Ördögi türelem – Moncz Attila publicisztikája

MONCZ ATTILAMONCZ ATTILA
Vágólapra másolva!
2020.03.10. 23:39

Az én szememben legkésőbb 1999. május 26. óta a Manchester United az erő sötét oldala. Az idegrendszerem mellett többek között – éppenséggel a közgázszigorlat előestéjén – egy mikroökönómia tankönyv is a kárát látta a csapat Bayern München elleni, a Bajnokok Ligája döntőjében mutatott feltámadásának. Teddy Sheringham a 91. percben egyenlített, Ole Gunnar Solskjaer a 93. percben pedig delíriumba döntötte a Camp Nouba látogató angol tábort, megfosztva a Bayernt attól, hogy egy „agyonnyert” (Mario Basler gólján túl két kapufa és több kihagyott helyzet is színesítette a palettát) meccs végén negyedszer is a magasba emelhesse a serleget.

Most az a veszély nem fenyegeti a Unitedet, hogy BL-t nyerjen a tavasszal (az Európa-liga is bravúr lenne, de abban a sorozatban legalább ott van a csapat), ugyanakkor a jelenlegi folyamat több ponton is kezd emlékeztetni arra az időszakra, amikor nem csupán gazdasági, hanem sportszakmai okok miatt is zsinórmértékként kellett tekinteni rá. Amikor a futballban felgyorsuló döntési mechanizmusokról beszélünk, amikor a nagycsapatoknál a krónikus eredménykényszer az úr, akkor ritka az a türelem, amivel a vezetőség az immár vezetőedző Solskjaer iránt viseltetett-viseltetik. Persze, nehéz a Ferguson utáni érában mindenkinek megfelelni (Louis van Gaalnak, José Mourinhónak és legfőképpen David Moyesnak nem is sikerült), de azt is nehéz megállni, hogy ne rúgjanak ki valakit azért, amit a végleges szerződése aláírása utáni első időszakban művelt a csapattal. Kezdhetett tizenegyes jó szériával az MU élén Solskjaer, ha azt követően olyan mélyrepülés következett, amelyben valós veszélyként jelentkezett, hogy a gárda a 2019–2020-as idény végén a Premier League-ben alulmúlja a legrosszabb szereplését (7. hely). Sokan ütötték a norvégot (volt is rá okuk), most meg ott tart a csapat, hogy tíz tétmérkőzés óta nem talált legyőzőre, ráadásul ebben a sorozatban nyolc találkozón gólt sem kapott. Fergusonnak hajdan négy évébe telt, mire megnyerte az első trófeáját a Uniteddel, akkor senki sem hitte, hogy 1500 tétmeccsel később köszön csak el a kispadtól.

Solskjaer nem lett jobb vagy rosszabb edző a kinevezése óta, az alapfilozófiája sem változott. Csak ha tényleg az újjáépítés a feladata, azt máról holnapra nem lehet megvalósítani. Még akkor sem, ha a szurkoló nem holnap, hanem már ma akar eredményt látni. Adott esetben ebbe bele kell férnie a totál fogalmatlan mérkőzéseknek is (egy Crystal Palace vagy Burnley elleni hazai vereség simán ez a kategória), ha ez az ára a hosszabb távú sikereknek. Erre persze most sincs garancia, de az irány ezúttal nem tetszik rossznak. Persze még nem brillírozik az együttes (a Cityt is úgy verte meg 2–0-ra, hogy csak 28 százalékban birtokolta a labdát, igaz, a városi vetélytárs így is csak négy kapura lövésig jutott), folyamatában biztosan nem úgy futballozik, ahogyan az elkötelezett hívei várják, de mondjuk januárban, a Burnleytől kapott pofon (az már a negyedik volt abban a hónapban!) után ki mert volna fogadni a tíz tétmeccses veretlenségi sorozatra? (És arra, hogy Dave Sexton és Ferguson után Solskjaer lesz mindössze a harmadik MU-tréner, aki a bajnokságban oda-vissza megveri a Cityt?)

Az is igaz, hogy, legalábbis a jelek szerint, meg kellett találni a manchesteri tetris egy nagyon fontos alkotóelemét. Hajdan Ferguson Éric Cantona megszerzésével tudott szintet lépni, Solskjaernek pedig Bruno Fernandes lehet a hasonló szerepet betöltő futballistája. A francia idény közben érkezett, a portugál is (47 millió fontért a Sportingtól), csak utóbbinak nem kellettek hónapok a beilleszkedéshez és a sereg élére álláshoz. „Vezérnek érkezett, úgy is viselkedik” – mondta róla Solskjaer. Február elsején mutatkozott be a Unitedben, azóta két gól és három gólpassz a mérlege, tizenegy nagy helyzet kialakítása köthető a nevéhez – utóbbi mutatóban csak hárman jobbak nála ebben az időszakban a Premier League-ben, de James Maddisonnak (Leicester), Dwight McNeilnek (Burnley) és Joao Moutinhónak (Wolverhampton) sem kellett az akklimatizációval bajlódnia. Az idény során, a portugál összecsapásait is figyelembe véve, 10+10-es mutatóval áll, középpályásként, márciusban. A BBC egyik elemzője szerint „Bruno Fernandes olyan teljesítményt nyújt a középpályán, amilyenre tíz éve várnak a Unitednél”. Ráadásul neki köszönhetően Solskjaer megtalálta a rendszerben Fred és Nemanja Matics helyét is (Fernandes mögött, középen, párban), így ha még jobban összeérnek, a Unitedé lehet a liga egyik legdinamikusabb és legacélosabb középpályássora. Ráadásul a portugál figurának sem utolsó, alighanem minden United-szurkolónak megdobogtatta a szívét, amikor összemorgott a derbin Pep Guardiolával (aki ezelőtt mindhárom bajnokiját megnyerte az Old Traffordban), majd szépen csendre intette.

Bruno Fernandes is, a nyáron érkezők is sokkal inkább a hosszú távú üzletpolitika jegyében kerültek a klubhoz. Harry Maguire a maga 26 évével korelnök a tartós időre szerződtetettek között (a télen kölcsönbe megszerzett Odion Ighalo már 30 éves, de ő csak a nyárig marad, ráadásul kényszermegoldás), értük a szintén hosszú távú profit reményében még anyagi kockázatot is vállalt a klub. Korábban egyetlen menedzser sem költhetett el 200 millió eurót egy idényen belül új játékosokra, Solskjaer megtehette. Még akkor is, ha a 2019. december 31-gyel záruló üzleti jelentés szerint a klub nettó adóssága 73.6 millió fontról 391.3 millióra nőtt, elsősorban a játékosvásárlások miatt. (Persze az sem tett jót az üzletnek, hogy a teljes bevétel 19.3 százalékkal, 168.4 millió fontra csökkent, úgy, hogy ebből 39 millió fontot az elsősorban az elmaradó BL-szereplés miatt kieső televíziós bevételek „hoztak össze”.) De ez egy olyan remekül felépített gazdasági gépezetnél, mint az MU néhány év alatt simán megtérülhet, csak kellenek hozzá az eredmények is.

Ennek egy újabb összetevője, hogy a Manchester United a Ferguson-korszak legszebb hagyományaihoz híven újfent erősen épít a saját nevelésű labdarúgókra. Az, hogy szerepel ilyen focista a keretben, 1937 óta egy több mint 4000 tétmérkőzésen át máig is tartó sorozat (jegyezzük meg, anno nyolc évtizede, a Fulham elleni bajnokin Tom Manley és Jack Wassall nevezésével kezdődött el), ami Solskjaer regnálása alatt újra dominánsan jelentkezik. Az előző idényben a Premier League-ben toronymagasan a Manchester Unitedben kapták a legtöbb játékidőt a klub akadémiájáról kikerülő futballisták, a United 9334 perccel vezette a listát, a Tottenham (6887) kaparintotta meg a második helyet, míg a sereghajtó Cityben mindössze 371 perc jutott a saját neveléseknek. Jadon Sancho meg mindenkit csókoltatott Dortmundból...

A tendencia az új évadban is folytatódott, az összes játékidő egyharmada most is a saját nevelésű futballistáknak jut, akik közül például a 18 éves Mason Greenwood már 11 gólnál jár, amivel a legeredményesebb U19-es labdarúgó. Az U19 fontos kikötés, mert azért a „már” 19 éves Erling Haalandról semmiképpen se feledkezzünk meg. Ha van hibapont a manchesteri építkezésben, az egyébként éppen Haaland, akiért versenyben voltak, sőt, a norvég is szívesen ment volna, de végül Dortmund lett a célállomása. Hogy ez a pénzéhesek közül ügynöke, Mino Raiola vagy az édesapja hibája, netán valaki másé, azt talán senki sem mondja majd el őszintén. Ahogyan az sem derül ki, hogyan muzsikálna ez a manchesteri zenekar a karmesternek szánt, de egyre inkább hiszti- és sérüléskirálynak bizonyuló Paul Pogbával: a francia összesen nyolcszor lépett pályára az idény során, 2020-ban pedig még egyszer sem.

Mindenesetre a United a mezőny közepéről immár a ötödik helyre emelkedett, ami pillanatnyilag – a Manchester City kizárása miatt – Bajnokok Ligája-indulást ér, versenyben van az FA-kupában és az Európa-ligában és újra kezd komolyan vehető futballcsapatra emlékeztetni. Csak most már ideje lenne egy év után újra sorozatban három bajnokit megnyernie. Bár ha Solskjaer feltámadását volt türelmük kivárni arrafelé, ez már meg sem kottyan majd.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik