Anarchia helyett – Kovács Erika publicisztikája

Zúg, háborog, hónapok – mi több, már évek – óta hangosan morajlik a magyar úszótársadalom. Néha-néha, rövid időre megszűnik a harc, elcsitulnak a kedélyek, ám aztán újult erővel tör a felszínre minden.

Igaznak vélt és valós történetek keringenek az uszodák világában, van, hogy naponta landol az elektronikus postafiókokban egy levél, egy információ. Ezekben az irományokban szó van mindenről, állítólagos visszaélésekről, irreálisan magas munkabérekről, alapszabályba ütköző módon történő kinevezésekről, informatikai cégek aránytalanul magas megbízási díjairól – a sor még hosszan folytatható lenne, ugyanakkor egészen röviden is összegezhető: nincs kegyelem.

Senkinek.

Hogy miért?

Minden bizonnyal még azok sem tudják a választ, akik ezeket a leveleket „elkövetik”. Egyetlen cél van ugyanis, legalábbis úgy tűnik: ellentéteket szítani, megbélyegezni, felkavarni az állóvizet, támadni és kérdőre vonni. És mindegy, hogy hívják a Magyar Úszószövetség elnökét, tökéletesen lényegtelen, kié a kapitányi karszalag, érdektelen (mármint számukra), milyen sikeres hónapokat zárt a magyar úszósport.

Teljesen mindegy.

Hol kivont karddal, nyíltan, hol hátulról támadva indulnak harcba a vezető pozícióra törő anarchisták, a legfájdalmasabb az egészben, hogy nekik semmi sem szent.

De mondok mást is: ha a mondandójukat európai emberhez illően, megfelelő köntösben adnák elő, sokkal előrébb tartanának.

Ők is, és minden bizonnyal a magyar úszósport is.

Így viszont tényleg „feltámadott a tenger”… Hogy hová vezethet ez az út, megjósolhatatlan.
Annak, aki szereti ezt a sportágat, az a legfájdalmasabb, hogy nem Darnyi Tamások és Egerszegi Krisztinák, nem Wladár Sándorok, Turi Györgyök és Cseh Lászlók, Czene Attilák és Plagányi Zsoltok, Gyurta Dánielek, Rózsa Norbertek üvöltik a világba kérdéseiket, küldözgetik a leveleiket boldog-boldogtalannak.

Ezek az emberek, mármint a felsoroltak, és szerencsére még sok-sok nevet említhetnénk, már letettek valamit az asztalra. Természetesen ez nem ad felmentést az esetlegesen elkövetett hibák alól, de előjogokat igenis biztosít: egy bajnok szavára mindenki odafigyel.

A gyerekek számára példaképek, a szülőknek utat mutató, értéket teremtő és adó személyiségek – belegondolni is rossz, hogy a mocskolódó, vitákkal terhes hónapok hány embert, családot, szülőt és gyermeket riasztottak el a magyar úszósporttól.

Vajon hányan gondolják úgy, hogy ez a közeg vállalhatatlan, visszataszító, hogy ebben a sportágban itthon csalókat, árulókat, hazugokat neveltek és nevelnek?!

Talán a közvélemény egy része ilyennek ítéli az úszók társadalmát, dacára annak, hogy van például Hosszú Katinkánk, sőt – hogy nézzünk távolabbra is – már megismertük, mi több, a világ is megismerte Milák Kristóf, Németh Nándor vagy éppen Késely Ajna nevét.

Persze, „lázadt” Hosszú Katinka is, és ha lecsupaszítjuk a történéseket, kijelenthetjük: ő robbantotta ki a forradalmat a több mint két évtizedig regnáló elnök, Gyárfás Tamás ellen, ő indult elsőként a csatába, szemtől szembe ment, bátran, a célok megfogalmazásával. Ezt a világ egyik legjobb úszójaként megteheti. Lehet őt szeretni és nem szeretni, lehet vitatni a módszereit, lehet egyet nem érteni az általa képviselt kommunikációval – egyet nem lehet: szőnyeg alá söpörni a mondandóját. Ennek miértje végtelenül egyszerű. Hosszú Katinka már bizonyított, háromszoros olimpiai, hétszeres világ- és tizenháromszoros Európa-bajnok. És Gyárfás utódja, Bienerth Gusztáv rövid vezetése idején lemondott Cseh László, Wladár Sándor és másik négy elnökségi tag, akik szintén egyértelműen hangsúlyozták, hogy tettüket a szövetség megújulása érdekében, az úszósport iránti tiszteletükből teszik. Nem őket kell támadni, nem azokat kell bántani, akik kiálltak a magyar úszótársadalom egysége mellett.
De csak úgy halkan – vagyis nem, most már nem halkan, mert ennyi idő után az embernek már elfogy a türelme… – kérdeznék, pontosabban kérdezgetnék én is: a vádaskodók mit tudnak felmutatni?
Mi az, ami megerősíti őket abban, hogy igenis igazuk van? Mire alapozzák a tudásukat, miért gondolják úgy, hogy az a jó, amit ők képviselnek?

Hol van egy, csupán egyetlen gyerek (hogy a tehetséges jelzőt ne is használjam…) körülöttük? Hol van az a fiatal, akit maguk elé tartva, magabiztosan, elszántan kijelenthetik: náluk a bölcsek köve?
E-mailek, levelek írogatása helyett miért nem dolgoznak – csendben, szerényen, alázattal? Milyen példát mutatnak az általuk képviselt klubban úszó gyerekeknek? Arra tanítják őket is, hogy előbb a szájuk járjon, csak aztán jöjjön a munka?

Mielőtt ezek az (úri)emberek visszakérdeznének, hangosan kimondom: igen, elfogult vagyok.
Szeretem ezt a sportágat.

Zseniális elmék, csodálatos sportemberek, fejlődni akaró fiatalok alkotják, olyanok, aki számára az úszósport szent. Valóban sérthetetlen.

Viták persze közöttük is vannak (hol nincsenek?), de ez így jó, ez így természetes. Ez viszi előrébb a világot, ez viszi előrébb a magyar úszósportot.

Hogy ez zárt közeg?

Csak részben. Itt ugyanis mindenkinek helye van, aki dolgozni akar, aki konstruktív, aki képes alkotni, és persze aki kellően alázatos: naponta hajnalban kelni, és már reggel fél hatkor a fiatalokat terelgetni és irányítani, nem könnyű. És hazudik, aki csak azt mondja ennek kapcsán, hogy nemes feladat. Az – is. Mellette meg embert próbáló, egyáltalán nem családbarát, cserébe idegőrlő, fárasztó. Ugyanígy az az úszóké is – utálatos lehet korán reggel az ébresztőórára kelni, majdhogynem csipás szemmel a medencébe ugrani (ilyenkor hideg csak igazán a víz…) és több kilométert teljesíteni. Mindennap, teljes erőbedobással.

Mert munka nélkül nem megy.

Ugye, hallják, kedves urak?

Mint a vírusok, öncélúan fertőznek, hogy túléljenek mindenkit, és ebből merítve aztán újból és újból bomlasszák a szervezetet.

Sehol sem szeretik a bomlasztó egyéneket – az úszósportban sem. A közös múlt, a közös jelen és a közös jövő, no meg persze a közös cél egységbe forrasztja az embereket – a magyar úszósportban is.
Noha azok a bizonyos levelek ott landolnak a postafiókokban, tudom, mára már eljutottunk oda, hogy a legtöbbször olvasás nélkül törlik őket. De van rosszabb verzió is: nevetség tárgyát képezik. Még akkor is, ha van bennük megfontolandó. Újdonság persze nincs, hiszen a magyar úszósport szereplői tudják, hol a hiba, pontosan tisztában vannak vele, min és hol kell változtatni. Ezen dolgoznak.
Ezen is – mert azért továbbra is az a legfontosabb, hogy az elmúlt évtizedekben a világ úszósportjában megszerzett helyünket (emberek, ez a kis ország rendre Amerikával, Oroszországgal, Kínával harcol!) tartani tudjuk, sőt még előrébb lépjünk.

Lázító, uszító levelekkel nem fogunk.

Munkával, összefogással jóval nagyobb rá az esély.

De ha arra megy el az energia, hogy a szeptember 24-i rendkívüli közgyűlésen megválasztandó elnök (tanulva a múltból, még egyszer szinte biztosan nem voksolnak a küldöttek kívülről érkezőre), az elnökségi tagok és a többi tisztségviselő állandóan magyarázkodásra kényszerüljön a jövőben (is), hogy naponta telefonok tucatjait legyen kénytelen lebonyolítani azért, hogy cáfolja az újabb és újabb állításokat, minden sokkal nehezebb lesz.

Mi lesz a magyar úszósportból, ha folyton-folyvást csak a botrányok kapják a főszerepet?
Hogyan vegyenek erőt magukon reggelente bajnokaink, hogyan küzdjenek tovább az álmaikért, a céljaikért, ha még az sem jár nekik, hogy a sikereiket megünnepeljék? Ez történt ugyanis a hazai világbajnokság után. Nem véletlenül jegyezte meg Cseh László, majd később Milák Kristóf is, nem biztos, hogy ez így a normális…

Mélyen egyetértek velük.

Nincs szükség további ámokfutásra, nem kellenek a gyalázkodó levelek – dolgozni kell.

Csendben.

Együtt.

Nem egymás ellen.

Igaznak vélt és valós történetek keringenek az uszodák világában, van, hogy naponta landol az elektronikus postafiókokban egy levél, egy információ. Ezekben az irományokban szó van mindenről, állítólagos visszaélésekről, irreálisan magas munkabérekről, alapszabályba ütköző módon történő kinevezésekről, informatikai cégek aránytalanul magas megbízási díjairól – a sor még hosszan folytatható lenne, ugyanakkor egészen röviden is összegezhető: nincs kegyelem.

Senkinek.

Hogy miért?

Minden bizonnyal még azok sem tudják a választ, akik ezeket a leveleket „elkövetik”. Egyetlen cél van ugyanis, legalábbis úgy tűnik: ellentéteket szítani, megbélyegezni, felkavarni az állóvizet, támadni és kérdőre vonni. És mindegy, hogy hívják a Magyar Úszószövetség elnökét, tökéletesen lényegtelen, kié a kapitányi karszalag, érdektelen (mármint számukra), milyen sikeres hónapokat zárt a magyar úszósport.

Teljesen mindegy.

Hol kivont karddal, nyíltan, hol hátulról támadva indulnak harcba a vezető pozícióra törő anarchisták, a legfájdalmasabb az egészben, hogy nekik semmi sem szent.

De mondok mást is: ha a mondandójukat európai emberhez illően, megfelelő köntösben adnák elő, sokkal előrébb tartanának.

Ők is, és minden bizonnyal a magyar úszósport is.

Így viszont tényleg „feltámadott a tenger”… Hogy hová vezethet ez az út, megjósolhatatlan.
Annak, aki szereti ezt a sportágat, az a legfájdalmasabb, hogy nem Darnyi Tamások és Egerszegi Krisztinák, nem Wladár Sándorok, Turi Györgyök és Cseh Lászlók, Czene Attilák és Plagányi Zsoltok, Gyurta Dánielek, Rózsa Norbertek üvöltik a világba kérdéseiket, küldözgetik a leveleiket boldog-boldogtalannak.

Ezek az emberek, mármint a felsoroltak, és szerencsére még sok-sok nevet említhetnénk, már letettek valamit az asztalra. Természetesen ez nem ad felmentést az esetlegesen elkövetett hibák alól, de előjogokat igenis biztosít: egy bajnok szavára mindenki odafigyel.

A gyerekek számára példaképek, a szülőknek utat mutató, értéket teremtő és adó személyiségek – belegondolni is rossz, hogy a mocskolódó, vitákkal terhes hónapok hány embert, családot, szülőt és gyermeket riasztottak el a magyar úszósporttól.

Vajon hányan gondolják úgy, hogy ez a közeg vállalhatatlan, visszataszító, hogy ebben a sportágban itthon csalókat, árulókat, hazugokat neveltek és nevelnek?!

Talán a közvélemény egy része ilyennek ítéli az úszók társadalmát, dacára annak, hogy van például Hosszú Katinkánk, sőt – hogy nézzünk távolabbra is – már megismertük, mi több, a világ is megismerte Milák Kristóf, Németh Nándor vagy éppen Késely Ajna nevét.

Persze, „lázadt” Hosszú Katinka is, és ha lecsupaszítjuk a történéseket, kijelenthetjük: ő robbantotta ki a forradalmat a több mint két évtizedig regnáló elnök, Gyárfás Tamás ellen, ő indult elsőként a csatába, szemtől szembe ment, bátran, a célok megfogalmazásával. Ezt a világ egyik legjobb úszójaként megteheti. Lehet őt szeretni és nem szeretni, lehet vitatni a módszereit, lehet egyet nem érteni az általa képviselt kommunikációval – egyet nem lehet: szőnyeg alá söpörni a mondandóját. Ennek miértje végtelenül egyszerű. Hosszú Katinka már bizonyított, háromszoros olimpiai, hétszeres világ- és tizenháromszoros Európa-bajnok. És Gyárfás utódja, Bienerth Gusztáv rövid vezetése idején lemondott Cseh László, Wladár Sándor és másik négy elnökségi tag, akik szintén egyértelműen hangsúlyozták, hogy tettüket a szövetség megújulása érdekében, az úszósport iránti tiszteletükből teszik. Nem őket kell támadni, nem azokat kell bántani, akik kiálltak a magyar úszótársadalom egysége mellett.
De csak úgy halkan – vagyis nem, most már nem halkan, mert ennyi idő után az embernek már elfogy a türelme… – kérdeznék, pontosabban kérdezgetnék én is: a vádaskodók mit tudnak felmutatni?
Mi az, ami megerősíti őket abban, hogy igenis igazuk van? Mire alapozzák a tudásukat, miért gondolják úgy, hogy az a jó, amit ők képviselnek?

Hol van egy, csupán egyetlen gyerek (hogy a tehetséges jelzőt ne is használjam…) körülöttük? Hol van az a fiatal, akit maguk elé tartva, magabiztosan, elszántan kijelenthetik: náluk a bölcsek köve?
E-mailek, levelek írogatása helyett miért nem dolgoznak – csendben, szerényen, alázattal? Milyen példát mutatnak az általuk képviselt klubban úszó gyerekeknek? Arra tanítják őket is, hogy előbb a szájuk járjon, csak aztán jöjjön a munka?

Mielőtt ezek az (úri)emberek visszakérdeznének, hangosan kimondom: igen, elfogult vagyok.
Szeretem ezt a sportágat.

Zseniális elmék, csodálatos sportemberek, fejlődni akaró fiatalok alkotják, olyanok, aki számára az úszósport szent. Valóban sérthetetlen.

Viták persze közöttük is vannak (hol nincsenek?), de ez így jó, ez így természetes. Ez viszi előrébb a világot, ez viszi előrébb a magyar úszósportot.

Hogy ez zárt közeg?

Csak részben. Itt ugyanis mindenkinek helye van, aki dolgozni akar, aki konstruktív, aki képes alkotni, és persze aki kellően alázatos: naponta hajnalban kelni, és már reggel fél hatkor a fiatalokat terelgetni és irányítani, nem könnyű. És hazudik, aki csak azt mondja ennek kapcsán, hogy nemes feladat. Az – is. Mellette meg embert próbáló, egyáltalán nem családbarát, cserébe idegőrlő, fárasztó. Ugyanígy az az úszóké is – utálatos lehet korán reggel az ébresztőórára kelni, majdhogynem csipás szemmel a medencébe ugrani (ilyenkor hideg csak igazán a víz…) és több kilométert teljesíteni. Mindennap, teljes erőbedobással.

Mert munka nélkül nem megy.

Ugye, hallják, kedves urak?

Mint a vírusok, öncélúan fertőznek, hogy túléljenek mindenkit, és ebből merítve aztán újból és újból bomlasszák a szervezetet.

Sehol sem szeretik a bomlasztó egyéneket – az úszósportban sem. A közös múlt, a közös jelen és a közös jövő, no meg persze a közös cél egységbe forrasztja az embereket – a magyar úszósportban is.
Noha azok a bizonyos levelek ott landolnak a postafiókokban, tudom, mára már eljutottunk oda, hogy a legtöbbször olvasás nélkül törlik őket. De van rosszabb verzió is: nevetség tárgyát képezik. Még akkor is, ha van bennük megfontolandó. Újdonság persze nincs, hiszen a magyar úszósport szereplői tudják, hol a hiba, pontosan tisztában vannak vele, min és hol kell változtatni. Ezen dolgoznak.
Ezen is – mert azért továbbra is az a legfontosabb, hogy az elmúlt évtizedekben a világ úszósportjában megszerzett helyünket (emberek, ez a kis ország rendre Amerikával, Oroszországgal, Kínával harcol!) tartani tudjuk, sőt még előrébb lépjünk.

Lázító, uszító levelekkel nem fogunk.

Munkával, összefogással jóval nagyobb rá az esély.

De ha arra megy el az energia, hogy a szeptember 24-i rendkívüli közgyűlésen megválasztandó elnök (tanulva a múltból, még egyszer szinte biztosan nem voksolnak a küldöttek kívülről érkezőre), az elnökségi tagok és a többi tisztségviselő állandóan magyarázkodásra kényszerüljön a jövőben (is), hogy naponta telefonok tucatjait legyen kénytelen lebonyolítani azért, hogy cáfolja az újabb és újabb állításokat, minden sokkal nehezebb lesz.

Mi lesz a magyar úszósportból, ha folyton-folyvást csak a botrányok kapják a főszerepet?
Hogyan vegyenek erőt magukon reggelente bajnokaink, hogyan küzdjenek tovább az álmaikért, a céljaikért, ha még az sem jár nekik, hogy a sikereiket megünnepeljék? Ez történt ugyanis a hazai világbajnokság után. Nem véletlenül jegyezte meg Cseh László, majd később Milák Kristóf is, nem biztos, hogy ez így a normális…

Mélyen egyetértek velük.

Nincs szükség további ámokfutásra, nem kellenek a gyalázkodó levelek – dolgozni kell.

Csendben.

Együtt.

Nem egymás ellen.