnál vagyok, rögtön el akarnak küldeni további vizsgálatokra. Aztán jön a magyarázkodás, hogy ez a hosszútávfutástól van.

– Miben segíti a futás? A stresszoldó hatását értem, de hogyan néz ez ki a gyakorlatban, azaz futás közben?
– Ha nincsen stressz, a mentális egyensúly könnyebben megvalósítható. És a mentális egyensúly fenntartása a legfontosabb. Sokaknak gyógyszerként is felírnám.

– Ha valakinek kedvet szeretne csinálni a futáshoz, mit mond neki, mit tegyen közben vagy éppen mit ne? És most nem a lépéshosszra vagy a testtartásra értem.
– Régebben elég sokat pufogtam magamban, másképpen kifejezve, idegeskedtem. Aztán rájöttem, nem azzal kell foglalkoznom, ami idegesít, azokat tudatosan el kell engedni. Ki kell kapcsolni. Figyelni a tájra, saját magamra. És jöttek a megoldások a problémákra.

– Ha azért nagyon agyal az ember, lelassul.
– És akkor mi van? Legfeljebb lassabban futok.

– Kiegészítő sport belefér a sok futás mellett?
– Úszás és biciklizés. Hetente egy vagy két alkalommal úszom és biciklizek. Két-két és fél kilométer, illetve 50-60 kilométer a penzum.

– Említette, hogy a futás eszköz a lelki egyensúly eléréséhez. Ugyanakkor a nagy teljesítményekhez nem pusztán fizikai felkészültség szükséges...
– ...hanem mentálisan is fel kell készülni. Legalább olyan fontos, mint a fizikai állapot. Amikor az északi-sarki futásra készültem, elképzeltem, mi történhet velem, hogyan futok, mi jelenthet majd nehézséget.

– Például a hideg, amit magyar körülmények között a hajnali futásokkal modellált. Gondolom, ebből a szempontból az Antarktiszon már könnyebb feladat előtt állt. Ha egyáltalán volt különbség.
– Igen is meg nem is. Az Északi-sarkon mínusz 32 fokban futottunk, a Délin csak mínusz 17-ben. Ez az időmön is meglátszott, északon négy óra ötvenvalahány percet futottam, az Antarktiszon négy és fél órán belül. De a legnagyobb különbséget talán azzal tudom érzékeltetni, hogy míg három évvel ezelőtt az izzadtság két hólabdaként esett ki a mezem alól, az idén nagyon leizzadtam.

– Miért éppen a Föld két pólusán futott?
– Azért választom a szélsőséges kihívásokat, mert kalandor vagyok.

– Nem fél?
– Egyáltalán nem. Általában aláíratnak velünk egy felelősségvállalási nyilatkozatot, de ezzel sem foglalkozom. Tudniillik, ha a felmérhető kockázati tényezők között lett volna olyan, amely elgondolkoztat, akkor el sem indulok.

– A jegesmedveveszély se riasztotta el?
– Igen, ezt mindenki megkérdezte, s ugyanazt válaszoltam. A pálya azért volt viszonylag rövidebb, hogy kontrollálható legyen, távcsővel is figyelték a jégmezőt. És a jegesmedvék ritkán látogatnak északra, mert úgy gondolják, ott már kevés az eleség.

– Melyik az a verseny, amit leginkább teljesíteni szeretne?
– Nem is tudom. Talán a Halál-völgy vonz a legjobban.

– Miért éppen ez?
– Mert forróságával ellenpólusa a hidegnek.

– Szereti a meleget?
– Nem. A kihívás a fontos. Említhetném a Kilimandzsárón megrendezett maratonit vagy éppen a klasszikus maratonit Marathón és Athén között. De el szeretnék jutni a Hawaii Ironman versenyre is.

– Úgy tudom, limitált létszám van.
– Hasonlóképpen, mint a New York-i maratonin, de én mázlista vagyok, mert elsőre benevezhettem. Különben is: az élet hosszú.