A végén egymáséi lesznek – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2023.01.22. 23:45

Halálosan megsértődött Pep Guardiola a Manchester United ellen elveszített derbi után, a City mestere nemes egyszerűséggel közölte, nem érdekli a Premier League, fittyet hány a Ligakupára is, csak az a fontos, hogy milyen a csapata játéka. Fontos adalék, hogy a United győzelme után nyolcpontos hátrányba kerültek a listavezető Arsenallal szemben (azóta rendeztek két fordulót, csökkent a különbség), a Ligakupából pedig kiestek, s nyilván – maradva az érvelésénél – ezek után a játék sem lehetett fenomenális.

A szakértők is tudni vélik, hogy Guardiolából a sértettség beszél, sokan kritizálták azért, hogy a taktika kidolgozásánál még a saját eszén is igyekszik túljárni, csak bonyolítja a világ tulajdonképpen legegyszerűbb játékát.

Persze nem ő az egyetlen, akiből a futballelitben kibújik a primadonna. Aki ugyebár az operettek klasszikus szereplője, szó szerint prima donna, azaz első hölgy a darabban, övé a főszerep, övé a legjobb hang, érte bolondul meg a bonviván, őt ünnepli a közönség. Aminek a legtöbbször következménye, hogy ő is önmagát szereti a legjobban, önző, szeszélyes, megkülönböztetett figyelmet követel magának, s időnként bizony hisztérikus.

Ezzel együtt ne becsüljük le, a szerepkörben csak az tűnhetett s tűnhet ki, aki valóban sokat tud. Gondoljanak Fedák Sárira (1879–1955), akiről még Ady Endre is csodálattal írt („Egyéniség, aki nem paktál, s aki nem reflektál semminemű türelemre”), nem beszélve arról, hogy még a rablóultiban is kap szerepet, ő a kontra legmagasabbika. De a szintén legendás Honthy Hanna (1893–1978) sem volt akárki, legyen elég annyi, hogy a Csárdáskirálynő moszkvai vendégjátéka után Nyikita Hruscsov pártfőtitkár nem csupán a díszpáholyban tapsolt, hanem egy szovjet autócsodával (Moszkvics) ajándékozta meg.

Persze, hogy a sportban, főként a futballban is hamar megjelent a szerepkör, hiszen a népszerűség az alapja, ami ugyebár azoknak is kijár, akik a pályán tűnnek ki. Nálunk már 1906-ban előkerült a fogalom. Morgan Owen, a Corinthian FC középfedezete csapata budapesti vendégjátéka után úgy vélte, a közönség fegyelmezésre szorul nálunk, kiabálásával izgatja a játékosokat, azzal pedig, hogy a nevükön szólítja őket, primadonnákat nevel. (Csak részben tartozik ide, de figyeljék meg: a sportriporterek rendre tegezik az interjúalanyaikat, miközben ugyebár két felnőtt munkavállaló áll szemben egymással. És a „havernak” is kijár a tisztelet.)

A futballpálya igen nagy színpad, ennek is betudható, hogy 1920-ban a Nemzeti Sport kénytelen megállapítani, hogy játékvezetőink nagy részét a hiúság vezérli. Ezt mutatja az a rettenetes hajsza és tülekedés olyan mérkőzések után, amelyekre sok néző várható. „Nem azt tartják fontosnak, hogy a sportolónak álljanak rendelkezésre, hanem azt, hogy minél nagyobb nézőközönség előtt játszhassák a primadonna szerepét.” Hiába telt el több mint egy évszázad azóta, bizony ma is vannak nyomai a kórnak – fogalmazok visszafogottan, és gondolok a katari világbajnokságon magát előtérbe toló spanyol Antonio Lahozra.

Ha a sztárkultusz úrrá lesz, nincs megállás. Amikor az egy évvel korábbi francia bajnok Marseille 1938-ban Londonban csak döntetlent játszott a harmadosztályú Southend Uniteddel, a Marseille edzője, Eisenhoffer József Magyarországra is üzent: szó sem volt meglepetésről. Az angoloknál a csapatszellem mindent vitt, míg nálunk például az összekötő nem segít a fedezetnek, jó, hogy azt nem mondja, „Úgy kell neki!”. A csapatmunka senkit sem érdekel, „nálunk primadonnák vannak, mindenki egyénileg akar sikert aratni”.

Ez nem nagyon változott később sem, függetlenül a csapatmunka folyamatos hirdetésénél. A Herminamezei AC szakosztályvezetője, Kosztandy András 1945-ben, a háború utáni első teljes bajnoki idényben azért kelt ki magából, mert a régi idők primadonnastílusának csökevényei ma is élnek egyesekben. „Némelyek olyan nagy krekkek, hogy nem járnak edzésre, csak mérkőzésre” – mondja. Meg nem nevezi, de leginkább az akkor 34 éves Lázár Gyulára volt dühös, akit agyondédelgetett futballprimadonnának titulál. Ezzel együtt a mérkőzések több mint felén ott volt a végén kieső csapatban.

A Népsport persze kész volt a dörgedelemmel, 1946-ban a valutázókhoz, a feketézőkhöz hasonlította „a lebzselő, dorbézoló, folytonosan elégedetlen, állandóan »paranoiára« kész és kivándorlással fenyegető” futballistákat, azt jósolva, hogy csakhamar eljön az idő, amikor hazánkban mindenkinek a saját munkájából kell megélnie, a primadonnák is csak akkor számíthatnak prémiumra, ha tényleg kitűnnek.

Aztán maradt minden a régiben, s nem csupán nálunk, még a fegyelemről, a rigorózus szigorról elhíresült NDK-ban is. Amikor a keletnémet válogatott 1965-ben világbajnoki selejtezőn Bécsben nyerhetett volna, de döntetlent játszott az osztrákokkal, szövetségi kapitánya, Sós Károly Peter Duckét ostorozta. A fedezetek és az összekötők a lelküket kirohanták, hogy játékba hozzák, ám ő, „mint egy primadonna – sértődésest játszott”. Ducke egyébként remek futballista volt, ezt csak azért írom, mert rossz futballistára sohasem sütötték rá a bélyeget.

Sőt. Saját példánk is van rá. Legendás eset, hogy 1968-ban, amikor a Szovjetunió ellen az itthoni 2:0 után Moszkvában 0:3 lett, és nem jutottunk be az Európa-bajnokság négyes döntőjébe, Varga Zoltán így fakadt ki a Népsportban: „Puhányok vagyunk, egy-két csatár pedig egyenesen a legjobb úton jár ahhoz, hogy koravén primadonnává váljon. Előttük mindenki behódol. A pályán is, az életben is nyugodtan követelőzhetnek anélkül, hogy ők adnának valamit, és sehol sem merik őket kiállítani!”

Ebben persze volt igazság, de kérdés, hogy akkor is mondta volna-e, ha éppen nyerünk. Ám ennél fontosabb, hogy Albert Flóriánra gondolt, aki ugyebár 27 esztendősen még messze volt a kiöregedéstől, arról nem beszélve, hogy az Aranylabda az övé lett 1967-ben. Varga megszólalásában benne volt, hogy folyamatosan ki volt akadva a „Császárra” (a becenév sohasem véletlen), de ez az ő ügyük (volt), kívülről tiszteletlenség ítélkezni. Fontosabb, amit Albert válaszolt: „A labdarúgás olyan operett, ahol a mérkőzés közben tudjuk csak meg, hogy ki a főhős. (...) Meg kell harcolni érte”.

Így igaz. A primadonna sohasem a hiúsága, a sértődöttsége, a kiváltságai jóvoltából lesz prima donna, hanem megfordítva. Először a tudás, a produkció, a tetszés, és csak azután azok a sallangok, amelyek – ez nyilvánvaló – nem feltétlenül teszik szimpatikussá.

Ennek alapján kiindulópontunk, Pep Guardiola nem is igazi primadonna. Legfeljebb félig az. Mert a sértődöttség megvan, ám az igazi primadonnák a sikerről, a hódítás reményéről sohasem mondanak le. Akár fiatalok, akár korosak, mindenük a dicsőség, nem beszélve arról, hogy a City-operett közönségének fontos a bajnokság és mindegyik kupa is, ne feledjük, mégiscsak a nézőtéren ülők elragadtatásától lehet valaki első (és elkényeztetett) az egyenlők között.

Primadonnák mindig lesznek. Még úgy is, hogy 1994-ben a bajnoki rajt előtt az edzők azért voltak optimisták, mert szerintük „a primadonnaalkatú játékosok lassan kihullanak a rostán, s csak azok maradnak fenn, akik képesek futni, becsúszni, ütközni, egyszóval harcolni a győzelemért”. Azt most hagyjuk, hogy egy-egy csel, látványos trükk mindig jobban megmarad az emlékezetben, mint a rakkolás, kérdés, hogy mi lesz azokkal, akik futásban, becsúszásban, ütközésben magaslanak ki a mezőnyből. Mert mindegy, miben tűnik ki a csillag, a kiemelkedés a lényeg, nem a tárgya.

Az operett persze egyszerűbb műfaj, mint a futball. Fordulatos cselekmény, fülbemászó zene, a primadonna és a bonviván a végén egymáséi lesznek. Ha hamisan énekelnek, akkor is.

Egy nulla a mese javára.

És ez már a végeredmény.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik