Beszédes hallgatás – Ballai Attila publicisztikája

Darnyi Tamás, minden idők legeredményesebb magyar férfi úszója a közelmúltban ünnepelte 50. születésnapját. Árnyaltan szólva nem országos vigasság vagy akárcsak nyilvánosság keretében. Mi, a Nemzeti Sport szerkesztőségében például kis túlzással azt ünnepeltük, hogy végül nem feledkeztünk meg róla. Egy négyszeres olimpiai és világbajnok esetében ez roppant kellemetlen lett volna, részben mégis magyarázható. A szárazföldi Darnyi ugyanis a köztudatban nem létezik. Legfeljebb annyira, mint a nála száz évvel korábban diadalmas Hajós Alfréd.

Onnantól, hogy az 1993-as sheffieldi Európa-bajnokságon hirtelen felindulásból visszalépett a 200 vegyes döntőjétől, láthatatlan ember lett. A szám győztese, Jani Sievinen már az érmesek sajtótájékoztatóján azzal pöffeszkedett, neves riválisától sportszerűbb lépés lett volna a medencében, vereséggel búcsúzni. Én erre majdnem felpattantam, hogy megkérdezzem az amúgy rokonszenves finnt: miért olyan biztos abban, hogy éppen ő győzte volna le Darnyit, miközben ez éveken át soha senkinek sem sikerült? (Egy-két nappal korábban 400-on neki sem.)

Aztán hagytam, így Sievinennek ezt a mondatát fél Európa idézte, Darnyi Tamás pedig azóta is hallgat. Néhányszor, nem hivatalos minőségben, találkoztam vele, helyesebben egy társaságban voltunk; közvetlen, laza, értelmes, intelligens, jó fazon, a média és sportága mindenkori vezetőségének felelőssége, gyengesége, hogy megmaradhatott néma leventének.

Az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina olykor azért megszólal. Legutóbbi – nem tegnapi – beszélgetésünkkor némi egyeztetés után én is ráleltem valahogy az Egérlyukban (így hívták az érdi pizzériát), de mintha ő is hajdani, mondabeli hősünk lenne, nem egy negyvenes évei elején, alkotókorban lévő élő bálvány.

Természetesen nem az hiányzik, hogy mindenféle félhülye adó egészen hülye műsorában napi rendszerességgel bohóckodjanak. Hanem az, hogy napjaink megtébolyodott magyar úszósportjában zsinórmértékként szolgáljanak, hogy néha csak annyit mondjanak: ácsi, ne tovább! Minden szavuknak meglenne az aranyfedezete.

Különösen manapság, az iránytűket megbolondító harmadik évezredben lenne fontos, hogy azok, akiket valós teljesítményük, eredményük erre hitelesített, ráadásul gondolataik, érzéseik is vannak, pillanatnyi érdekeik ellenben nincsenek, adjanak kapaszkodókat. Ne azok tematizálják a közvéleményt, akik a valóságshow-ban a leghangosabban tudnak böffenteni, de még csak ne is azok, akik valamely sportágban egyszer a 67. helyet is elcsípték, és igazi tehetségük abban mutatkozik meg, hogy minden kamera elé rögvest odaugranak.

Az általános iskolában én még azt tanultam, hogy az embert a szerszámok készítése, a velük végzett munka és a beszéd tette igazán emberré, különböztette meg az állattól. Ez azért erősen a marxista történetírás szempontrendszere, profi sportolók ráadásul elvétve készítenek szerszámokat, a beszéd, az üzenet viszont kihagyhatatlan lehetőség. Hisz a gepárd gyorsabban fut, a pisztráng fürgébben úszik, a gazella nagyobbat ugrik a világcsúcstartónál is, de egyiküktől sem fogjuk soha megtudni, hogyan, miért csinálja.

A jó kommunikáció napi ügyekben is helyiértékű csodákra képes. Emlékszem, még srácként, újságolvasóként rögzült bennem az 1980-as évtized közepén bizonyos Haász Sándor futballedző neve. Nem azért, mert csapata, a Salgótarján szilánkosra verte az ellenfeleit, hanem mert minden meccs után nagy szellemi energiát fektetett abba, hogy eredetit, szellemeset mondjon. Ha hajtós összecsapáson kikaptak, nem érte be az akkori klisével, hogy jól küzdöttek, de a szerencsével hadilábon álltak, ehelyett ilyen gyöngyszemekre volt képes: „Úgy küzdöttünk, mint az oroszlán. Sajnos úgy is játszottunk.”

Hivatalban lévő szövetségi kapitányként 2000-ben Sydneyben Szántó Öcsi bácsitól hallottam a legfergetegesebb értékelést. Mindössze három ökölvívónk egyike, Lakatos bosszantó, arcpirító módon maradt alul egy ugrabugráló koreaival szemben, az újságírók ennek megfelelő hangulatban törtek rá a mesterre, aki egy-két szakmai észrevétel után kijelentette: „Pali egyébként tíz éve agyba-főbe verte volna ezt az ázsiait. Ha másért nem, azért biztosan, mert ő már akkor húszéves volt, ez meg még csak tíz.” Hétrét görnyedtünk a röhögéstől, Lakatos veresége így lett az olimpia egyik legváratlanabb kudarcából az egyik legszórakoztatóbb epizód.

Egy másik kapitány, Szeles Dezső a magyar jégkorong legcudarabb időszakában vette kezébe a zászlót. A hőskoron már túl voltunk, a profizmuson még innen, a lélek már, az infrastruktúra és a pénz még hiányzott. 1994-ben a felvidéki Iglón a bolgárok feletti 7–2-vel maradtunk benn egyáltalán a C-csoportban – két harmadon át, 3–2-ig így is kínlódtunk, mindenki más pedig laposra vert minket –, mégis megindultan énekeltük a meccs után a hangszóróból elnyújtottan szóló Himnuszt, majd Dezső mindezt így értékelte: „Nagyon szép és nagyon hosszú volt a Himnuszunk. Bár ilyen hosszú lenne a jeges idényünk is.” Eltelt huszonhárom év, de betűre pontosan emlékszem, hogy ez így hangzott el. Mert ennél frappánsabban, szellemesebben, emelkedettebben nem lehetett volna összefoglalni, hogy nagyon szeretem a hazámat, a sportágamat és a munkámat, de roppant méltatlan körülmények között kell dolgoznunk.

Még egy példa egyik vízilabdaedzőnktől, a kommunikáció nagymesterétől. Klubja a nemzetközi porondon 8–1-es vereséget szenvedett Montenegróban, mire ő szakmailag pazar, önmarcangoló és sziporkázó nyilatkozataiban minden felelősséget magára vállalt, a másnapi magyar sportsajtóban a mennybe is ment. Én is csak szelíden jegyeztem meg a kollégáknak: az illető valóban briliáns gondolatokat fogalmazott meg, a gond csak az, hogy nem ezért fizetik, hanem hogy ne verjék rojtosra a csapatát 8–1-re.

A fentiek híven mutatják, mennyit jelent, mennyit ér, ha valaki tudatosan vagy zsigerből, szívből, de hatásosan használja az ember egyik fő kiváltságát, a beszédet. Különösen a sportban, ahol végzetes teljesítményeket lehet végzetes vagy éppen józan, mérséklő szavakkal helyre tenni, ám erre egyre kevesebben hajlandók és/vagy képesek. A sport újmagyar bikkfanyelve – ami, valljuk be, a média felelőssége is – ugyanis mintha eleve megvonná a gondolkodás luxusát; a pár százas szókinccsel operáló interjúalany is sokszor és nagy komolyan használja a művi „finomhangolás” kifejezést, és minden második tréner szükségesnek tartja leszögezni, hogy nem téveszti meg az ellenfél pillanatnyi gyengébb helyezése.

Mindez persze nem puszta stilisztika, sokkal több annál. Mondanivalónk – vagy annak hiánya – és a befogadó közeg reakciója lényünk, természetünk legmélyét tárja fel. Ez egészen azóta így van, amióta a szó szinte fontosabb, mint a tett. És hogy ennek mi az oka? Az, hogy bár az ember már ősidők óta hajlamos a jó helyett a rosszat cselekedni, de legalább még a jót méltányolja – és beszédben, kommunikációban sokkal könnyebb megmaradni a jó oldalon.

Nem mai és nem is sportbéli igazság ez. Hogy befejezésül egy történelmi példával éljek: a szabadságharc leverése után Kossuth – ne szépítsük – Orsovánál kiszökött az országból, majd csaknem fél évszázadon át a messzi és biztos idegenből, tét nélkül küldözgette haza intelmeit. Akik az utolsó percig itthon maradtak, harcoltak, azoknak ezt már nem nyílt alkalmuk megszívlelni, mert kivégezték őket. Az aradi tizenhármak nevét mégis kevesen képesek kapásból felsorolni, bezzeg ha pár sör után néhány magyar összehajol, előbb-utóbb felhangzik egy Kossuth-nóta. Mert legalább eldalolhatjuk, hogy „Kossuth Lajos azt üzente…”

Ti mikor üzentek már nekünk és megbomlott korotoknak, velünk élő, magatokat hallgatásra ítélő bajnokaink?