Cselgáncs: új otthonra vágynak a domaszékiek

Tíz évig Ausztráliában volt edző, 39 évesen még Óceánia-bajnoki címet ünnepelt Szabó Miklós, majd 2003-ban gondolt egyet és hazaköltözött Magyarországra. Egészen pontosan szülővárosától, Szegedtől nem messze, a közel ötezres lélekszámú Domaszékre, ahol megalakította a helyi cselgáncsszakosztályt. Tanítványai tizenhét év alatt hatvannégy országos bajnoki aranyérmet szereztek, a tavalyi évadban pedig két ezüst- és hat bronzérmet ünnepelhetett a kis klub az utánpótlás-korosztályok legnagyobb hazai erőpróbáján.Tíz évig Ausztráliában volt edző, 39 évesen még Óceánia-bajnoki címet ünnepelt Szabó Miklós, majd 2003-ban gondolt egyet és hazaköltözött Magyarországra. Egészen pontosan szülővárosától, Szegedtől nem messze, a közel ötezres lélekszámú Domaszékre, ahol megalakította a helyi cselgáncsszakosztályt. Tanítványai tizenhét év alatt hatvannégy országos bajnoki aranyérmet szereztek, a tavalyi évadban pedig két ezüst- és hat bronzérmet ünnepelhetett a kis klub az utánpótlás-korosztályok legnagyobb hazai erőpróbáján.

A domaszéki Tökmag-kupára dzsudokák százai járnak – de a koronavírus-járvány miatt elmarad a 2020-as verseny  •  Forrás: Doma TV

„Kilencéves koromban kezdtem dzsúdózni, ez az életem. Ausztráliában és Szegeden is volt ingatlanom, ezeket eladtam. Úgy gondoltam, jó helyem lesz Domaszéken, ott telepedtem le. Nagy lehetőséget láttam a községben, nem volt sok kérdés afelől, hogy létrehozom az egyesületet. A helyi önkormányzat is támogatott, azóta is heti háromszori, kétórás edzéslehetőséget biztosít” – így a mester.

Szabó tíz évig nevelte a 2013-ban ifjúsági világbajnokságon ezüstérmes Mihalovits Kincsőt, és tanítványa volt a 2012-es, montenegrói ifi Eb-n harmadik Balázs Nikoletta is.

„Naiv voltam az elején, mert azt hittem, komoly, stabil bázist lehet itt kialakítani. A forgatókönyv mindig ugyanaz: kinevelek olyan fiatalokat, akik ütőképesek lehetnek a hazai, akár a nemzetközi porondon, ám ők idővel úgy gondolják, hogy nagyobb együttesbe, a fővárosba vagy Szegedre kell költözniük a sikeresség fenntartásának érdekében. Volt olyan év, amikor nyolc magyar bajnokom volt, de a szülők mindig úgy gondolták, kicsi a szakosztály és kevés az edzéslehetőség. Az emiatt meghozott döntések mindezidáig rossznak bizonyultak.”

A fent említett nevek után sejthető, hogy volt idő, amikor rengeteg lány cselgáncsozott Domaszéken, ez azonban megváltozott:

„Mazsorettszakosztály jött létre, amely gyakorlatilag az összes kislányt »elszívta«előlünk. Persze az is problémát jelent, hogy gyakran edzünk egy időben velük, ilyenkor folyamatosan mellettünk megy hangosan a zene… Jelenleg negyven igazolt sportolónk van. Nagy energiát fordítottam a gyerekek toborzásába, volt idő, amikor emiatt sokkal többen is lettünk. Erre megalakult a helyi fociklub, amelybe rögvest átment tíz gyerek. A helyzetünk tehát gyakran nehéz.”

A helyiek büszkék a dzsúdóegyüttesre, amely minden évben megrendezi a Tökmag-kupát – az április 4-ére tervezett verseny viszont idén elmarad a koronavírus-járvány miatt. A gyerekversenyt tizennegyedik alkalommal bonyolították volna le, presztízsét bizonyítja, hogy hat ország huszonöt csapatából vártak négyszáz dzsudokát.

A tréner a mai fiatalokkal kapcsolatban kritikát fogalmazott meg:

„Egyre rosszabb az állomány, már ott tartunk, hogy kötélre sem tudnak mászni ötödik osztályos korukban. A számítógép, a virtuális világ nagyon rossz hatással van rájuk. Elkényelmesedtek, ellustultak. Ez ellen sajnos nem sokat lehet tenni, a szülők is babusgatják őket. Volt már arra példa, hogy jött egy jó testalkatú srác, elkezdtünk melegíteni, ő is beállt. Futottak körbe a sportolók, erre az anyukája odakiabált neki: »Ne fuss olyan gyorsan, mert elfáradsz!« Ezek olyan jelenetek, amiket már én sem tudok kommentálni. Mint ahogyan azt sem, hogy az apuka elhozta a srácát edzeni, majd a végén közölte velem: »Ez elég lapos volt.« A következő tréningen direkt nagy iramot parancsoltam – persze az ő gyereke volt az, aki először rosszul lett…”

Szabó a problémák ellenére hisz abban, hogy a kis klub egyszer még sikeresebbé válhat:

„Nem tartom magam keménykezű edzőnek, mindig arra törekszem, hogy a gyerekek megszeressék a cselgáncsot. Amondó vagyok, hogy játékos feladatokkal kell megtanítani a dzsúdó alapjait. A szövetség négy évvel ezelőtt megígérte, hogy kapunk saját termet, elméletileg már a tőke is megvan hozzá. A helyzet sajnos nem ennyire egyszerű, folyamatosan újabb problémákba ütközik az ügy. Ha decemberig nem sikerül megoldást találni, akkor úgy fest, minden marad a régiben. Márpedig a srácoknak edzés előtt és után egyaránt pakolniuk kell a tatamit – ez nem nevezhető ideális körülménynek. Ha lenne állandó otthonunk, akkor több dzsudokával dolgozhatnánk, és még szebb eredményeket érhetnénk el.”

További korosztályos hírekCSELGÁNCSBANa sportági aloldalunkon.