Női kéziválogatott: rajt(a) a számtani lejtőn

A 2008 végén rendezett macedóniai Európa-bajnokságon a magyar válogatott már túl volt a románoktól elszenvedett vereségen (21–27), a dánok elleni döntetlenen (26–26), a franciák felülmúlásán (29–26) és a balkáni körülményekhez való akklimatizáción (alig fűtött csarnokok és öltözők), amikor a középdöntő első fordulójában – nem kifejezetten jó játékkal – nagyon fontos sikert aratott Ukrajna ellen.

Imre Vilmos szövetségi kapitány együttesének a 26–24 révén megmaradt a reménye az elődöntőbe jutásra, amelyhez még négy pont és némi szerencse is kellett (volna). Másnap a mezőny egyik legerősebb résztvevője, az addig csak a spanyolok ellen – a hajrát elszórakozva – (egy) pontot vesztő norvég csapat várt a mieinkre.

„Védekezésben tíz, támadásban legalább hetven százalékot kell javulnunk ahhoz, hogy győzzünk szerdán" – mondta Imre Vilmos. A szövetségi kapitánynál sokkal optimistábban vélekedett a dán és a norvég média által egyfolytában ostromolt és körüludvarolt Görbicz Anita, akit – amellett, hogy állandóan arról kérdezték, mikor szerződik már északra – a norvég televízió riportere élő adásban biztosított arról, hazájában őt tartják a világ legjobb játékosának. Klasszisunk rövidre zárta a latolgatást: „Nem úgy megyünk fel a pályára, hogy a norvégok az esélyesek. Nyernünk kell!"

Sajnos, mint kiderült, fikarcnyi esélyünk sem mutatkozott az ötkarikás aranyérmessel, egyben Eb-címvédővel szemben. A 34–20-as nagy verés nyomán az NS tudósítója kénytelen volt megállapítani az előző évben történtekre gondolva: „E meccs után talán sikerül helyén kezelni a magyar válogatott által Pekingben kivívott olimpiai negyedik helyezést. Bravúr volt az a javából, hatalmas bravúr!"

A két ősi skandináv rivális egy nappal korábbi összecsapásán Marit Breivik lányai – az ezúttal is a (csupán tőlük látható) rendkívül könnyed, szemmel alig követhető, villámgyors kézilabdát bevetve – 12 góllal tönkreverték a dánokat. Mint ahogy előtte tizenöttel a portugálokat és tizenhárommal az ukránokat. Ezeknek az eredményeknek a tükrében egy kicsit talán kevésbé fájt a 14 gólos vereség. Utólag már nyugodtan elismerhettük: ez a realitás.

Amely már a meccs előtt is azt mondatta Imre Vilmossal, hogy a norvégok toronymagas esélyesei a mieink elleni találkozónak: „Úgy lépünk pályára, mint a magasugró, aki tudja, hogy csupán kétszáztíz centire képes, és tisztában van vele, hogy ellenfele a kétszázhúszat is biztosan ugorja. Ha a norvégok átviszik a magukét, akkor mi hiába ugorjuk át a saját magasságunkat."

Ezzel együtt az első húsz percben a magyarok négy plusz kettes nyitott védekezése – Görbicz Anita vigyázott Kristine Lundéra, míg Szamoránsky Piroska árnyékként tapadt Tonje Larsenre – érezhetően roppantul zavarta az ellenfelet, az eredményjelzőn 7–7 állt a 17. percben. Addig jobbára mi vezettünk.

„Egyszerűen nem tudtunk visszafutni a norvégok villámgyors szélsőivel, akik a mi rossz átlövéseinkből szerzett labdákkal pillanatok alatt odaértek a kapunk elé, és könyörtelenül kihasználták a helyzeteiket" – mondta Pastrovics Melinda, aki a válogatottunk részéről értékelhetőnek nyilvánítható első húsz percet a padról nézte végig, majd amikor beállt, ziccereket hárított. Akkor azonban már robogtak az északiak.

A huszadik percet követően, a rivális két-három gólos vezetése után a mieinknek jobb lett volna, ha lefújják a találkozót... A negyvenedikben, nyolcgólos hátrányban Imre Vilmos időt kért, és a kulcsjátékosokat sorban leültette a padra, gondolván: szükség lesz az erejükre a spanyolok ellen.

Ekkor már úgy tetszett, együttesünk hitehagyottá is vált. „Szó sincs arról, hogy feladtuk volna, ez a norvég csapat egyszerűen ennyivel jobb nálunk" – cáfolta a felvetést Görbicz Anita. Vérten Orsolya pedig sírással küszködve azt mondta: „Ilyenkor nagyon rosszul érzi magát az ember, s ha tudnám, mi volt a hiba, nem rontottunk volna ennyit."

A támadójátékunkat teljesen hatástalanította a vetélytárs hatos védőfala, és a káprázatosan, 53 százalékosan védő Katrine Lunde, aki ekkoriban már az asszonynevén (Haraldsen) szerepelt. Linn-Kristin Riegelhuth ontotta a gólokat, míg a magyaroknál mindenki betlizett, elmaradt a valós tudásától, s a cserék sem tudtak lendíteni a teljesítményen. A második félidőben már csak egy csapat volt a pályán...

Tőlünk (Bulath Anitával együtt) legtöbbször, négyszer az Eb-n most először lehetőséghez jutó, s azzal élő Sopronyi Anett volt eredményes. A balkezes átlövő a lefújás után már előretekintett a spanyolok elleni összecsapásra: „Válogatott játékos sosem adhatja fel. Csúnya lesz, amit mondok, de ha mindenki felakasztja magát, akkor sem lenne jobb senkinek. Holnap bizonyítanunk kell, hogy sokkal többet tudunk."

A csoport harmadik helyének megszerzéséhez feltétlenül le kellett győzni a spanyolokat (akik amúgy még jó eséllyel pályáztak a románok megelőzésére, azaz az elődöntőre), de benne volt a pakliban, hogy még ez is kevés lesz, mert az ugyanarra a pozícióra hajtó dánok héttel jobb gólkülönbséggel álltak.

Az elméleti sansz aztán 2008. december 11-én a gyakorlatban fel sem merült, a magyar válogatottat Marta Mangué vezérletével az utóbbi időben sokat fejlődő, ám legyőzhetőnek hitt Spanyolország is elpáholta (23–21). Imre Vilmos együttese így a végső mérleg szerint két győzelmet szerzett, egy döntetlent ért el, valamint háromszor kikapott a tornán, és az elutazáskor tervezettnél három nappal hamarabb zárta az Eb-t.

„Talán ma harcoltunk és küzdöttünk a legjobban a kontinensviadalon, de sajnos kevés gólt lőttünk, ezért nem tudtuk megverni a spanyolokat" – értékelt Vérten Orsolya. Görbicz Anita tágabb összefüggésekbe is elhelyezte a befejező mérkőzésünket.

„Büszke vagyok a csapatra, sokkal jobb szoros meccs emlékével távozni az Európa-bajnokságról, mint a norvégok elleni csúfos kudarc élményével. Az jó, hogy kevesebb mint huszonnégy óra alatt össze tudtuk magunkat szedni, viszont támadásban hiányzott az a kis plusz, amely a mi javunkra dönthette volna el az utolsó csatát.

A spanyolok számára ez volt az év főeseménye, hiszen nem jutottak ki az olimpiára. Még sosem voltak elődöntőben Eb-n, látszott rajtuk, hogy az életükért harcolnak. Ráadásul legalább négy éve együtt játszanak, nálunk viszont még hiányzik az összeszokottság, s emiatt akadozik a támadójátékunk" – tette hozzá az irányító.

A magyar női kézilabda-válogatott tehát Macedóniában elmaradt a várakozásoktól – a hivatalostól is (1–6. helyezés), s attól ugyancsak, amit a szurkolók, illetve a kiutazás előtt maguk a játékosok vártak el maguktól (érem). Végül csoportjában negyedik, összesítésben nyolcadik lett, ami akkor minden idők második leggyengébb Európa-bajnoki helyezése volt. Az NS a miértekről kérdezte Imre Vilmos szövetségi kapitányt.

– Egyet aludva az utolsó, spanyolok elleni középdöntő-mérkőzésre, hogyan értékeli a szereplést?
– Mivel elmaradtunk az előzetes céltól, az eredmény miatt csalódott vagyok, de nem élem meg kudarcként a nyolcadik helyezést.

– Előzetesen maguk a játékosok is roppant optimisták voltak. Utólag reálisnak tartja a legjobb hat közé kerülés megcélzását?
– Utólag, a mezőny ismeretében azt mondom, nem volt az. Ilyenkor azonban már könnyű okosnak lenni.

– Mi az, ami miatt elmaradt az együttes a minimális várakozásoktól is, többek között attól, amit a lányok is elvártak saját maguktól?
– Két részre bontanám az okokat. Szakmailag minden meccsen bebizonyosodott, hogy egy félidős csapat a magyar. De nem az aluledzettség, hanem a túledzettség miatt. Sehol a világon nem játszanak annyit egy esztendőben a kulcsemberek, mint nálunk. A másik ok a mentális felkészültségben keresendő. Ebben az eredménykényszerben, amelyben játszaniuk kellett a lányoknak, nem várható el, hogy sorsdöntő szituációban Görbicz Anita mindig bedobja a hétméterest.

– Ha már szóba hozta: hogyan ítéli meg a sokak által a világ legjobb játékosának tartott irányító Eb-teljesítményét?
– Hozta, amit vártam. Irányítani, szervezni, gólokat, heteseket lőni, védekezésben lefogni az ellenfél legjobbját, nem hiszem, hogy bárki utánacsinálná. Ráadásul én még nem hallottam, hogy ennyit biztatta volna a társait, mint ezen az Európa-bajnokságon. Csak hát az ő játékához kellene legalább egy kiemelkedő átlövő is, az meg Macedóniában nem volt a csapatban. A kulcsjátékosok óriási nyomás alatt kézilabdáztak egész évben. Egyik riválisnál sem hárul akkora teher a főszereplőkre, mint a magyar válogatottban. Nem csoda, hogy megroppannak a súly alatt, görcsössé válnak, elmegy az önbizalmuk.

– A vetélytársak játékosai valóban sokkal felszabadultabbnak tetszettek, mint a mieink. Ez is a túlzott kívánalmakkal magyarázható?
– Mondok én valamit: a dánok nagyon kikaptak az utolsó meccsükön az ukránoktól, és csupán a tizenegyedik helyen végeztek. Mégis hajnali fél négyig ünnepeltek. Amikor megkérdeztem, minek örülnek, azt mondták a vezetőik, ha most ledorongolnák a lányokat, sohasem nyernének semmit. Az a baj, hogy a magyar női kézilabdában nincs akkora merítési lehetőség, mint a dánban vagy a norvégban. Ráadásul ők nincsenek is rászorulva, hogy a megélhetésükért sportoljanak. A dánok, a norvégok egyszerre válogathatnak ötven jó játékos közül, megtehetik, hogy például Rikke Skovot ne nevezzék egy sorsdöntő mérkőzésre, mert van, akit a helyére állítsanak. Ezzel szemben nálunk nincs húsz kiemelkedő tudású, ezen a szinten bevethető kézilabdázó. Lehet, hogy a holtfáradt Görbicz Anitát például otthon kellett volna hagynom, de nem tehettem meg, mert akkor most arról faggatna, miért nem jutottunk tovább a csoportkörből...

A macedóniai nyolcadik pozíció óta eltelt három újabb év, ilyesmire azonban nem volt példa. Egy kellemetlen számtani sorra viszont igen. A következő esztendei kínai vb-n – immár Mátéfi Eszter irányításával, de Pálinger Katalin és a sérült Görbicz Anita nélkül, fiatal együttessel – kilencedik lett a válogatottunk (közben ezúttal csak hattal kapott ki Norvégiától), majd a norvég-dán közös rendezésű tavalyi Európa-bajnokságon, megint Görbicz távollétében, tizedik (ekkor 21 találattal bizonyult jobbnak Norvégia...).

Idén a világbajnokság esedékes. És ott biztosan nem leszünk tizenegyedikek – ugyanis Brazíliába már el sem jutottunk. Viszont (e sorok megjelenésekor) legalább van még némi olimpiai reményünk – valamint norvég kapitányunk is...