Minden idők legnagyobb világbajnokégése

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2011.06.10. 10:14
null
A „Dán dinamitok” robbantották ki végleg a címvédőt a mezőnyből
Nem létezik olyan mértékű fiatalítás (vagy egyéb ok), hogy a futball nagyhatalmai közül bármelyik is papírformaszerűen bukjon el rögtön az első fázisban a végső győzelmét hozó világbajnokság utáni következő tornán. Nem is nagyon fordult elő ilyesmi, csupán háromszor (legutóbb tavaly az olaszokkal), na de hogy az illető csapat még gólt se tudjon rúgni... Ez már tényleg világszám – kilenc évvel ezelőtt mégis megtörtént!

A távol-keleti vb csoportszakaszának harmadik fordulója előtt a francia szurkolók mintha előre megérezték volna csapatuk bukását. A Dánia elleni találkozóra már nem érkeztek akkora létszámban, mint a Szenegállal játszott nyitó mérkőzésre (0–1) vagy az Uruguay elleni összecsapásra (0–0).

Persze aki most is ott volt, még nyilván bízott abban, hogy a világbajnok továbbjut a négyeséből, és nem esik meg vele ugyanaz a szégyen, ami előtte kizárólag 1966-ban a brazilokkal fordult elő, azaz hogy címvédő létére már az első kör után haza kelljen kullognia. Inkább egy másik példa lebegett a franciák szeme előtt. Argentína példája. A „gauchók" 1990-ben alig tudtak továbbevickélni a kvartettjükből – csak a négy legjobb harmadik egyikeként léptek be a nyolcaddöntőbe –, azt követően azonban meg sem álltak a fináléig.

„Holnap fel kell ébrednünk" – írta 2002. június 10-én a L'Équipe című tekintélyes párizsi lap a másnapi, 11-i meccsel kapcsolatban, de a drukkerek a helyszínen mintha csak titokban mertek volna az említett argentin mintára gondolni. Elmaradtak a megszokott dalok, csak néha hangzott fel a „kékeket" éltető rigmus.

Egy középkorú, láthatóan jó hangulatban lévő úriember legalább a vidámságot megpróbálta visszacsempészni az övéi közé. A stadion előtt még boldog-boldogtalannak mutogatta a franciák kabalaállatát, a kakast, majd kabátja alá rejtve a lelátóra is becsempészte. Motozás nem volt, a fémdetektor ugyebár nem az ilyen jószágok kimutatására szolgál, az pedig nem tűnt fel a rendőröknek, hogy az említett úr sörhasa igencsak intenzíven mozgott minden irányban. A szerencsehozó tehát bejutott, rajta nem múlhatott a siker.

A dánok teljesen más karakterek. Mentek, sorban mentek a „viking vezérek" az incshoni arénába, mindegyikük arca – a bátrabbaknak a teste is – piros-fehérre mázolva, legalább egy nemzeti zászló a hátukon, harci sisak a fejükön.

Érdemes kiemelni: a tét ellenére az összes északi vidám volt, kortyolgatta a különböző nedűket, fotóztatta magát mindenkivel, énekelt, szórakozott. Akadt, aki beállt táncolni a helyiek közé, mások a dobosok előadásában vettek részt, valamiben azonban megegyeztek. Mindannyian gondtalanul élvezték az életet. Ahogyan azt tőlük megszokhatta a világ.

„We are reds, we are whites, we are Danish dynamites" – skandálták a skandinávok, miközben vonultak a stadionba. Abba a stadionba, ahol történelmet írhatott Morten Olsen együttese. A statisztikák elárulták: ha Thomas Sörensen kapus „lehúzza a rolót", akkor a vb-k történetében először esik ki rúgott gól nélkül az aktuális címvédő. A keretében többek között David Trezeguet-t, Thierry Henryt, Djibril Cissét – sorrendben az olasz és az angol bajnokság gókirályát, a francia idény társgólkirályát –, továbbá Sylvain Wiltord-t meg Zinedine Zidane-t is felvonultató címvédő...

A fenti névsorból kétségtelenül utóbbi, a legnagyobb sztár jelentette a reményt. A kopaszodó karmester az első két találkozót combsérülés miatt kihagyta, ám a dánok elleni meccsre összedrótozták az orvosok – a játékos klubja, a Real Madrid elképesztő felháborodására –, hátha ő csodát tud tenni. A várakozás egyébként megalapozott volt, hiszen vele nagyon régen nem veszített mérkőzést a válogatottja, míg nélküle egész máshogy festett a mérleg (8 diadal, 6 döntetlen, 4 vereség).

A remélt csodának pedig világbajnoki arany lehetett (volna) a vége, azt ugyanis tudta mindenki: 1984 óta, ha összekerült ez a két csapat valamilyen világversenyen, akkor amelyikük megnyerte kettőjük ütközetét, az a végső sikert is begyűjtötte (összesen négyszer történt ez meg: 1984-ben és 2000-ben Eb-t, 1998-ban vb-t nyertek így a franciák, illetve 1992-ben kontinensbajnokságot a „strandról beeső" dánok).

Zidane megjelenése aztán szó szerint életet lehelt az addig csüggedő francia szurkolókba. Amikor kisétált melegíteni, hangorkán fogadta. Amikor a játékosok bemutatására került sor, az övénél nagyobb éljenzést senki sem kapott. Még a dánok is tapsoltak.

Nem véletlenül, ők a sportszerűségükről is híresek. Szurkolóik teljes sikert akartak, azt szerették volna, ha az Olsen-banda az első számú csillagával felálló francia válogatott ellen csikarja ki a továbbjutást. Ha a Zizou nélküli csapatot verik meg Tomassonék, akkor sem szomorkodott volna senki, na de úgy az igazi a diadal, ha a volt aranylabdás, a földkerekség akkori legdrágább játékosa is szóhoz jut.

Szóhoz jutott. Néha briliáns dolgokat művelt a labdával, küzdött, szerelt, lőtt, mindent megpróbált, ő lett a mérkőzés embere, mindez azonban kevésnek bizonyult. Eleinte a szurkolók minden labdaérintését hatalmas ovációval fogadták, később már ez is elmaradt.

A képlet egyszerű volt, az ázsiai túra biztos meghosszabbításához két góllal kellett nyerni, ehhez képest Dennis Rommedahl a 22. percben az ellenfélnek szerzett vezetést. Ezáltal a továbbjutáshoz máris három találat szükségeltetett a világ- és Európa-bajnoki cím védőjétől, és a lehetőségek meg is voltak az egyenlítéshez, hiszen a kétségbeejtő helyzetbe került gárda végre úgy futballozott, ahogy azt az első két meccsen is elvárható lett volna. Nagy rössel zúdultak az ezúttal fehérben játszó „kékek" Sörensen kapuja elé, de a dán mindent megfogott. A 67. percben aztán Jon Dahl Tomasson végleg eldöntötte a kérdést (2–0).

DÁNIA–FRANCIAORSZÁG (2002, INCSHON)


A torna egyik legnagyobb esélyese tehát még a csoportmérkőzéseket sem élte túl. Lehet keresgélni az okokat: mi lett volna, ha Zidane az első két meccsen is játszik; ha a kapufán csattanó fél tucat labdából néhány egy-két centivel lejjebb vagy beljebb megy; ha a francia újságírók többsége által kimondottan utált Roger Lemerre jobban választja meg a taktikát; ha, ha, ha...

Lehetett persze jókat röhögni Fabien Barthezék szánalmas eredménysorán, másrészről pedig a sajnálatra is volt ok a rengeteg balszerencsés kapufa és a számukra kedvezőtlen bírói ítéletek (mondjuk, az uruguayiak ellen visszavont gól) miatt – az teljesen világos, hogy az együttes nem ilyen érzéseket akart kelteni a szurkolókban.

Annyi bizonyos, hogy egy korszak lezárult. A vesztes játékosok némelyike még megköszönte a szurkolók buzdítását, mások olyan arckifejezéssel álltak a gyepen, amelyből kiderült: nem értették, mi történt velük. Ők nem erre készültek. Ők a fényhez, a pompához, az aranyérmekhez, a kupából való pezsgőzéshez szoktak.

A dánok azonban befejezték azt a forgatókönyvet, amelynek első két fejezetét Szenegál és Uruguay már napokkal korábban megírta. Immár hivatalossá, visszavonhatatlanná vált: Franciaország csoportutolsóként, egyetlen ponttal, de egyetlen rúgott gól nélkül kiesett a világbajnokságról. A földkerekség négy éven keresztül csodálta a csapatot, amely híveinek „Allez les Bleus" kiáltásaitól hajtva sikert sikerre halmozott. Most viszont a dán drukkerek átírták a szöveget, és búcsút vettek az esélyesebb riválistól, valahogyan így: Adieu les Bleus!

Az „Isten veletek"-et azonban – némileg talán meglepő módon – „Isten hozott bennetek" követte otthon. Alig 24 órával a búcsú után tudniillik már haza is érkezett a csúfosan leszereplő válogatott. Henry a francia főváros helyett Londont választotta úti célul, s nem tért még haza néhány vezető sem – nekik nem sikerült sebtiben jegyet szerezni a Szöul–Párizs járatra...

A többiek ezúttal nem keresték a kapcsolatot a fogadásukra megjelent mintegy háromszáz szurkolóval, Emmanuel Petit vezetésével szótlanul törtek utat maguknak, és a lehető leggyorsabban elhagyták a repülőteret. Pedig néhány kósza füttyszót leszámítva csak szeretetet kaptak legkitartóbb rajongóiktól, még néhány biztató tábla is a magasba emelkedett. „Ha nyernek, ha veszítenek, ők a mi legjobb futballistáink" – így jellemezhető a megjelentek filozófiája.

A sajtó természetesen már korántsem bánt kesztyűs kézzel a levitézlett bajnokokkal. „Ez a szereplés méltatlan volt a múlthoz, legjobbjaink tehetségéhez, a francia labdarúgás színvonalához" – hogy csak a L'Équipe című sportnapilapot idézzük, amely A történet vége címet adta tudósításának.

Franciaország a lapoktól függetlenül is képtelen volt magyarázatot találni az egyetlen pontra és a gólképtelenségre – ugyanakkor szinte minden szakember vallotta: a „kékek" ezúttal nem érdemelték volna meg a továbbjutást. „Sem taktikailag, sem technikailag, sem lélekben, sem erőnlétben nem ütöttük meg a mércét" – jegyezte meg Guy Roux, az Auxerre veterán edzője.

„Fáradt csapattal, nevetségesen rövid felkészülést követően utaztunk el Dél-Koreába, és talán egy kicsit túl is becsültük a csapat értékét" – állapította meg a nagy tekintélynek örvendő Daniel Costantini, az 1995-ben és 2001-ben világbajnok francia férfi kézilabda-válogatott sikerkovácsa.

„A nyomát sem lehetett felfedezni annak a lendületnek, finesznek, amellyel nem is olyan régen még a világ minden védelmét az őrületbe kergettük" – nyilatkozta Michel Hidalgo. Az 1982-ben vb-elődöntőt játszó francia alakulat szövetségi kapitánya azonban védelmébe vette Lemerre-t, mondván: ne akarja senki sem kontárnak kikiáltani azt az embert, akivel két éve még Európa-bajnok lett a csapat.

Tanulságos felidézni, mit mondott (egyebek mellett) maga a szakvezető: „El kell ismernem, egy pillanatig sem voltunk százszázalékosak. Azonban nem elkeseredni kell, hanem végiggondolni, mi történt, és odafigyelni a fiatalokra. A francia válogatott fel fog támadni, mert megvan hozzá a tehetsége!"

Tudta, miről beszél, ismerte hazája utánpótlás-nevelését és egyéb erőtartalékait – de aztán nem is kellett kivárni az újabb generációk beérését: már a következő esztendőben sikerült élen zárniuk (igaz, hazai pályán, de hibátlan szerepléssel, ötből öt győzelemmel) a Konföderációs Kupán. Újabb három évvel később, 2006-ban pedig hajszál híján megint világbajnokok lettek, csupán tizenegyesekkel buktak el a döntőben az olaszokkal szemben!

A gallkakasos alakulat hullámvasútszerű „viselkedését" – amely már 1994-ben megkezdődött, hiszen egy ciklussal az első vb-diadaluk előtt ki sem jutottak az amerikai viadalra, holott akkoriban is hatalmas sztárjaik voltak (Eric Cantona, David Ginola, Jean-Pierre Papin, stb.) – a futballglóbusz legutóbbi, dél-afrikai csúcstalálkozója újfent igazolta, mivel megint kiestek a csoportszakasz végén...

Megint csak egy döntetlenre tellett az erejükből, és ezúttal is hadilábon álltak a góllövéssel, mert mindössze egyszer tudtak betalálni, és azt is már reménytelen helyzetben, az utolsó meccsük lefújása előtt húsz perccel, kétgólos hátrányban... Tavalyi csapatuk azonban a jelentős hasonlóságok ellenére is egyértelműen alulmúlta a 2002-est: az Anelka-botrány és a kollektív sztrájk, a kereten belüli széthúzás, sőt egymás esetenkénti megalázása nagyon komoly morális válságról árulkodott. Őket nem is várta otthon senki vigasztaló szóval...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik