Magyar menőkkel menetelő izraeliek Milant vertek

Vágólapra másolva!
2012.03.14. 08:58
null
A két csúcspont a Chelsea kiejtése (képünkön a kispad öröme) és a Milan legyőzése volt
Az izraeli futball egyik, ha nem a legkiemelkedőbb epizódja volt, amikor a Hapoel Tel-Aviv egy évtizeddel ezelőtt a selejtezőből indulva végigmenetelt az UEFA-kupa mezőnyén, és útja során a nyolc között megvívott legutolsó mérkőzéséig senkinek sem adta meg magát, holott jó nevű gárdákkal is találkozott. A legismertebb haditette a Chelsea kiverése volt, de most annak van az évfordulója, amikor a két sokszoros magyar válogatott játékossal felálló közel-keletiek a következő esztendei BL-győztest verték meg, pedig még csak nem is játszhattak a saját pályájukon...

Ázsiában 1967-ben kísérleteztek először bajnokcsapatoknak kiírt kontinentális kupával, és a mai viszonyokhoz, illetve mezőnyökhöz képest teljesen „súlytalan" sorozat zárásaként (pedig még a jelenlegi sincs sehol az európai BL-hez mérten...) az akkor még a keleti földrészen versengő Hapoel Tel-Aviv diadalmaskodott, miután végig erőnyerőként egyetlen meccset kellett megvívnia, egy malajziai rivális ellen...

Az izraeli élvonalban eddig 13-szor élen végző együttes a legutóbbi két aranyérme (2000, 2010) után próbálkozhatott meg az „igazi" Bajnokok Ligájával, ám az első alkalommal mindkétszer veszítve kiesett a Sturm Grazcal szemben a kvalifikáció során, így óriási kontrasztként hatott, amikor egy esztendővel később a második számú kupában tíz mérkőzésen jutott túl vereség nélkül, így jutalmul már a négy közé kerülésért küzdhetett!

Érthető, hogy ez sokkal nagyobb teljesítménynek minősül, mint a '67-es trófea – pláne, hogy legismertebb játékosának pár válogatott hazai futballista és két kipróbált magyar légiós mellett az Osterc nevű szlovén gólvágó számított... –, s a tavaszt megérnie azóta is csupán egyszer sikerült: öt éve, megint az UEFA-kupában.

Akkor azonban elakadt a 32 között, míg tavaly a BL-ben komoly fegyvertény volt három riválist búcsúztatva elérni a BL csoportkörét (majd ott a Benficát 3–0-ra felülmúlni), ez a dicsőség sem ragyogta túl a 2002-est.

Amelyet persze 2001 őszén alapozott meg: az örmény Ararat Jerevánt 5–0-s, a török Gaziantepsport 2–1-es, a még Abramovics előtti, de azért sztárokkal megtűzdelt Chelsea-t 3–1-es, majd az orosz Lokomotiv Moszkvát is ugyanilyen összesítéssel intézte el. A tél végén jött a Parma elleni diadal (2–1) – aztán pedig egy még sokkal félelmetesebb olasz vetélytárs.

A Hapoel mérkőzései előtt akkoriban legtöbbször kevés szó esett szorosan vett futballszakmai kérdésekről, és a negyeddöntő előtt sem volt ez másképp: Európa-szerte a rendezés biztonsági körülményeit taglalták inkább. A tel-aviviak ugyanis az éleződő otthoni helyzet miatt (a palesztinokkal meglévő konfliktus az idő tájt az átlagosnál is feszültebb volt) meghozott UEFA-döntés következtében ezúttal Cipruson kényszerültek „fogadni" az aktuális ellenlábast.

Az egyesület elnöke, Mose Teumim szomorúan konstatálta, hogy minden tiltakozásuk dacára el kellett utazniuk hazulról: „Ez a stadion csodálatos, de hát a mi Bloomfieldünket és a 16 ezer szurkoló keltette hangulatot nem pótolhatja. Nagyon vegyesek az érzéseim. A hazai találkozókra mindig különleges izgalommal készülünk, most azonban szó sincs erről." Egyébként több mint kétezer Hapoel-szimpatizáns vett jegyet a nicosiai összecsapásra – egy 25 ezer férőhelyes arénába...

A larnacai repülőtéren landoló izraeli együttest 1500 (!) helyi rendőr kísérte a fővárosi szállodába, majd a mérkőzésre ugyanekkora létszámú, helikopterekkel megtámogatott „hadsereg" ügyelt, soraiban terrorelhárító egységgel. A ciprusi hatóságoknak izraeli kommandósok és az ottani Interpol-iroda is segített – a 4000 ezer kilátogató valóban biztonságban érezhette magát...

Aztán 2002. március 14-én semleges pálya ide, a megszokottnál jóval kevesebb drukker oda, a Hapoel mégis előnyt tudott szerezni a visszavágóra! A politikai helyzet miatt Nicosiába „száműzött" együttes 1–0-ra legyőzte a Maldini, az eltiltott Gattuso, valamint a sérült Sevcsenko, Inzaghi csatárduó távollétében a José Mari, Javi Moreno spanyol kettőssel támadó Milant, megőrizve az esélyt arra, hogy első izraeli klubként elődöntőt játszhasson valamelyik európai kupasorozatban.

A reményt adó gól Clescenco érdeme volt, a moldáviai támadó a 32. percben Abukszisz keresztpasszából lőtt gyönyörűen kapásból a meglepett Abbiati mellett a kapu bal alsó sarkába. Az eredmény pró és kontra is változhatott volna – a tel-aviviak részéről Halmai Gábor kapáslövése alig kerülte el a jobb felső sarkot, míg az olasz sztárcsapatnak az Elimeleh által kitornázott Ambrosini-fejes jelentette a legnagyobb lehetőségét –, de az irányzékkal rendre gondok adódtak.

– Furcsa volt a hangulat; amióta menetelünk az UEFA-kupában, már megszoktuk a nagyszerű atmoszférát – nyilatkozta az NS-nek a mérkőzés másnapján a Pisont Istvánhoz hasonlóan a kezdőcsapatban helyet kapó Halmai. – Szerintem a kevés néző sokat visszavett az iramból, meggyőződésem, hogy telt ház előtt sokkal jobb meccset lehet játszani. Aki eljött velünk, megtett mindent, szurkolóink végig énekeltek, buzdítottak minket, csak hát a létszámuk meg sem közelítette azt, mint amennyien otthon lettek volna a tribünön. A nyolc között járva nem túl jó érzés semleges pályán futballozni, de utólag tényleg nem panaszkodhatunk, hiszen így is megvertük a Milant, bár azt elismerem, hogy a második félidőben Fortuna is velünk volt. Elimeleh nagyon jól védett, az itteni lapoktól kilencest kapott. Szerintem ez picit azért túlzás, ám Izraelben egy győzelem után az újságírók hajlamosak átesni a ló túlsó oldalára. A saját nyolcas érdemjegyemmel is úgy vagyok, hogy benne van a siker miatti eufórikus hangulat is...

– Mi lehet az oka annak, hogy két Hapoelt láthattunk Nicosiában? Szünet előtt egy jól játszót, utána pedig egy olyat, amelyik bármely pillanatban gólt kaphatott volna.
– Nagyon sok meccs van a lábunkban, és tudomásul kell venni, hogy nekünk nincs annyi emberünk, mint a piros-feketéknek. Carlo Ancelotti bármikor ki tud állítani két csapatot, miközben mi tizennégy-tizenöt játékossal futballozzuk végig a bajnokságot, a különböző hazai kupaszériákat és az UEFA-kupát, ráadásul sokaknak még ott van a válogatott is. Azt hiszem, a mérkőzésszámot tekintve életem legkeményebb szezonja a mostani. Épp ezért talán törvényszerűnek nevezhető, ami a második félidőben történt. Az olaszok tartották a labdát, és tény, hogy az fárad el, aki fut a labda után. Rákényszerítettek bennünket, hogy visszahúzódva bekkeljünk, s a tolódásos védekezés rengeteg energiát vett igénybe, de megúsztuk. Ha valaki a meccs előtt azt mondja, hogy egy nullra megverjük a Milant, annak gondolkodás nélkül a tenyerébe csapok.

– Most nyilván futballőrület van Tel-Avivban.
– Itt az emberek eléggé szélsőségesen gondolkodnak, mindenki hajlamos túlzásokba esni. Mi, légiósok azért egymás között megbeszéljük a dolgokat, és ezúttal is megegyeztünk abban, hogy jobb, ha a földön maradunk. Tisztában kell lenni azzal, hogy még mindig a Milan az esélyesebb a továbbjutásra, mi csak javítottunk a pozíciónkon. Szerintem mindenképpen muszáj lesz gólt lőnünk a visszavágón, ha be akarunk kerülni az elődöntőbe. Amúgy egy álmom válik valóra, amikor abban a stadionban szerepelhetek: eddig az Old Trafford jelenti a csúcsot, de elképzelhető, hogy jövő héttől mát a San Siro áll az első helyen!

Ahogy elhangzott, tényleg valóságos hisztéria bontakozott ki a Hapoel háza táján, nem kellett hozzá 24 óra, hogy a milánóiak által elsőként átadott 3000 jegy elfogyjon. A következő adagot, az újabb 500 tikettet is hamar elkapkodták. Közben a maguk módján a labdarúgók is hangolódtak az újabb felvonásra.

Pisont István, az 1910-ben alapított, ám a fénykorát kétségtelenül ebben az időszakban élő (2000-ben egyszerre bajnok és kupagyőztes, most meg a bravúrjai révén a nemzetközi figyelem középpontjába kerülő) klub egyik magyarja például azért fohászkodott a meccset megelőző órákban, hogy csapata húzza ki valahogyan kapott gól nélkül az első húsz percet.

„Ha az olaszok a mérkőzés első negyedében nem találnak a hálónkba, idegesek lesznek, mi pedig megnyugszunk, és akkor már csak a találkozó középső szakaszát, valamint a végét kell megúsznunk..." – jegyezte meg a kezdés előtt a korábban Kispesten királyként ünnepelt, Halmai Gáborhoz hasonlóan sokszoros válogatott (és a harmincon ekkor már szintén valamivel túllévő) középpályás.

Ám sem az ima, sem Elimeleh kapus nem segített. Mindössze öt percig tudta tartani a Cipruson kiharcolt előnyét a Hapoel, és Rui Costa máris túljárt a hálóőr eszén (ezt tessenek szó szerint érteni, hiszen a 25 méteres szabadrúgásból a portugál éppen oda csavarta a labdát, ahonnan az izraeliek egyese ellépett...).

A folytatás sem úgy alakult, ahogy azt a végül majd' tízezres vendégtábor remélte: a 45. percben megint Rui Costa tekerte meg a labdát, mégpedig a szélről középre, Pippo Inzaghi felé. Igen ám, de a három hónapos sérüléséből visszatérő támadó lemaradt a beívelésről. Azonban a tel-avivi szurkolók egyik kedvence, a menteni igyekvő Gerson tanítani való mozdulattal előrevetődött és gólt fejelt – a saját kapujába, ráadásul a lehető legrosszabb lélektani pillanatban...

A második játékrész elején még volt némi esemény, de az utolsó 25 percben a Milan rutinos játékosai profi módon tartották a labdát, ha lehetőségük adódott rá, akkor az ellenfelük térfelén. Eközben a korábban látott idegenbeli önmagukhoz képest megszeppenten játszó tel-aviviak nem tudták feltörni az olasz reteszt.

A hármas sípszó felhangzásakor tehát 2–0-s lombard vezetést mutatott az eredményjelző, és a Hapoel-játékosoknak nem maradt más dolguk, mint hogy gratuláljanak a 2–1-es összesítéssel továbbjutó (de a négy között majd a Dortmunddal szemben simán kieső) milánóiaknak, valamint hogy megköszönjék a vereség ellenére őket kitartóan ünneplő szurkolóik buzdítását. Aztán leszegett fejjel, vállukon egy-egy Milan-mezzel bebaktattak az öltözőbe – és ott olyasmi történt, ami ilyenkor (mármint vesztes csata után) ritkán szokott.

„Edzőnknek, Dror Kastannak egy rossz szava sem volt senkihez, sőt mindenkivel kezet rázott, és megköszönte nekünk, hogy idáig jutottunk – számolt be róla Pisont István. – Jobban belegondolva volt is oka, hogy dicsérjen minket, hiszen emelt fővel, tisztességes küzdelemben estünk ki. Ennek ellenére én nem tagadom, nagyon el vagyok keseredve, többek között azért is, mert két elkerülhető gól miatt kerültünk hátrányba.

Az első találatot kis pofonként tudnám jellemezni, picit ugyan megrendített minket, ám szép lassan talpra álltunk, azt játszottuk, amit előzetesen megbeszéltünk, erre a negyvenötödik percben kaptunk még egyet. Úgy, hogy az olaszok tizenhatosa előtt még mi jöttünk szabadrúgással, csakhogy a házigazdák lekontráztak minket, és az akciójuk végén a saját védőnk fejéről pattant a labda a kapunkba. Idáig az hittem, ilyen csak a rémtörténetekben fordulhat elő...

Ez a sorozat persze arra is jó volt, hogy láttuk, az európai elithez tartozó együttesek milyen erőt képviselnek, milyen munkát kell ahhoz elvégeznünk, hogy eséllyel vegyük fel ellenük a harcot. Arról nem is beszélve, hogy tanultunk, pénzt kerestünk, örökre szóló élményekkel gazdagodtunk. Én például mindig arra vágytam, hogy a Milan ellen a San Siróban léphessek pályára, és tessék, az álmom teljesült. Más szóval: csodás volt ez a menetelés!"

HAPOEL TEL-AVIV-AC MILAN (A DÖNTŐ MOZZANAT)
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik