Öngyilkos hősök: Bréking! Van értelme a baseballnak!

Vágólapra másolva!
2016.04.04. 21:00
Ismét van apropója, úgyhogy folytatódik Öngyilkos hősök fedőnevű rovatunk, amelyben Magyarországon népszerűtlen vagy ismeretlen sportágakba, sporteseményekbe mélyedve töltünk el felesleges órákat önfeláldozó módon, hogy önöknek már ne kelljen, de mégis megtudják, milyen volt. Mivel hétfőn hajnalban elkezdődött a tengerentúlon az MLB-szezon, most a baseball jön: tavaly nyáron munkatársunk halált megvető bátorsággal alászállt az amerikai kultúra legmélyebb bugyrába, és három órát ácsorgott a pittsburghi baseballpálya szélén, hogy megtudja, mit esznek ezen a sporton a tengerentúlon. Nos, bármit, a vattacukortól a chipsen és a hamburgeren át a csirkeszárnyig, sőt lehetőleg mindezeket egyszerre, de a végén kiderül, miért nem hányingert keltő az egész ennek ellenére sem – sőt.

(Ez a cikk a Nemzeti Sport 2015. június 29-i számában megjelent írás bővített változata.)(Ez a cikk a Nemzeti Sport 2015. június 29-i számában megjelent írás bővített változata.)

 

Clint Hurdle rágója, Adamsky rendőr és a csodálatos PNC Park
Clint Hurdle rágója, Adamsky rendőr és a csodálatos PNC Park
MLB, Alapszakasz, Pittsburgh Pirates–Atlanta Braves
Mi ez:egy baseballmeccs
Hol:Pittsburgh, Pennsylvania, USA
Mit csinálnak:eldobják a labdát, beleütnek és futnak

Egy sárga papíros rágógumi a fejünkön koppan, négy közvetlenül mellettünk landol, újabb öt csak úgy a környéken. A fura bácsi, aki hozzánk vágta a kupacot nem más, mint bizonyos Clint Hurdle, a Pittsburgh Pirates baseballcsapatának 58 éves, de legalább 68-nak kinéző, gyűrött arcú, látszólag valamikor a hetvenes években kényszeres állkapocsmozgatásba ragadt menedzsere, akit eszerint évi több mint egymillió dolláros fizetése sem akadályoz abban, hogy rágógumit hajigáljon jobbra-balra, ha éppen olyan hangulatba kerül.

Rágódobáló Clint Hurdle, a Pirates menedzsere
Rágódobáló Clint Hurdle, a Pirates menedzsere

„Ne törődj vele, rám célzott. Minden meccs előtt ezt csinálja, tiszta babonás” – mondja Jeff, a helyi tévécsatorna technikusa, akivel közvetlenül a földbe mélyesztett kispad, itteni nevén a dugout mellett nézzük az Atlanta Braves elleni alapszakaszmeccset. A szomszédos gödörben a rágódobáló Hurdle bácsi, valamint huszonöt-harminc faarcú, az utolérhetetlenül laza és fensőbbrendű arckifejezés fenntartása érdekében hatalmas energiákat mozgósító fehér mezes illető mindenféle nációk képviseletében Dél-Koreától a Dominikai Köztársaságon át Venezueláig és persze az Egyesült Államokig – ők az amerikai topbajnokságban, az MLB-ben szereplő Pirates, a helyi kedvencek. Körülöttünk pedig az előző félmondat igazságtartalmának alátámasztásaként harminchatezer ember... Nos, mit is csinál?

Eszik és bámészkodik, leginkább. A baseball ugyanis a reményteli várakozás játéka.

Elvileg ugye úgy néz ki, hogy akinél a labda van, az 150 kilométeres sebességgel hozzávágja ahhoz, akinél az ütő, utóbbi meg reméli, hogy bele tud suhintani egy akkorát, hogy amire a labdás embernek a mezőn szétszóródott csapattársai összeszedik, addigra az ütős ember – vagy minősített esetben az ő brigádjából valaki – körbefut a pályán és ezzel pontot szerez. Persze a sportágnak ezer rétege és szemkápráztató mélységei vannak, de a lényeg ez.

 

Szép idő, sok ember, szép környezet, sok ennivaló – és valahol a pályán valakik csinálnak valamit
Szép idő, sok ember, szép környezet, sok ennivaló – és valahol a pályán valakik csinálnak valamit

Csakhogy a fent vázolt esemény ritka, mint az aranylánc nélküli baseballjátékos. A nekünk rendelt három órában például a két csapat dobói 267 ízben hajítják el a labdát, de mindössze 14 alkalommal, vagyis minden tizenkilencedik próbálkozásra sikerül valakinek érvényes és értelmes irányba suhintania az ütővel. Mégis, ahányszor csak egy figura felcaplat a salakból emelt dobódombra, lélegzetvisszafojtva figyelünk, hátha megpillantjuk a csodát. Jó ideig azonban a mellettünk posztoló Adamsky közrendőr prezentálja az egyetlen varázslatot: leginkább egy nyugdíjközeli mérlegképes könyvelőre emlékeztet, és békeidőben csak az a dolga, hogy a kameraállás kisajtaját nyitogassa-csukogassa a szünetekben, mégis úgy tele van aggatva fegyverekkel, mint Arnold Schwarzenegger a Kommandó leszámolásjelenetében, ami pedig a varázslatot illeti, más magyarázatot nem találunk arra, hogyan képes a szétdobált rágók közül egyszerre ötöt is eltüntetni a szájában.

Andrew McCutchen (balra) mindenki kedvence
(Fotó: Action Images)
Andrew McCutchen (balra) mindenki kedvence (Fotó: Action Images)

A pályán a játékosok ellenben nem ütnek hasonlóan varázslatosan, úgyhogy az egész délután egy óriási antiklimax: alig 14 jó pillanat, meg 253 felfokozott várakozás utáni beteljesületlen együttlét, majd az azonnali reménykedés, hogy hátha a következő alkalommal... Főleg amikor Andrew McCutchen készül ütni: az évi nyolc és félmillió dollárt kereső helyi legenda egymaga rakta vissza a térképre a Piratest, amely addigra már húsz éve képtelen volt legalább rájátszásba jutni. Ennek megfelelően minden második drukker az ő 22-es mezét viseli, és mikor neki volna esélye pontot szerezni, az addigi kedélyes csámcsogás helyett ordít a nép.

 

McCutchen támadóállásban, pattanásig feszült idegekkel, lábujjhegyen várja, hogy a célba rohanhasson, aranyozott cipőtalpa elemelkedik a földtől, és még a jobbára csak unott pofával rágózó csapattársak is talpra ugranak a dugoutban, amely pedig amúgy a meccs aktuális történéseitől függetlenül végig egy olyan nemzetközi buszmegállóra emlékeztet, ahová még nagyon soká érkezik a következő járat. De felesleges a nagy izgalom, McCutchen futna, de addig nem kaphatja fel a nyúlcipőt, míg a társa bele nem tud ütni a labdába, márpedig egyszer sem tud, így pár eredménytelen suhogtatás után véget ér a játékrész és ülhet vissza mindenki.

Úgyhogy megint csak bámészkodni lehet – és enni. A lelátón olyan tömény a levegő, hogy szöget lehetne verni bele, vattacukorillat- és sültcsirkeszag-felhők állnak össze egyetlen pattogatottkukorica aromájú szupercellává, amelyből csak azért nem kezd vízízű amerikai sör zuhogni, mert az időjárásnak nincs szerződése az MLB-vel, nem úgy, mint annak az étteremláncnak, amely a következő hat meccsre szóló bérlet mellé egy ingyen pizzát is ajándékoz.

Indul a busz!
Indul a busz!

És nem a Papa John's az egyetlen, amely minden dollárt megpróbál kipréselni a mostanában újra baseballőrültté vált városból (őrület, tényleg: még a buszok kijelzőjén is felváltva mutatják a végállomást meg a Pirates-drukkerek "Let's go, Bucs!" meg "Beat'em, Bucs!"-jelmondatait). A tetthelytől vagy hatszáz méterre lévő parkolóban meccsnapon az egyébként nyolcdolláros díj hirtelen felkúszik harmincra, nem csoda hát, hogy vidám gyalogos forgatag örvénylik az amúgy szinte a belvárosban fekvő stadion körül. Aki nem a szent színeket viseli (amelyek egyébként mindhárom nagy pittsburghi franchise esetében megegyeznek, a Pirates baseballozói mellett a Penguins hokisai és a Steelers amerikaifutballistái is fekete-aranyban pompáznak), szinte nem is ember, akkora rajongó viszont senki sem tud lenni, hogy a bejáratnál megússza a fémdetektoros kaput és az alapos átvizsgálást – mert hát a biztonság mindenek felett.

Ha viszont egyszer bejut az ember, nem is találhatna jobb helyet a bámészkodásra, mint a pittsburghi stadion, a PNC Park, amelyből lélegzetelállító panoráma nyílik az Allegheny folyóra és a város felhőkarcolóira – már ez önmagában megérné a felső karéjba szóló 15 dolláros jegy árát. Hetven-száz dollárért pedig a nevezetes dugout mögé is beülhet bárki, aminek az a járulékos haszna, hogy az egyes játékrészek végén (kilenc van belőlük) a leballagó játékosok ide dobják ki a megmaradt labdájukat, kötelezően egy árva félmosoly nélkül, még az átlagosnál is marconább ábrázattal.

Parkolni olcsó – máskor, legalábbis
Parkolni olcsó – máskor, legalábbis

Mégis ilyenkor derül ki, hogy mire megy ki az egész baseballosdi, mitől ez Amerika nemzeti sportja, és mitől telik meg a stadion. Előbb egy hatévesforma kislány kezd el sikoltozni örömében, mikor elkapja a labdát, aztán egy ortodox zsidó család kisfiújának esik le a fejéről a kipa nagy boldogságában, ahogy a zsákmánnyal baseballkesztyűs kezében – mert a gyerekek mind hozzák ám a kesztyűjüket a meccsre – ugrál. Apukák, anyukák, nagyszülők mosolyognak ragyogó arcú csemetéikre, és többen gratulálnak annak a famíliának, amelynek ifjú sarját kiválasztották, hogy az egyik játékrészben ő olvashassa be imádni való cérnahangon az épp ütni készülő játékos nevét a hangosbemondóban. Lehet, hogy közben megy valami meccs is unott pofájú milliomosokkal, de a lényeg az, hogy együtt a család, hogy nagypapáról-nagymamáról fiúra-lányra száll a hagyomány, hogy felkerekedünk, és egy-egy vasárnapot a stadionban töltünk falatozva, beszélgetve, és ha már ott vagyunk, szurkolva, hátha mégis történik valami a következő dobásnál és együtt örülhetünk harmincezer emberrel, ami megint csak nem akármilyen kaland.

Mikor véget ér a meccs, és a rágódobáló Hurdle bácsi már a stadion gyomrában magyarázza a 2–1-es vereséget maroknyi újságírónak, még ki is nyitják a kapukat, a kölykök pedig akár egy órát is sorban állnak, hogy egyszer körbeszaladhassanak a pályán és megnyerhessék a minden kisgyerek fejében milliószor lejátszott képzeletbeli mérkőzést, ha már McCutchennek éppen nem sikerült.

ARKHIMÉDESZ, RADAMESZ
A legmenőbb játékosnevek: Antonio Bastardo, Bobby LaFromboise,Arquimedes Caminero, Radhames Liz
A legbénább játkosnevek: Tony Watson, Joe Blanton, Charlie Morton

„Minden vasárnapi mérkőzés a kicsiké. Mikor borzalmas volt a Pirates és ember nem járt a meccseinkre, ezekre akkor is jöttek tizenötezren – mosolyog Walt, az öreg biztonsági őr. – Én is minden szezonban kihozom a kisunokámat: nyolcéves, már négyszer futott, mégis hetekkel előre készül rá, és aztán napokig meséli mindenkinek, hogy mekkora élmény volt. És tudja, hogy van: mi, nagyszülők akkor vagyunk boldogok, ha mosolyognak az unokáink.”

ÖNGYILKOS HŐSÖK
Korábban:NASCAR – az unalom diadala

Magunk is mosolyogva köszönünk el Walttól. De azért nem tudjuk nem észrevenni, hogy eddigre már csak az a kijárat van nyitva, amelyik a méregdrága ajándékbolt mellett vezet el, onnan meg a szülőknek úgy kell kicibálniuk az eddigre kevésbé mosolygó csemetéket. Csak hogy el ne felejtsük, hogy a rágódobáló Hurdle bácsi és McCutchen millióit azért ki kell termelni valahogy.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik