Műsorzárás után – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2018.08.12. 00:22

Most, hogy nagyjából a teljes hazai média és közvélemény kiálmélkodta, kiörülte magát – mindkettőt jogosan tette, előbbi több színvonalas írásban, e hasábokon is – Hosszú Katinka 200 vegyesen aratott győzelmén a glasgow-i Európa-bajnokságon, néhány nap távlatából és rálátásával ideje szétválasztanunk két történetet. Az egyik egy úszóról szól, a másik egy emberről, és bár a kettő között akadnak metszéspontok, egyértelmű, hogy a remek emberek nem feltétlenül remek úszók, miképpen a kiváló úszók sem törvényszerűen kiváló emberek.

Ettől persze még természetes, hogy szerda óta együtt ünneplik Hosszú Katinkát, az embert és az úszót. Ám ha az eufória csitultával feltesszük az érdemi kérdést, vajon mi lesz vele a jövőben, már ketté kell bontanunk a feleletet: mi lesz az emberrel, és mi lesz az úszóval? Egzakt válasz persze nincs, de elmélkedni erről érdekes és érdemes.

Kezdjük az emberrel! Mivel 2013 nyaráig tudósítottam az úszás világversenyeiről, addig ismertem testközelből a sportág szereplőit, „Katka" színeváltozását már távolabbról, szemlélőként éltem meg. Egyrészt ezért sem okozott nekem, bennem apró lelki törést sem, másrészt azért sem, mert sohasem törekedtem arra, hogy csupán sportolói kvalitásaik miatt klasszisok barátja legyek. Szóval, Katinkát vagány, nyílt, jól követhető, a lehető legnormálisabb vidéki sportolói családból származó lánynak láttam. Annak tűnt első nagy sikere, a 2009-es vb-győzelem után, de akkor is, amikor a következő világbajnokságon, 2011-ben csalódást keltett. A 2012-es olimpián több nüansznyi balszerencse is érte, érem nélkül maradt, 2008-cal összevetve mégis bizakodást merített a mérlegből, és karakánul nyilatkozott. Majd egészen elbűvölt 2013 kora tavaszán, amikor barátom, egy úszó kislány édesapja arra kért, Nóri tizedik születésnapjára intézzem el, ha csak pár percre is, de hadd találkozzon és beszélgessen a példaképével, Katinkával. Simán ment. „Katka" üzent, mikor lesz itthon, mikor edz a Komjádiban, és utána várja Nórit. Az előcsarnokban találkoztunk, kedvesen, mosolyogva odalépett az ünnepelthez, ő viszont annyira ledermedt, hogy beszélgetés helyett Katka kérdezett tőle, majd önmagától is, egyúttal válaszolgatott is, végül javasolta, álljanak össze közös fotóra. Néhány méterre mögöttünk, észrevétlenül ücsörgött egy fiatalember, csak a nevét ismertem, őt nem, de kezet ráztunk, illedelmesen bemutatkozott: ő az új edző, Shane Tusup. Nem volt vitás, Katka a főnök.

Akkor még. Aztán minden megváltozott. Azt az időszakot felesleges is felidézni, hiszen az összes fordulata közismert, amint az amerikai srácból a magyar úszósport fenegyereke, inkább egyre nehezebben elviselhető „fenefelnőttje", a bajai leányzóból pedig Iron Lady lett. Nem egyedi sztori ez. Az egyik haverom az éjszaka és a bulik császára volt, amíg meg nem nősült, onnantól kezdve éveken át nem láttuk, amíg egy este fel nem hívott azzal, hogy mi van már, miért nem megyünk sörözni. Visszakérdeztem, mit szól ehhez Mari, amire azt felelte: kórházban van. Nem együtt fogtok megöregedni – mondtam, és nem volt kockázatos a jóslat. Az ember lelke még innen a húszon végérvényesen kialakul, azon drasztikusan változtatni csak jelentős erőszak árán és csak átmenetileg lehet. Műsor az egész, és egyszer minden műsornak vége szakad.

Lám, az Iron Lady is újra Katka lett, sokak nagy örömére. Remélem, saját magához és régi barátaihoz is visszatalál, jó lenne, ha a média sem reménytelenül üldözné, bár mostantól kevesebbet fogják keresni, mert a sportban minden nap új hősök születnek. A legfontosabb azonban – itt egyszerre beszélünk az emberről és az úszóról –, hogy visszaidomuljon a sportág hazai közegébe, mert az elmúlt évek gyakorlata roppant káros módon azt üzente: a siker mentesít az alapvető szabályok, normák betartása alól is. Ez persze az úszóvezérkar felelőssége és gyengesége is volt.

Az átvezetés után nézzük az úszót! Páratlan pályaív az övé, hiszen az első jelentős diadalát (2009, Róma, vb-1. 400 vegyesen) húszévesen aratta, amikor például Egerszegi Krisztina már visszavonulni készült. Az Eb-ket hagyjuk, az úszás nem európai dominanciájú sportág; a 2011-es világbajnokságon és a 2012-es olimpián is érem nélkül maradt, ezután szakított addigi edzőjével, Dave Salóval, és a még nevenincs Shane Tusupra váltott.

Huszonhárom éves volt, az úszók többsége addigra túljut a csúcson. Ha járt egyáltalán ott. Katinka bezzeg ekkor indult rohamra a Mount Everest ellen, és fel is ért a világ tetejére. Folyamatos versenyzésével, szekérderéknyi győzelmével, csak az aranyakat számolva 2013-as, 2015-ös és 2017-es vb-duplájával, 2016-os olimpiai triplájával a sportág több alaptézisét írta felül. Mindehhez nyilván nélkülözhetetlen volt Shane Tusup és a kettejük közti viszony. Kozák Danuta elsőségeit is tekintve, nyolc riói bajnoki címünkből hat eleve „szerelemarany", ez már önmagában óriási ösztönző lehet, hajdan Dana Zátopková is elárulta, 1952-ben, Helsinkiben azzal nyerte meg a gerelyhajítást, hogy meg akart felelni csodált férjének, a futógép Emil Zatopeknek. A Hosszú, Tusup házas- és sportoló-edző pár talán példátlan szoros szakmai és személyes kapcsolatban, zárt egységben és egymásra utaltságban, a hátország minden szegmensére kiterjedő bizalmi viszonyban, véd- és dacszövetségben (ami jobbára ellenségképet is követel, még ha ellenség nincs is) érte el korszakos diadalsorozatát.

E szövetség tavaly felbomlott. Nem tudni, egymás nélkül mire lettek volna képesek, és akármilyen furán hangzik, a jövőben már csak az derülhet ki: Tusup mire mehet Hosszú nélkül? Mert az ő hivatása kortalan, Katka viszont még minden lehet, de huszonhét éves, mint Rióban, már bizonnyal nem. Izgalmas felvetés, hogy Tusup, aki 2012-ben trenírozni kezdett egy nemzetközi szinten is jó, de nem szupersztár 23 éves úszót, majd három olimpiai bajnoki címet nyert vele, vajon mással is meg tudná-e ezt ismételni? Megvan-e benne ehhez a képesség, a szándék, a törekvés? Ha igen, mi kell még hozzá? Egy hasonló szenvedély, egy „kifelé semmit, belül mindent" viszony? Vagy csak a puszta lehetőség? A magyar úszósportnak, jogos ellenérzései dacára, azért mindezt át kellene gondolnia, hiszen az élsportban elsősorban az eredmény minősít.

Ez azonban más téma, térjünk vissza Katinkához! Glasgow-i győzelme heroikus, de ahogyan ő is, a kollégák is megjegyezték, ez nem az úszó, hanem az ember hősies küzdelme és diadala volt. Csakhogy, mint a bevezetőben is utaltunk rá, ebben a sportágban olimpiát vagy vb-t nem kiváló emberek, hanem kiváló versenyzők nyernek. Az úszás mérhető, így magyarázni sem kell, mit jelent, hogy Hosszú Glasgow-ban 2:10.17-et úszott, az általa 2015-ben, Kazanyban felállított világrekord 2:06.12, riói ideje 2:06.58, a 2017-es budapesti vb-t pedig kereken 2:07.00-val nyerte meg. Persze, ne feledjük, roppant viszontagságos, Tusup nélküli felkészülésből érkezett, érthető, ha célba érése után a medencéből is alig maradt ereje kikászálódni. Bennem ugyanakkor felötlöttek azok a képek, amikor 2:07-en belüli idők után is oxigénadósság nélkül, csukott szájjal ünnepelt, és az embert megillető, jogos elismerés mellett az is felvetődött: meddig és milyen sikerrel lehet dacból, csak azért is megmutatom alapállásból úszni?

Ez nem álkérdés. Egyrészt őszintén remélem, sokáig, másrészt racionálisabban abban is bízom, hogy Katka mással, új típusú felkészüléssel, 2020-ban már túl a harmincon, addig a szürke hétköznapokon is tartani tudja, amit Glasgow-ban mondott: „Most minden eddiginél motiváltabb vagyok, kőkeményen fogok edzeni, és az úszásra összpontosítani a következő években."

Bevallom, Rióban erősen szorítottam azért, hogy Hosszún kívül más magyar úszó is nyerjen aranyat. Hiába. Tokióban pedig neki szurkolok, egy újabb éremért. Ma azt gondolom, az is bravúr lenne. De történjék bármi, három olimpiai és hét (nagymedencés) világbajnoki címét nem kell „megvédenie", azok elvehetetlenek.

Tőlünk is, tőle is. Az úszótól is, az embertől is.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik