Mentálisan nem volt topon a női vízilabda-válogatott – értékelés

Nyilván jobb úgy elemezni a magyar női válogatott szereplését, hogy a 2015-ös kilencedik helyett ezúttal az ötödiken végeztek a lányok, de ahogy azt a bizonyos kudarcot, a mostani „a jó ég tudja, milyen” eredményt sem tudjuk hová tenni.

Sőt, Kazanyban jobb volt a helyzet, mert akkor látszódtak a törésvonalak, bízhattunk abban, hogy a sikeres évek után rossz eredménnyel záró Merész András kapitány távozása, a stáb frissülése új lendületet adhat, mert lehetett ez a csapat vb-harmadik, -ötödik vagy -kilencedik, szerezhetett Eb-aranyat, -bronzot vagy olimpiai negyedik helyet, egy-két embert leszámítva ugyanaz a társaság szállt vízbe.

Az a társaság, amelyről azt gondoljuk, hogy a képességeket tekintve a világ élvonalába tartozik – ezt azonban képtelen huzamosabb ideig bizonyítani. Igaz – és ez jó meglátás volt a Merész utáni szövetségi kapitánytól, Bíró Attilától –, hogy gyakorlatilag alig van olyan válogatott az amerikain kívül, amelyik stabilan a négy között tud lenni, mégis, ha azt tartjuk a csapatunkról, hogy a világ egyik legjobbja, akkor szeretnénk úgy látni, hogy az adott torna végén éremért küzd.

A tudathasadásról azért beszéltünk, mert a magyar válogatott mindössze egy vereséggel lett ötödik, a négy rangadójából hármat megnyert –, csakhogy a legfontosabbon csődöt mondott.

Akkor most hová tegyük a csapatot?!

Az pozitívum, hogy fizikailag sokat lépett előre, a világbajnokság előtt a lányok szálkásak voltak, sportosak, szóval a kapitány azon törekvése, hogy „fiúsítani” szeretné az együttest, látványos sikerrel járt. Abból is kihozta a maximumot a szakvezetőség, hogy nem volt balkezes szélsője: Antal Dóra, Czigány Dóra és Szücs Gabriella jobbkezesként igyekezett a rosszkéz-szélen, s bár előfordult, hogy féloldalas volt a támadójátékunk, még ez volt a legjobb megoldás.

És még abban is igaza van a kapitánynak, hogy az olaszok (meg a görögök, a hollandok…) ellen mutatott játékkal bárki ellen van esélyünk – csakhogy Kanada ellen nem sikerült ezt a játékot hozni, pontosabban semmilyen játékot.

Nem szokásunk elemzésekben szélsőséges véleményt megfogalmazni, hiszen a vb-9. helynél is láttunk értékeket, és az Eb-arany után is beszéltünk javítanivalókról, de a mostani, Kanada elleni negyeddöntő kiverte a biztosítékot a lányoknál is, nem véletlen, hogy a győztes helyosztó dacára a fele csapat könnyes szemmel hagyta el az uszodát…

Azt is tegyük hozzá, hogy a rangadókon Kanada alig verte meg Kínát (9–8), kikapott Olaszországtól (10–4), Spanyolországtól (12–10) és Oroszországtól (11–9). Még a vesztes Kína is kétszer annyi gólt szerzett, mint a magyar válogatott, amely hiába gyakorolta a speciális játékot, a csapat a negyeddöntő félidejére kicsinálta magát lelkileg: az összes mezőnyjátékos leblokkolt, a 35 próbálkozásunkból 21 a kapuig sem ment el…

És éppen itt van a kutya elásva: mentálisan nem volt alkalmas most a csapat a jobb eredményre.

Hogy ezért Csernus Imre-e a felelős vagy Bíró Attila, esetleg arról van szó, hogy a lányok nem tökéletes versenyzőtípusok, nem tudjuk megfejteni – viszont ezzel meg is van a remélt előrelépés záloga.

Akkor majd nem kell azzal vigasztalnunk magunkat, hogy öt győzelemmel és egy vereséggel zártuk a hazai vb-t, ez ugyanis önámítás – ahogy Bíró Attila is mondta, „Csalódás az ötödik hely.”

Szóval akárhogy is nézzük, erős a csapat – de nem eléggé. És főleg nem akkor, amikor igazán kellene.