Zdrasztvujtye, FIFA!

Nem szívesen kezdem most azzal, hogy „én megmondtam”, de magam is azt vetítettem elő (először több mint egy éve, majd most ősszel), hogy a FIFA Oroszországot látná szívesen a 2018-as labdarúgó-vb házigazdájaként.több mint egy éve, majd most ősszel), hogy a FIFA Oroszországot látná szívesen a 2018-as labdarúgó-vb házigazdájaként.

Könnyű lenne most azzal jönni, hogy a vesztegetési botrányok nyilvánosságra hozása miatt csökkent az angolok esélye, de ha bárki ezzel próbálja magyarázni a dolgot, csak áltatja magát: nem ezen múlt. Ez legfeljebb csak a többi pályázónak segített a második hely megszerzésében.

Az orosz piac hatalmas potenciálja győzte meg az illetékeseket (és a „potenciált” most mindenki értse úgy, ahogy akarja), jelezve, hogy amit Oroszország nagyon el akar érni a sportban – olimpia, Formula–1, BL-döntő, futball-vb –, azt el is éri.

Ráadásul más piacokkal ellentétben az oroszok már demonstrálták erejüket a labdarúgásban, hiszen csapataik meghatározó tényezők Európában, közvetlenül az élmezőny utáni csoportban robognak. Képzelhetjük, hogyan fog ez változni mostantól. Irdatlan mennyiségű befektetés és – természetesen – munka áll a mögött, amit eddig az ország labdarúgása elért.

Ami most látunk, az gyakorlatilag egy erődemonstráció, minden idők egyik legnagyobb és legjobban szervezett országimázskampánya. A pekingi olimpia mérhető csak ehhez az akcióhoz, mind kivitelében, mind eszközeiben – de a kínaiak nyári olimpia Formula–1 kombójánál az oroszok futball-vb téli olimpia Formula–1 csapata erősebbnek tűnik. Azt még nem tudjuk, Moszkva is úgy odateszi-e magát, mint az ázsiaiak 2008-ban (közben azért volt-van egy laza gazdasági válság), a cél azonban egyértelműen ugyanaz.

Hogyan lehetséges mindez?

Ez a hatalmas piac egyszerre ad erőt kifelé és befelé: az orosz állam erre támaszkodva tud komoly befolyást gyakorolni a magánvállalatok pénzügyi döntéseire. Ehhez kell még persze a tekintélyelvű orosz társadalmi kultúra is, amelyben a magas posztok viselőinek kijár a valós hatalom és a tisztelet. Így az sem véletlen, ahogy az orosz privatizáció lezajlott: a nagyvállalatok jellemző módon az addigi vállalatvezetők kezére jutottak, akiket erős szálak fűztek az államhatalomhoz, vagyis ez a nagytőkés döntéshozó réteg természetszerűleg került az állami irányítás befolyása alá – pontosabban ott maradt, hiszen már a rendszerváltozás előtt is ott volt.

Ez az összefonódás csak folyamatosan erősödött az orosz kapitalizmus kiépülésével, az állami vezetőknek is érdekük volt az új vállalatirányító réteg támogatása – már csak azért is, hogy ezek cégek orosz kézben maradjanak –, mint ahogy a nagytőkések is igyekeztek megfelelni a kormányzat elvárásainak.

(Zárójeles megjegyzés, ha már az orosz kapitalizmus szóba került: ez teljesen új elem volt az ország történelmében, hiszen a cári birodalom lényegében feudális agrárország volt, a polgári tőkés társadalom nyomai nélkül. A szakállas triumvirátus által elképzelt fejlődési lépcsőből a kapitalizmus tehát kimaradt, a középkorból egyből a kommunizmusba léptek át a nagy októberi hatalomátvétellel. Nem feltétlenül csak ezért nem kapták az elvtársak a kívánt végeredményt, de ez erősen belejátszott.)

Miért fontos ez? Mert ebben a helyzetben egyértelmű volt, hogy ha egy orosz elnök a sportban, és azon belül főleg a futballban kívánja majd megmutatni birodalma nagyságát, akkor ahhoz a nagyvállalatok – elsősorban olaj- vagy gázipari érdekeltségűek, illetve a velük szoros kapcsolatban lévő bankok – szinte korlátlan mennyiségű forrást biztosítanak.

Vlagyimir Putyin lett ez az elnök (később miniszterelnök), az óriási pénzbefektetésnek pedig meg is lett az eredménye. A jelszó egyértelmű: mutassuk meg a világnak, hogy Oroszország itt van, Oroszország vezető hatalom, Oroszországgal számolnia kell a világnak.

Meg fogják mutatni.

(Folyt. köv.: Katar)