Hazajön, hazamegy – Gyenge Valéria

 

Miközben Gyenge Valéria a magyar olimpia küldöttség tagjaként Melbourne felé tartott, vőlegénye Garay János épp átszökött a magyar–osztrák határon. Valahogy így: „Mozdulatlanul feküdt és várta, mikor jön a lövés, ami kioltja az életét, most, amikor ilyen közel van a céljához. Arcát a sárba rejtette, könnyezett tehetetlenségében. Hosszú ideig feküdt így. Lövés nem jött, a hangok elhaltak, ismét csend lett. (…) Mielőtt az ijedtségtől elájult volna, hallotta, hogy németül beszélnek. Sikerült! Ausztriában van!” Az idézet Gyenge 2000-ben megjelent, Ígéret című regényéből való, és bár a Helsinkiben 400 gyorson olimpiai bajnoki címet nyerő egykori úszónő hangsúlyozza, hogy a történet a valóság és a fantázia keveréke, a szöveget nehéz nem önéletrajzként olvasni. Főleg hogy a regény kiinduló konfliktusát adó ígéret a valóságban is elhangzott.

Gyenge Valéria és Garay János az uszodából ismerték egymást, mindketten a korszak legendásan szigorú edzője, Sárosi Imre „istállójában” tréningeztek. A Valériánál három évvel idősebb János – apja, Garay János az 1928-as amszterdami olimpiai bajnok kardcsapat tagja, a holokauszt áldozataként hunyt el 1945-ben – tehetséges úszónak indult, különösen pillangóban volt erős. A válogatottba így sem került be, de legalább több ideje maradt a tanulásra; gépészmérnöki diplomát szerzett. Kapcsolatuk az olimpiai bajnoki címet követően mélyült el; 1956-ban már jegyben jártak, az esküvőt Melbourne utánra tervezték. Ugyan Garay komolyan eljátszott a disszidálás gondolatával, sőt arra kérte menyasszonyát, hogy ha neki valahogyan sikerülne nyugatra szöknie, Vali a következő külföldi versenyekor hagyja ott a csapatot és kövesse őt, ám a kommunista rendszer szűkre zárt világa valójában csak elméleti esélyt kínált a terv megvalósítására. A forradalom azonban új helyzetet teremtett. Bár Garay október végén bízott a demokratikus átalakulás sikerességében és egy élhető Magyarországban, a november 4-i szovjet megszállás és a várható megtorlás (bár a harcokban sem ő, sem más családtagja nem vett részt) minden illúzióját szertefoszlatta. Kanadába készült, a II. világháború után kikerült rokonaihoz.

Mire Gyenge Valéria megérkezett Melbourne-be, a csapatirodán már ott várta egy távirat, amelyben Garay tudatta vele, hogy Bécsben van, és hamarosan utazik tovább Torontóba. A 400 gyorson címvédésre készülő, világranglista-másodikként esélyesnek is számító 23 éves versenyzőt valósággal sokkolta az információ, főleg hogy Garay azt megelőző levele megoldódni látszó lakáshelyzetről, javuló közállapotokról és kivonuló szovjetekről szólt. És a helyzet csak bonyolódott. Telefonon elérte az anyját, aki megnyugtatta, hogy jól vannak, és azt kérte lányától, hogy a játékok után menjen haza. Nem sokkal ezután Torontóból keresték, Garay János volt, él, egészséges, és nagyon várja szerelmét. Gyenge Valéria nem tudott mit tenni: mindkettőjük kérésére igennel felelt.

Az ellentétes ígéretek után az olimpia olyan volt Gyenge Valériának, mint egy lázálom. Gépiesen tette a dolgát, az évek rutinja kialakított bizonyos automatizmusokat; a teste vitte előre, a feje és a szíve viszont máshol járt. 400-on, fő számában bejutott a fináléba, de maga sem emlékszik, rá hogyan. Kilenc másodperccel úszott gyengébbet, mint négy évvel korábban. Helsinkiben az 5:12.1 perces eredménye aranyérmet ért, Melbourne-ben az 5:21.0 csak az utolsó helyhez volt elég. Amikor kikászálódott a medencéből, telefonhoz hívták, a sajtószoba készülékéből Garay János édesanyja, leendő anyósa beszélt, Vali, anyád meggondolta magát, menj János után, legyetek nagyon boldogok, hallotta több ezer kilométer távolságból. Feloldozással ért fel…

„Huszonhárom éves voltam és fülig szerelmes, nem dönthettem másként, és nem is bánom, hogy így döntöttem” – mondja több mint hatvan év távlatából a 84 éves, Magyarország után Kanadában is otthonra lelő egykori olimpikon. Kanadába egyedül eljutni nem tűnt egyszerű feladatnak, de a Toronto Star nevű újság segített; címlapsztorit sejtettek a kommunizmus elől szökő férfi és az olimpiai bajnok úszónő történetében. A lap lecsapott a különleges love storyra, minden költséget állt, és ezért csupán kizárólagosságot kért. Vali a lap helyszínen tartózkodó tudósítójával, Milt Dunnell-lel Melbourne-ből Vancouverbe repült, onnan hamis papírokkal és egy csatlakozó fotóssal Torontóig – nehogy a konkurencia kiszagoljon valamit. Az úszónő és vőlegénye végül 1956. december 11-én találkozott újból, a torontói repülőtéren, karácsony után az esküvőt is megtartották – vakuk kereszttűzében. Kezdődhetett a közös élet.

Gyenge Valéria ugyan a helyi Etobicoke Memorial Athletic Club színeiben úszott még egy ideig, ám hamarosan felhagyott a versenysporttal – azt mondja, a régi társak nélkül nem volt ugyanaz. Kanada viszont beváltotta a hozzá fűzött reményeiket. Az észak-amerikai ország 1956-ot követően 25 ezer magyar kivándorlónak adott új hazát, jobbára fiatal, magasan kvalifikált, a nyelvet is beszélő emigránsnak, akik éppen ezért nehézségek nélkül tudtak integrálódni a társadalomba, és a többség jelentős szakmai és anyagi sikereket tudott felmutatni. Ebbe a sorba illett a házaspár is. Garay jól tudta kamatoztatni mérnöki diplomáját, Gyenge szintén az otthon tanult szakmáját vitte tovább; fotográfusként előbb képek előhívásával foglalkozott, majd a saját lábára állva fényképezni kezdett. Eleinte megrendelésre, később a saját, művészi elképzeléseit megvalósítva. A rendszerváltás előtt jelent meg a Hazám című fotókönyve, Illyés Gyula verseivel, amihez a képeket a költő özvegye, Kozmutza Flóra válogatta. Azóta volt több kiállítása, plusz megjelent az életében az írás. Az Ígéretről már volt szó, a Két asszony élete korábbi, a Barátnők későbbi keletkezésű, ugyancsak önéletrajzi részekkel átszőtt próza. Jelenleg a negyedik regényét írja, amely az öregedés és az elfogadás problematikáját járja körül.

Két lánya született, mindketten úsztak, mint az édesanyjuk, igaz, nem gyorson, hanem mellen voltak tehetségesek. A nagyobbik lány, a ma tanárnőként dolgozó Judy Garay kanadai bajnok volt 100 méteren, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy bekerüljön a montreali olimpiai úszócsapatba. Húga, Soo ifjúsági bajnoki címig jutott, ma ismert sorozatszínésznő Kanadában.

Férjével 22 évig voltak házasok. Valit a lányok születéséig kínzó honvágy gyötörte, amit az otthonról érkező hírcseppek is csak alig enyhítettek. Emigrálása miatt a szüleinek fizikai bántódása nem esett, az édesapja viszont emiatt veszítette el a munkáját. Aztán amikor Judy világra jött, enyhült a szorító érzés, vagy ahogy ő mondja, „itt is gyökeret eresztettem”. Magyarországot azonban nem feledte, a hatvanas évek közepétől, ahogy lehetett, egyre többször jött haza, a rendszerváltás óta lényegében kétlaki életet él. A nyarat Torontóban tölti, mert akkor tud a legtöbbet segíteni a családjának, a négy unokájának, ősszel pedig Budapestre repül. „Jövök haza, aztán megyek haza” – így szokta mondani. A víztől nem tud elszakadni, nyáron, amikor jó az idő naponta háromszor is beleugrik a háza melletti kis tóba, a túlpartig viszont már nem úszik el, mert ezt ígérte az érte aggódó lányainak. Az olimpiai arany? Torontóban van, egy vitrines szekrényben, ugyanabban a bársonybélésű tokban, amelyben 1952-ben átvette, és amelynek a dobozát az eredményhirdetés alatt zavarában-idegességében jól összenyomkodta. Csak ritkán veszi elő, ha rossz napja van, vagy ha épp nincs miből feltöltekeznie. Kívánjuk, minél kevesebbszer kelljen.