Egy verssor üzenete – Pucz Péter publicisztikája

PUCZ PÉTERPUCZ PÉTER
Vágólapra másolva!
2024.05.12. 23:32


PIERRE DE COUBERTIN tiszta szándékaiban nincsen okunk kételkedni. Sokat köszönhet neki a sportot kedvelők világa. Különösen igaz ez az újkori olimpiai mozgalomra, ami nélküle is létezhetne ugyan, de elévülhetetlen érdemei vannak a (sport)történelmi hagyományok újjáélesztésében. Az ókor nemes vetélkedéseinek feltámasztása, megalkotása a XIX. évszázad végétől a teljes XX. századon keresztül napjainkig érezteti hatását az egész földkerekségen. Előbb nyáron, később már télen szintúgy versenyre keltek az atléták a dicsőségért, még akkor is, ha a citált szó értelmét bőven kiterjeszthettük bármilyen sportág héroszaira is.

Pierre báró még tollat is ragadott, írt egy ódát a sportról, amelynek jutalma első helyezés volt a Stockholmban 1912-ben megrendezett ötkarikás játékok művészeti versenyének irodalom kategóriájában. A sandaságot mellőzve tegyük rögvest hozzá, az ezüstöt meg a bronzot – a szobrászat kivételével – ki sem osztották a művészeti ágakban. De legalább annyiban nagyon korszerűnek számított a törekvés, hogy a nemek közötti megkülönböztetést tökéletesen mellőzte a versenyszám mind az öt kategóriában, amelyben nevezni lehetett. Ennek ellenére nőknek nem termett babér, hat úriember végzett az élen, ugyanis az építészetben ketten közösen pályáztak.

A nagy szervező, egyben gondolkodó, amúgy meg báró azt hirdette irodalmi alkotásának egyik sorában: „A béke vagy, te Sport!”. Amit az eredeti nyelven, a francián kívül azok is élvezhetnek, akik Devecseri Gábor fordításában olvasták el e szép részt. De legőszintébb sajnálatunkra, a szerző – akaratán kívül – élete egyik legnagyobb tévedését juttatta el a széles néptömegekhez. Természetesen nem rajta múlt, ám a poézis nem állhatta ki a modern idők próbáját.

A történelmi feljegyzések tanúsága szerint az antik görög világban, amikor eljött az olimpia ideje, a harcoló felek letették a fegyvert. Ennek azonban az első világháború idején már a fordítottja számított valósnak, hiszen 1916-ban elmaradtak a játékok a végtelen öldöklés közepette. Az 1920-as eseményre meg a vesztes országok – köztük Magyarország – sportolóit nem hívták meg. Pedig hazánk a mozgalom megszületésekor ott bábáskodott a hellén bölcső közvetlen közelében. Hajós Alfréd (eredeti nevén Guttmann Arnold) haza is hozhatott a pireuszi tengeröbölből két ezüstérmet úszásban. Nem másodikként, hanem győzőként, mert akkor az élen végzőknek még ezüstből készült medália dukált. Igaz, 1924-re, a párizsi (második) olimpiára már visszatérhettek a mieink is, de abból szintén adódott némi keserűség. Hiszen az atlétika ötpróbaszámában (távolugrás, gerelyhajítás, 200 méteres síkfutás, diszkoszvetés, 1500 méteres síkfutás) Somfay Elemér csupán a dobogó második fokára léphetett fel egy könyvelési tévedés miatt. Erőteljesebb hangsúllyal csalásnak is mondhatnánk, de nyugodjunk bele abba, senkit sem a rosszindulat kerített a bűvkörébe, amikor egyik részeredményének helyezési számát rossz helyre jegyezték be. Sportvezetőink akkor nem óvtak, mert Trianon után „rosszul vette volna ki magát”, ha vehemensen verjük a zsűriasztalt – szólt a hivatalos magyarázat. Ott egy arany elveszett, vissza már sohasem kapjuk. Mi valahogyan túléljük, a meglopott, megtört Somfay (született Stromfeld) ellenben élete végéig emlegette – teljes joggal. Nem békélt meg a megváltoztathatatlannal. Pedig Michael Phelps sem mondott volna le szívesen egyik olimpiai dicsőségéről sem a huszonháromból, de még Egerszegi Krisztina sem, igaz, neki „csupán” öt jutott belőle. Más nemzeteknek annyi sem adatott meg összesítve, bár az meg legyen az ő gondjuk.

Az olimpiai mozgalom azonban szerencsére eljutott 1936-ig, amikor télen Garmisch-Partenkirchen, nyáron Berlin lehetett a vendéglátó Németországban. Mindkét rendezvény jelentősnek számított, de a hírértékét „bizonyos” Adolf Hitler propagandagépezete is alaposan ki akarta aknázni. Ez annyira sikerült, hogy 1940-ben, illetve 1944-ben a második világ­égés következtében el is maradtak a játékok… Egy ideig esély sem mutatkozott a fegyvernyugvásra, ám ekkor a szellemi atya már csupán az égben csóválhatta a fejét, merre is tart az emberiség sorsa – hiába diktált volna a sport sokkal szelídebb irányt. A csatákban legfeljebb a sportlövők tarthatták magukat formában, a világ jócskán megváltozott az élet vagy halál keretei között.

A sorozat Londonban, 1948-ban, viszonylag puritán keretek között, de újjáéledt. Később mi, magyarok szintén kacérkodtunk a rendezés lehetőségével, ám 1956 után a béketábor első megálmodott olimpiája köddé vált, Róma 1960-ban jó házigazdának bizonyult – helyettünk is. Az olimpiák legsötétebb lapjait viszont 1972-ben Münchenben írták, igaz, nem a sportolók, hanem a terroristák. Az olimpiai faluban, majd később a repülőtéren, a balul elsült szabadítási akcióban tizenegy izraeli sportoló mellett egy nyugatnémet rendőr vesztette életét, és öt túszejtő terrorista sem élte túl az akciót. Az eszme is majdnem odaveszett, belepusztult, de a játékokat mégis folytatták, vitatható, bár talán bölcs döntés után. Mindenesetre a müncheni stadionban megtartott gyászszertartás nyomasztó emlékeket idéz fel ma is mindenkiben, aki a helyszínen élte át a tragédiát, majd a játékok folytatását.

Montrealt, 1976-ot sem úszta meg a mozgalom bojkott nélkül, akkor Dél-Afrika faji politikája (apartheid) szólt közbe. A nehéz évek mégis Montreal után következtek. A Szovjetunió 1979. decemberi afganisztáni bevonulása miatt – élén az Egyesült Államokkal – 1980-ban sok nemzet sportolói nem utaztak el Moszkvába. Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár torz rendszere, egy szuverén ország megszállása elleni politikai tiltakozás volt ez sportmezbe bújtatva. A válaszra sem kellett sokat várni, csupán egy olimpiásznyit. Akkor Los Angeles fogadta a küzdőket, de politikai bosszútól vezérelve seregnyi (zömmel szocialista) ország képviselői, köztük a mieink sem utazhattak Amerikába. A játékokról lemaradó sportolóink örök fájdalma, hogy nem lehetettek ott az 1984-es olimpián. Nem túlzás, ezt követően sokan fogták a fejüket rosszat sejtve, midőn Dél-Koreának ítélte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a rendezést, nem sokan maradtak távol 1988-ban. Például Észak-Korea sem tett kirándulást a szomszédnál (bár inkább testvérnél), az amúgy nem túlságosan távoli Szöulban. Cselekedték mindezt azért, mert az egykori koreai háború békeszerződését sem addigra, sem máig nem írták alá a felek. Harci békétlenség maradt a barátságtalan időkből, az elmúlt évszázad ötvenes éveiből.

Egy olimpiai parki robbantás borzolta a kedélyeket Atlantában 1996-ban, igaz, azt háborúnak azért nem lehet titulálni. A 2008-as pekingi események előtt ellenben egyes jogvédők igyekeztek számonkérni a demokrácia vívmányait az ázsiai ország vezetőin, különösebb eredmény nélkül. Attól kezdve az újabb helyszíneken óriási összegeket áldoznak a rendezők a biztonságra, mert a glóbusz telis-tele volt, van, feltételezhetően lesz is fegyveres gócokkal, azok lesújtó mellékhatásaival együtt. Az oroszországi Szocsi sem volt kivétel, a 2014-es téli összejövetelre sem lehet felhőtlen örömmel emlékezni, ha a Krím akkori orosz megszállására gondolunk. Ennél is sokkal megdöbbentőbb, hogy miután 2022. február 20-án Pekingben kialudt a láng, négy nap múlva elindultak az orosz tankok, elkezdődött az ukrajnai háború.

Éppen ezért nagyon fontos lenne, ha valaki, aki találkozna a világ csúcsvezetői közül bármelyikkel, felhívná a figyelmét: létezik az emberiségnek egy hatalmas vetélkedése. Ami éppen olyan törékeny, mint a hímes tojás. Kisebb koppintások is megrepeszthetik. Mégis, talán nem kellene odáig eljutni, hogy megint néhány ciklusra kimaradjon az életünkből. Már azokéból, akik még várják, hogy ismét fellobbanjon a nap tűzétől a fáklya görög földön, hódító útjára indulva valamelyik város stadionjáig. Az olimpiai láng nyelve, nem pedig egy következő háború csóvája! Addig meg az isten áldja Coubertin sporttárs nevét így, 2024 tavaszán, a harmadik párizsi seregszemle előtt több mint két hónappal.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik