Mundial '82: Maradona, Menotti, Mészöly

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2011.06.12. 09:25
null
Pölöskei Gáborék Salvador ellen még nem botlottak meg (Fotó: archív)
Huszonkilenc éve rajtolt el az összes korábbi világbajnokságnál grandiózusabb, immár 24 együttest felvonultató spanyolországi labdarúgó-vb. Idehaza is nagy volt a várakozás, hiszen a balul elsült előző torna után újra kijutott a magyar válogatott, amely csoportellenfélnek megkapott egy valamivel erősebbnek tartott európai élcsapatot, a belgát – valamint a bennünk keserű emlékeket ébresztő címvédőt. Az argentinok kerete félig megegyezett az 1978-sal, de már ott volt soraikban a feltörekvő új csillag, Diego Maradona. Mindenki latolgatta az esélyeket – így a főszereplők is.

 

Válogatottunk június 11-én érkezett meg Budapestről bázisára, Alicantéba. A keretből többen is megjárták négy évvel korábban Argentínát, és ez ő véleményük egyöntetűen úgy hangzott: a spanyol szálláskörülmények összehasonlíthatatlanul jobbak, mint az akkor éppen (az ottani télben) kietlen tengerparton, Mar del Platán, az emlékezetes szakszervezeti üdülőben voltak.

A Sidi San Juan Sol Hotel sokkal kényelmesebbnek, korszerűbbnek, jobban felszereltnek bizonyult. A környezet, amely az idegekre is megnyugtatóan hatott, olyan festőinek látszott, hogy szinte művészek ecsetjére kívánkozott a korabeli tudósítások szerint. A szálloda közvetlenül a tengerpart mentén, szinte félkörszerűen emelkedett a magasba. Előtte pálmák, banánfák, egzotikus növények, s a lépcsőzetesen emelkedő, tengerre néző, színes ernyőkkel tarkított teraszok sem hiányoztak.

Természetesen bent is minden igényt kielégített a kényelem. A szobákban rádió, televízió, másutt szauna és – a mieink számára a kapitány által tiltott – uszoda, tenisz- és golfpálya. Az ember orra előtt pedig a plázs – lubickolókkal. S ami a legnagyszerűbbnek tűnt a vendégek szemében: a perzselő hőséget száműzte a légkondicionálás. Miközben a járókelők kókadoztak a kánikulától, odabent kellemes hűvös uralkodott.

Tiszta idill, még ha nem is feltétlenül szolgálta a futballisták teljes elszigeteltségét és nyugalmát. A Népsport munkatársára azonban az is nagy hatást gyakorolt, hogy a városban a rendőr leállította a forgalmat, ha vb-jelvényes embert látott bizonytalankodni az útkereszteződésben, majd átvezette; az utcán pedig vadidegen emberek megállították a külföldit és autogramot kértek tőle – még az újságírótól is...

Apropó, újságírók, hogy rátérjünk a szakmára: a helyi lapok nagy terjedelemben foglalkoztak a 3. csoport várható esélyeivel. A La Verdade azt írta: „Mindenki biztosra veszi, hogy ebből a kvartettből a világbajnok Argentína rózsával szegélyezett úton halad majd a cél felé, másodikként pedig az Európa-bajnokságon ezüstérmes Belgium jut tovább. A magyarokat elintézik egy kézlegyintéssel!..."

Ezzel szemben César Luis Menotti, a végső győzelemre is esélyes dél-amerikaiak szakvezetője azt nyilatkozta, hogy a mi csapatunk kulcsszerepet játszhat ebben a négyesben: aki a két favorit, az argentin és a belga gárda közül a magyarokat legyőzi, az továbbjut, aki nem, az elbukik. Továbbá becsületesen hozzátette: ők négy esztendővel korábban a hazai pálya minden előnyét élvezve is majdnem beletörték a kulcsot a zárba. „Ha végig bírták volna akkor idegekkel, ma sem merem azt mondani, hogy győztünk volna a magyarok ellen!"

Alicantéba állítólag tízezer argentin turistát vártak a hotelek menedzserei, de mint ekkorra kiderült, hiába. „Ahol a fegyverek dörögnek, ott hallgatnak a múzsák" – írta kollégánk, utalva a britekkel folytatott Falkland-háborúra.

Ettől függetlenül azonban Mario Kempesék otthon érezhették magukat azon a tájon, és nemcsak a közös nyelv miatt, hanem azért is, mert a környékről nagyon sokan vándoroltak ki annak idején az Újvilágba, s emiatt csaknem minden családnak volt legalább egy, Argentínába szakadt tagja – s ezáltal valószínűleg több ottani rokona.

Nem véletlen tehát a fokozott várakozás, így az sem, hogy az idézett edzői jóslat óta még nagyobb lett a kíváncsiság a magyarok iránt is. Óriási keletje volt minden statisztikának, propagandafüzetnek, amit a sajtó munkatársai magukkal vittek, az újságokban pedig oldalas cikkek számoltak be legjobbjaink érkezéséről.

Az Information és az El País első oldalán hozta Mészöly Kálmán kapitány véleményét, amely akaratlanul is alátámasztotta Menottit: „Mi leszünk ennek a csoportnak a meglepetéscsapata! Úgy érzem, továbbjutunk, és az lesz a kérdés, hogy – ki jön velünk? Erre a nyitó meccs győztesének nyílik a legnagyobb esélye."

Akkoriban itthon ilyesmiket még kevésbé lehetett volna mondani, nem létezett bulvármédia, sőt: igen erősen szabályozva volt, mi jelenhetett meg egyáltalán nyomtatásban, a fontos vélemények és elvárások pedig „odafentről" érkeztek. Kint, a Mundialon azonban természetesen máshogy működtek a dolgok, így a mieink sem vonhatták ki magukat a lélektani hadviselésből, amint az imént olvashattuk.

A szakvezetők a lapokon keresztül egymásnak is „üzengettek" – nekünk például 1982. június 12-én Guy Thys, a belgák veterán mestere: „Mi nagyon tiszteljük a magyarokat, de csak az argentinokat respektáljuk. Nem tudom elképzelni, hogy a salvadori vagy a magyar válogatott beleszólhasson kettőnk ügyébe".

A „vörös ördögöknek" is megvolt egyébként a kellő nézőtéri támogatottságuk, de egész más módon, mint első ellenfelüknek: a 13-i nyitó mérkőzés délelőttjén szinte tízpercenként szálltak le a Brüsszelből érkező gépek Barcelona repülőterén, ahonnan a szurkolók bérelt autóbuszokon azonnal a Camp Nouba mentek. A lefújás után pedig már indult is velük a karaván hazafelé – előbb földön, aztán levegőben.

Ennyire azonban ne szaladjunk előre, mert még a kezdés előtt további érintettek is megszólaltak. A csoport „törpéje", azaz Salvador játékosai nagyon szerények voltak, és kapitányuk, Mauricio „Pipo" Rodríguez is azt hangoztatta, hogy továbbjutási esélyük nincs – ám azért remélte, hogy a magyaroktól nem kapnak ki. Nos, e célkitűzés sorsára mifelénk már a középkorban azt mondták volna, hogy messze voltak tőle, mint Makó Jeruzsálemtől...

Sokkal többen voltak kíváncsiak Diego Maradonára, akiről izomsérülése miatt olyan információk kaptak szárnyra, hogy nem tud majd pályára lépni együttese első meccsein – tehát akár még a magyarok ellen sem. Emiatt az NS nem igazán bánkódott: „Visszaemlékezve a tavaly januárban Mar del Platán játszott legutóbbi találkozónkra, örülni is lehetett volna annak, ha a lelátóra kényszerül, mégis gyors gyógyulást kívánunk neki". A 21 és fél éves klasszisjelölt azonban már a rajton játszani akart, s utóbb így is történt. Ő a következőket mondta:

„A csapat négy évvel ezelőtt nélkülem nyert aranyérmet, így a mostani vébé az én személyes ügyem is. Be kell bizonyítanom, hogy így, velem együtt még erősebbek vagyunk. Mindannyian sokszor gondolunk arra, hogy odahaza, a lesötétített ablakok mögött valamennyi honfitársunk a tévékészülékek előtt él majd és másfél óráig ránk gondol. El kell velük feledtetnünk a háborút, a halottakat. Az argentin zászlónak nem szabad meghajolnia! Úgy fogunk küzdeni, mint még soha! Az is köztudomású, hogy a torna után a Barcához szerződöm. Ez lesz a bemutatkozásom a helyi közönségnek, és azt akarom, hogy tudják, lássák: jó vásárt csináltak!"

A hírek amúgy arról szóltak, hogy nagyon jó a hangulat az argentin táborban. A nyitányon döntetlennél rosszabb eredményt elképzelni sem tudtak, ami szerintük – mint a világbajnokságok sokasága bizonyította – jó esélyt biztosít a későbbiekre.

Igen, (legalább) egy pont valóban kedvező rajtnak számított volna, csakhogy a belgák jókora meglepetést okozva 1–0-ra felülmúlták a címvédőt. Ezt a hátrányt már nem is tudta ledolgozni áldozatuk, amely hiába nyerte meg a következő két találkozóját (többek közt bennünket 4–1-re kiütve, a pöttöm Diego duplájával), második helyezettként a folytatásban az olaszok és a brazilok mellé került a középdöntő „halálcsoportjába". Azért csak könnyebb dolguk lett volna Belgium helyén a lengyelek és a szovjetek társaságában... Így aztán Maradonának még négy évet várnia kellett a halhatatlanná válásra.

Ami Eric Geretséket illeti, a remek indulás ellenére csak negyedórán múlott, hogy igaza legyen Mészölynek, aki a sajátjai(nk)tól várt továbbjutást: az egymás elleni összecsapáson emlékezetes módon adtuk ki a kezünkből a vezetést a 76. percben (1–1), amivel ők jutottak tovább helyettünk (a hármas körbeverést fenomenális gólkülönbségünk révén mi zártuk volna az élen!). Más kérdés, hogy utána már nem tudtak élni a lehetőséggel, kettőből két vereséggel ugyanúgy triójuk utolsó helyén végeztek a második fázisban, mint a gauchók...

A magyar válogatott tehát nem élte túl a csoportszakaszt, éppen mint a megelőző és a következő vb-n, viszont tagjai elmondhatják magukról, hogy a három garnitúra közül ők jöttek ki legjobban a világbajnoki kalandból: az 1978-asok nulla ponttal, roppant csalódottan, az 1986-asok pedig nulla hattal, még csalódottabban érkeztek haza. Ezzel szemben az 1982-esek nagyon közel voltak a legjobb 12-höz, miközben a Salvador elleni 10–1-gyel máig fennálló legendás vb-gólcsúcsot állítottak fel!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik